Aranyfolyó

A Monarchia hajói alig fél évszázad alatt 86 expedícióban vettek részt. A külvilág felé tudományos célokkal magyarázták mindezt, valójában azonban kitermelhető ásványkincseket és felvevőpiacokat, vagyis lehetséges gyarmatokat kerestek. A meghódításukhoz kellő haderő azonban általában hiányzott, a megvásárlásukhoz szükséges pénzért pedig egyik szereplőnek sem akaródzott a saját zsebébe nyúlnia.

A millenniumi kiállításra épített, hadihajót formázó pavilon a Városligetben, 1896. Elúszó álmok? Fotó: Fortepan–Fodor István

– Magyarország mindig is kontinentális országként gondolt önmagára, nem tengeri hatalomként. A magyar önképnek része az, hogy lovas nép, s nem az, hogy hajós nép! Márpedig a gyarmatosításhoz flotta kell, a flottához tenger kell, a tengerhez meg kikötők – mutat rá Búr Gábor, az ELTE Bölcsészettudományi Karának docense.

– S bár a Monarchia idején Magyarország Fiumében (a mai Rijekában) rendelkezett kikötővel, az innen kiinduló hajóforgalom általában a Földközi-tengerre korlátozódott, vagy a balkáni országok felé irányult – teszi hozzá Besenyő János, az Óbudai Egyetem Biztonságtudományi Doktori Iskolája Afrika-kutató Központjának vezetője.

A földrészek között zajló s óceánokon át vezető utak ezért az osztrákok fennhatósága alatt álló Triesztből indultak. A császári és királyi flotta hajói az 1867 és 1914 közötti időszakban nem kevesebb, mint nyolcvanhat Földközi-tengeren túli expedícióban vettek részt. Mint Besenyő János rámutat, a külvilág felé azzal magyarázták mindezt, hogy felfedezőutakat tesznek, tudományos céllal, ez azonban az esetek túlnyomó részében csupán fedőtörténet volt. Valójában kitermelhető ásványkincseket és felvevőpiacokat, vagyis lehetséges gyarmatokat kerestek.

A Monarchia élénken érdeklődött például a Pápua Új-Guinea közelében lévő Salamon-szigetcsoport iránt. 1896-ban az Albatros nevű hadihajó megérkezett a formáció központi szigetéhez, Guadalcanalhoz, egy kisebb csoport partra is szállt, s megindult a szárazföld belseje felé. Az őslakosok azonban ellenségesen reagáltak: helybéli kísérőjüket megölték, s további öt osztrákkal végeztek. A többiek hanyatt-homlok menekültek. Másnap visszamerészkedtek a szigetre társaik tetemeiért, de egyet sem találtak meg. Az expedíció támogatója a német Krupp Művek ausztriai, berndorfi szervezete volt. A gyáróriás pedig az acélgyártáshoz felhasználható nikkel után kutatott a világ minden részén.

Bécset annyira komolyan foglalkoztatta a szigetcsoport megszerzésének gondolata, hogy újabb kutatóutat szeretett volna oda indítani. A térségben kereskedelmi érdekeltséggel rendelkező britek viszont jelezték: ez esetben kénytelenek lennének bevetni a Rapid nevű hadihajójukat…

A Monarchia erre elállt az újabb expedíció

– végső soron a szigetcsoport meghódításának –

tervétől. 1898-ban viszont karnyújtásnyira került attól, hogy megszerezze első gyarmatát. Ekkor ugyanis lezárult a spanyol–amerikai háború, s az alulmaradó Spanyolország kénytelen volt eladni a győztesnek a fontosabb csendes-óceáni kolóniáit. Madrid attól tartott, hogy Washington nem éri be ennyivel, ezért elhatározta, hogy értékesíti azon területeit, amelyekre – sejtése szerint – a későbbiekben az Egyesült Államok is igényt tartott volna. Rio de Orót a Monarchiá­nak kínálta fel.

Kútba esett üzlet

Az akkori Nyugat-Szahara (a mai Marokkó) területén található, mintegy 500 kilométer hosszú, 30-40 kilométer széles parti sáv neve spanyolul annyit tesz: „aranyfolyó”. A korai felfedezők annak idején úgy vélték, hogy az esőzések után megjelenő, időszakos vízfolyásban aranyat lehet találni. Később persze kiderült, hogy ez nincs így, de a csábító – s félrevezető – elnevezés megmaradt.

