Az arany leve

Húsz évvel ezelőtt ezekben a napokban vonult le a Szamoson és a Tiszán a Nagybánya melletti nagybozintai tározóból kiszabadult százezer köbméternyi cianid- és nehézfém-szennyeződés.

Elpusztult halak a Tisza kiskörei szakaszán, 2000. február 9. Fotó: Reuters

Húsz évvel ezelőtt ezekben a napokban, 2000. január 30. és február 12. között vonult le a Szamoson és a Tiszán a Nagybánya melletti nagybozintai tározóból kiszabadult százezer köbméternyi cianid- és nehézfém-szennyeződés, végigpusztítva a Zazar, a Lápos, a Szamos és a Tisza élővilágát. Fokozatosan hígult, hatása ennek ellenére érzékelhető volt Belgrádnál a Dunában, sőt lejjebb, Bulgáriában, de még a fekete-tengeri torkolatban is. Az ok a mentegetőzők szerint az ötnapos heves esőzés volt, amelynek következtében megcsúszott a tározó oldalfala. Azaz a környezeti katasztrófát nem emberi felelőtlenség, hozzá nem értés, nem a technológia okozta, hanem a természet maga. Csakhogy azt a tározót megépítette valaki, üzemeltették hosszú időn át állami, majd vegyesvállalatok.

Cserzett arcú halászok, gátőrök hányták vasvillával a tengernyi haltetemet a dögkonténerekbe, közben potyogtak a könnyeik. Ki a munkáját veszítette el, ki illúzióját a természet szépségéről, ember és természet békés együttéléséről. A folyók újjáéledtek, a tiszavirág násztáncát járja június közepén a Tisza hullámai fölött, nyugodtak mégsem lehetünk!

A katasztrófa idején a bányát uraló ausztrál–román Aurul cég csődöt jelentett, önfelszámolásba menekült, megszűnt. Eltűnt a kár okozója, nincs, aki felelősséget vállaljon, a magyar számítás szerinti 29 milliárdos kártételt megfizesse. Jogászok hada igyekezett érvényesíteni a környezeti meg a nemzetközi jogot. Nem jutottak eredményre.

Verespatak védelme

Nyugati diplomaták dühösen verik az asztalt az unió idevonatkozó alapelvére hivatkozva, hogy a szennyező igenis fizetésre bírható. Leszámítva azt, hogy 2000-ben még nem volt az EU tagja sem hazánk, sem Románia, látjuk, hogy a Lajtán innen az európai alapelvek másként értelmezhetők. „Vadkeleten” az adott szó, a papírra vetetett felelősség sokat nem jelent. Elengedhetetlenül szükséges egyéb garanciák életre hívása, a felelősségérzet felébresztése: a környezetet, a természetet veszéllyel fenyegető ipari tevékenység ne kapjon működési engedélyt jelentős summa letétele nélkül. Lehet az éppen bankgarancia is. Az ilyen tevékenységet végző cég működése legyen átlátható, a hatósági felügyelet mellett érvényesüljön a társadalmi ellenőrzés is! Amíg ilyen szabály nem lép életbe, nem haladunk előbbre.

És az állami felelősség? Egyelőre kérdéses, életre hívható-e közös felelősségen alapuló állami garancia, amely a Tisza vízgyűjtőjének mind az öt országát, Szlovákiát, Ukrajnát, Romániát, Magyarországot és Szerbiát arra kötelezi, hozzanak létre megfelelő léptékű közös kárenyhítési alapot. Ha ehhez hozzá kell nyúlni, az az állam, amelyiknek területéről a kártétel kiindult, záros határidőn belül pótolja a felhasznált összeget.

Gönczy János tisza-szamosi kormánybiztos 2001 végén letette a kormány asztalára összegző jelentését, amelyben 11 különös veszélyforrásra hívta fel a figyelmet a Tisza mentén, és még sok másra – legfőképpen a nemzetközi együttműködés fontosságára. Más szakemberek több mint ötven veszélyforrást említenek, amelyek bármelyike katasztrófát okozhat a körülmények kedvezőtlen alakulása esetén. A nagybányai Bányaipari Kutatóintézet nevének elhallgatásához ragaszkodó munkatársa 350-450 meddőhányóról tud csak Máramaros megye területén. Amikor becslése tág határát tesszük szóvá, vállát vonogatja: nem kaptak megrendelést a bányászat felhagyása után ott maradt meddőhányók számbavételére. Tartalmuk nem ismert, az esőlé lecsurog róluk, patakokban tör utat magának a legközelebbi vízfolyás felé. Nem tudható, melyik mekkora kárt okoz a természetben, az ott élők egészségében.

A kanadai Gabriel Resources Romániában Roșia Montană Gold Corporation néven bejegyzett vállalata 1997 óta próbálja megszerezni az Erdélyi-érchegységben, Verespatak mellett rejlő arany- és ezüsttartalékok kitermelésének engedélyét. Váratlan probléma esetén a Veres-patakból az Aranyosba, onnan a Marosba, majd a Tiszába ömlik a „lé”. Környezetvédelmi aggályok miatt kezdeményezései mindeddig kudarcot vallottak. Azonban a vállalat eltántoríthatatlan szándéka, hogy megvalósítsa a verespataki tervét.

Vonzerő a 330 tonna arany és az 1600 tonnányi ezüst, Európa legnagyobb színesérckészlete. Verespatak és a szomszédos falvak megmaradása ügyének felbecsülhetetlen szolgálatot tett Kocsis Tibor Új Eldorádó című, számos nemzetközi díjat nyert filmje, amely nyilvánosság elé tárta a helyzet fonákságát, a kanadai vállalkozók kíméletlen szerzési vágyát, a helyiek és a romániai civil szervezetek ellenállását. Csakhogy nem tudunk minden veszélyforrás mellé filmrendezőt állítani! Verespatakon már a rómaiak is aranyat bányásztak, megmaradtak az egykor vájt üregek, bemutatható a történelem. Az egyik román kormány kezdeményezte, majd visszavonta a térség UNESCO világörökségi kérelmét, amely ismét napirendre került. A román kulturális miniszter január utolsó napján közölte: országa benyújtotta az UNESCO-hoz a dokumentumokat. A világörökséggé nyilvánítás védelmet nyújt új ipari tevékenység indításával szemben…

Csak homok?

A kárpátaljai, Beregszász melletti Nagymuzsalynak sem hozott szerencsét az aranybányája. Pedig a falu fölé magasodó hegyen az 1200-as években a környékre telepített szászok már bányásztak. A lelőhely eddig feltárt érctartalékai 55 tonna aranyat tesznek ki, valamint cinket és ólmot tartalmaznak, amelyek értéke közel 3,8 milliárd USA-dollár. Ukrajna vezetői egyre gyakrabban büszkélkednek azzal, hogy a kárpátaljai lelőhelyek aranya olyan jelentős, hogy hamarosan Európa elitjébe emeli országukat aranykitermelési mutatói alapján.

Elpusztult halak a Tisza kiskörei szakaszán, 2000. február 9.
Fotó: Reuters

A hegyen több mint egy évtizede elhagyottan állt a bánya, mert a kitermelést, feldolgozást végző Zakarpat Polimetál állami vállalat becsődölt, elvonult, hátrahagyva 168 ezer köbméter meddőhányót. 2019 novemberének legelején került nyilvánosságra, hogy a bánya területén terpeszkedő meddőhányók feldolgozásának, majd a kitermelés folytatásának jogát elnyerő amerikai hátterű, Cipruson bejegyzett Avellana Gold alapította ukrajnai vállalat, a Karpatszka Rudna Kompanija kész a termelés újraindítására. A cég 2032-ig szóló engedélyére hivatkozva szélsebesen birtokba vette a bánya területét, felépítette technológiai épületét a berendezésekkel, kialakított két ülepítőtározót. Próbaüzemet követően mégsem kezdett hozzá a termeléshez, a halottaiból feltámadó Zakarpat Polimetállal folyó jogi háborúskodás tartja vissza. Egyelőre…

Pedig az Avellana Gold tervei távolba mutatnak: húsz-negyven éves tervről tájékoztatnak szórólapjaik. Első lépés a meddőhányók feldolgozása, aztán következik a még fel nem tárt készletekhez való hozzáférés felszíni vagy mélyműveléssel. Nagymuzsaly után a beregszászi és a kovászói aranylelőhelyek következnének.

Arszen Iljin, a társaság igazgatója kérdésünkre hangsúlyozza: kizárólag a legújabb, környezetkímélő, leghatékonyabb, ökológiailag legbiztonságosabb megoldásokat alkalmazzák, semmilyen vegyi anyagot nem használnak, technológiájuk nem veszélyezteti a nagymuzsalyi embereket, ellenkezőleg, a javukat szolgálja. Első lépésben a meddőhányókban felhalmozott kőzet újrafeldolgozását végzik el, kivonva a rejtőzködő ásványokat. A kőzetet homokszemcsényire őrlik, amely rázóasztalra, illetve centrifugába kerül. A rázóasztalról a nehézfémásványokat tartalmazó szemcsék súlyuknál fogva hamarabb lehullanak, illetve a centrifuga dobjának résein keresztül távoznak. A kinyert ásványok zárt konténerekben utaznak feldolgozásuk helyszínére, Dnyipróba (orosz nevén Dnyepropetrovszkba).

A bányaterületen elmondása szerint nem marad más, csak homok, amely semmiféle ártalmas anyagot nem tartalmaz, építkezésekhez kiválóan alkalmazható. A kérdésre, hogy a későbbiekben sem nyúlnak-e majd cianidos technológiához, határozott nemmel válaszol.