A gyarmat lakosságát mintegy háromszázezer kabil alkotta, a helyi kereskedelmi telepen tucatnyi halászcsalád s néhány szudáni fekete élt. Védelmükről a Villa Crisneros (ma: Dakhla) erődjében állomásozó, negyvenfős spanyol véderő gondoskodott.

Amint értesült az ajánlatról, a Monarchia két diplomatája nekilátott, hogy információkat szerezzen Rio de Oróról. A madridi nagykövet úgy látta, hogy kockázatos ügyletről van szó: a gyarmatot csak hosszú idő elteltével lehetne nyereségessé tenni. A tangeri főkonzul viszont lelkesedett: úgy ítélte meg, viszonylag hamar fel lehetne fejleszteni a területet. Különösen a halászatban és a kereskedelemben látott nagy lehetőséget. A magyar fél nem tudott szabadulni a gyanútól, hogy az ügylet csupán az osztrákok számára lett volna előnyös, Budapestnek már nem, így a végösszeg elhangzása után passzív hallgatásba süllyedt. A Lajtától nyugatra a kormányzati és üzleti körök ugyan egyetértettek abban, hogy a Monarchiának igenis szüksége van Rio de Oróra, ám nem siettek a saját zsebükbe nyúlni. A spanyol fél 1900 márciusáig várt Ausztria–Magyarország soha el nem hangzó válaszára, végül meggondolta magát.

A Monarchia hezitálása – s az anyagiak terén mutatott túlzott óvatossága – miatt tehát kútba esett az üzlet. „Ügyetlenkedés és nemtörődömség” – jellemezte keserűen Agenor Gołuchowski közös külügyminiszter Ausztria–Magyarország viselkedését.

– A spanyolok az 1960-as években ugyan kiterjedt foszfátmezőre bukkantak a területen, de addig nekik is vastagon veszteséges volt a kolónia fenntartása. Ha a Monarchia annak idején megszerzi a part menti sávot, a pénzügyi mérleg­ hasonló lett volna – mondja Búr Gábor. – A gyarmatosító társaságok alapelve ugyanaz volt, mint a bankoké – a profitot privatizálni, a veszteséget társadalmasítani –, néhány magánszemély tehát jól járt volna, az állam meg kénytelen lett volna lenyelni a veszteséget. Szerencse, hogy nem köttetett meg az üzlet!

De míg Afrika nyugati partvidékén megszűnt a lehetőség, a Föld távolabbi pontján adódott egy másik. Tavasszal Kínában kitört a bokszerlázadás, amelynek egyik fő célja az volt, hogy határt szabjon a „pökhendi fehér ördögök”, vagyis a külföldiek egyre növekvő politikai és gazdasági befolyásának. Az érintett – túlnyomórészt európai – nagyhatalmak persze nem hagyták annyiban: létrehozták nyolc nemzet szövetségét, és csapatokat indítottak a helyszínre a lázadás leverésére.

Bécs és Budapest négy páncélos cirkálóval, a fedélzetükön utazó ötszáz katonával vett részt a harcokban. Az osztrák–magyar haderő számára a Pejho (ma: Hajho) folyó torkolatánál álló pejtangi erőd ostroma jelentette a legkomolyabb megpróbáltatást. Száznyolcvan katonája esett el, amelyek közül hatvan magyar volt – ám végül bevették az erődöt.

A lázadás – melynek során 170 ezer rosszul felszerelt kínai felkelő került szembe mintegy 54 ezer jól felfegyverzett európai katonával – 1901 őszére véget ért, s a pekingi udvar súlyos árat fizetett azért, hogy a harcban a lázadók oldalára állt. Anglia és Franciaország növelte a Kínában található koncessziós területei méretét, a koalíció fennmaradó tagjai pedig jogot kaptak arra, hogy felosszák egymás között az egymilliós nagyváros, Tiencsin hatvan százalékát.

A Monarchia is megkapta a rá eső részt.

Ezzel pedig – koncessziós területként – létrejött Ausztria–Magyarország első és egyetlen gyarmata, vagy ahogy akkoriban emlegették: telepítvénye.

Az osztrák–magyar érdekeltség a Pejho bal partján, Tiencsin belvárosában kapott helyet. Területe 0,61 négyzetkilométer (mintegy százötven hektár) volt, az itt élők automatikusan megkapták az osztrák–magyar állampolgárságot. 1906-ban – az évi népszámlálás adatai alapján – mintegy 25 ezer fő lakott e zónában, közülük nyolcvan ember származott a Kárpát-medencéből, a többi kínai volt.