Hegyről sártenger

Miből mennyi? A feldolgozás során egytonnányi anyagból körülbelül öt kilogrammnyi a számukra értékes, elszállítandó, a többi marad. Azaz maradnak a meddőhányók, csak nem kő-, hanem homokszem méretű tartalommal. Arszen Iljin tökéletesen biztonságosnak ítéli meg az ülepítőtározókat, azokat szerinte szakszerűen alakították ki, feneküket és oldalfalaikat vízzáró fóliával bélelték, veszélyt nem jelenthetnek.

Igaz, a technológia rengeteg vizet igényel: egy köbméternyi kőzet feldolgozása négy köbmétert, de nem gond, mert az ülepítőmedencék vizét folyamatosan visszaszivattyúzzák, ismét felhasználják. Úgy kalkulálnak, hogy legfeljebb 15-20 százaléknyi víz pótlására lehet szükség, amelyet saját kútjukból pótolnak. A „saját” kutat még a szovjet időkben a bányászat lehetőségét vizsgáló geológuscsapat részére fúrták lenn, a Nagymuzsaly melletti mezőn. A faluban nincs vezetékes vízellátás, a lakosok közkifolyókból nyerik vizüket, valamint az udvarukon fúratott kutakból házi vízellátó berendezés segítségével. Ha a környék mélyben húzódó vízbázisa a bánya kútjának folyamatos szivattyúzása miatt változik, a felszín alatti vizek szintje süllyed, a település fúrt kútjai ennek előbb-utóbb kárát látják, elveszítik utánpótlásukat.

Ficaj László polgármester rendíthetetlenül hisz az aranybánya és a falu közös boldogulásában. Véleménye szerint a bánya újraindítása nemcsak Nagymuzsalynak hoz gazdasági fellendülést, hanem a Beregszászi járás, sőt Kárpátalja megye egészének. Meggyőzte őt a cég vezetőinek segítőkészsége. A vállalat leaszfaltozta a település egyik utcáját, s időről időre újabb utcák következhetnek, sorra kerülhet a vízvezeték- és a szennyvízhálózat kiépítése a bányavállalkozó közreműködésével.

A falubeliek jó része másként látja. Szerintük az ígéretek és a létrejövő munkahelyek elenyészően kevés hasznot, annál több veszélyt hordoznak. Nagymuzsaly jövője a szőlő- és gyümölcstermesztés, az ott élők hozzáértése, szorgalma, amely korábban már meghozta eredményét. Az 1950-es években a falu felvirágzott, a domboldalakon finomabbnál finomabb csemege- és borszőlőt, barackot termesztettek, szárítókat, gyümölcs-aszalókat építettek. Aztán Beregszász üzemei elszívták a munkaerőt.

A rendszerváltozást követően megint fellendült a gyümölcstermesztés, a szőlészet, a borászat. Családi vállalkozások szerezték vissza a nagymuzsalyi bor hírnevét. A település jövedelmének legnagyobb részét a kajszibarack, a cseresznye és a földieper adja. Tartanak a természeti katasztrófától, a bánya felől szállongó, gyümölcsfáik leveleire tapadó portól. Emlékeznek a 2009. júniusi felhőszakadásra, amikor a hegyről sártenger zúdult a falura, és azt kérdezik: mi lesz, ha a bánya ülepítőtározói hasonló esőben túlcsordulnak?

Nagymuzsaly hat kilométerre fekszik a Tiszától, hétre a magyar határtól. Üzemzavar, rendkívüli esőzés határon átgyűrűző hatást hordoz, ez vitathatatlan. A környezet védelméért felelős Agrárminisztérium 2019-ben több levélben fordult ukrajnai partneréhez az Espoo-i Egyezményre hivatkozva, amely nemzetközi jogi lehetőséget biztosít Magyarország mint potenciális hatásviselő fél számára, hogy a hatásvizsgálati eljárásba bekapcsolódjon. A környezeti hatástanulmányt Ukrajnának rendelkezésre kell bocsátania Magyarország nyilvánossága és szakértői, szakhatóságai számára is. Normális menetben az érintett ukrán és magyar szakértők és hatóságok véleményt cserélnek. Az ukrán engedélyező hatóság a környezetvédelmi engedélyezési eljárást lezáró döntését csak a nemzetközi folyamat befejezését követően, az információkat mérlegelve hozhatja meg. Az eljárás vétójogot ugyan nem biztosít, de az ukrán hatóságnak figyelembe kell vennie a hatásviselő fél véleményét. Válasz nem érkezett.

Nehezen érthető, hogyan kaphatott engedély a Karpatszka Rudna Kompanija.

Amíg Nagybányán, Verespatakon, Kárpátalján gazdaságos kinyerésre érdemes színesérc marad, a befektetők fenik rá a fogukat. Románia, Ukrajna aktuális kormányán múlik, milyen nyomásnak enged, hiszen a bányajáradék, az adókból befolyó nyereség nagyon is jól jön az államoknak.