Rózsadomb Kínában

A telepítvényen a Monarchia jogrendje és pénzügyi rendszere volt életben; a járókelők a Ferenc Józsefről, Bécsről, Triesztről, Záráról elnevezett utcákon közlekedtek, s hamarosan a városkép is a Monarchiát idézte: a konzulátuson, tiszti kaszinón és laktanyán túl európai stílusú színház, kórház, fürdő és iskola épült (amelynek oktatási nyelve egyébként nem a magyar vagy a német, hanem az angol volt). Az Osztrák utcában kialakult a helyi üzleti negyed, a Budapest utcában pedig a tiencsini Rózsadomb…

A millenniumi kiállításra épített, hadihajót formázó pavilon a Városligetben, 1896. Elúszó álmok?
Fotó: Fortepan–Fodor István

Néhány év elteltével kezdtek kiütközni a problémák. Mivel Ausztria–Magyarország – a többi nagyhatalommal ellentétben – nemigen biztosított forrást a terület támogatására, és a Pejho folyó a Monarchia fennhatósága alá került szakaszon már nem volt hajózható, így nem épülhetett komolyabb kikötő a rakpart mentén, az osztrák–magyar telepítvény Tiencsin leglassabban fejlődő koncessziós zónájává vált. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint már csak 15 ezren éltek a koncessziós zónában. 1914-ben aztán kitört az első világháború. Peking 1917 nyarán hadat üzent a központi hatalmaknak, s augusztus közepén a telepítvényre bemasíroztak a Csing-katonák.

Egyetlen puskalövés sem dördült: a negyvenfős rendfenntartó erő tagjainak és a konzulnak esze ágában sem volt ellenállni. Az osztrák–magyar gyarmat ezzel gyakorlatilag megszűnt létezni. Jogilag a világháborút lezáró békék rendezték a helyzetét: Ausztria 1919-ben a saint-germaini, Magyarország 1920-ban a trianoni békeszerződés értelmében mondott le a területhez fűződő valamennyi jogosítványáról.

– A koncessziós zóna egyetlen szempontból volt fontos: megszerzésével Ausztria–Magyarország deklarálta, hogy immár a gyarmattartó nagyhatalmak köréhez tartozik. Ettől eltekintve semmiféle jelentőséggel nem bírt: nem élénkítette a Monarchia gazdaságát, nem szövődtek fontosabb vagy időtálló kereskedelmi, társadalmi, kulturális kapcsolatok a két állam között – vonja meg a tiencsini jelenlét mérlegét Búr Gábor.

Az első világháborúval tehát lezárult az osztrák–magyar kolonializmus története. Legfontosabb eredménye, hogy a Monarchia tizenhat éven keresztül a magáénak mondhatott 0,61 négyzetkilométert a Pejho mentén. (Összehasonlításképpen: a brit gyarmatbirodalom 1910-ben 29 millió, a francia 6,8 millió négyzetkilométeren terült el. A nagy Németország 2,8 millió, a kis Belgium pedig 2,3 millió négyzetkilométernyi telepítvény felett rendelkezett.)

Úgyhogy a gyarmati örökségünk legszebb példája valószínűleg nem más, mint egyetlen épület: az eredeti formájában helyreállított tiszti kaszinó a jelenleg tizennégymilliós Tiencsinben.

Albán barátok

Ausztria–Magyarország – a tengerentúli területek mellett – a balkáni államok „kolonizációjával” is megpróbálkozott, mivel a Török Birodalom olyannyira meggyengült a térségben, hogy jelenlétét már-már formálisnak lehetett mondani. A másik ok, amiért errefelé fordult a Monarchia figyelme: a Balkán jelentős felvevőpiacnak bizonyult, amelyen nagy mennyiségben keltek el a magyar termékek, elsősorban az élő állat és a gabona. A Monarchia el is szánta magát az expanzióra, s Bosznia–Hercegovina 1878-as megszállása után egyértelműen balkáni érdekeltségű nagyhatalommá vált, a terület 1909-es bekebelezése után csak az Orosz Birodalom és szövetségesei voltak képesek korlátozni a térségben. A Monarchia szerette volna megszerezni Albániát is, ám végül az ország függetlenségét és nem egy „bábállam” létrehozását támogatta. Mindenesetre az akkori törekvések – a nemzeti mozgalmak támogatása, az anyanyelvű oktatás kiépítése – a mai napig meghatározzák az albánság rokonszenvét a magyarok iránt.