Ha lejönnek a havasokból

Bizalmi kérdés, szavahihetőnek tartjuk-e a történészt, amikor azt állítja: igyekszik sokoldalúan bemutatni a különféle élethelyzeteket. Ablonczy Balázst különösen foglalkoztatja, mi mindent fed el Trianon. Traumákról, tévhitekről, illúziókról is olvashatunk a napokban megjelent Ismeretlen Trianon című könyvében.

Híd a Maros folyón Apátfalva és Nagycsanád között, a magyar–román határon, 1927. Ami nekünk tragédia, az a dicsőség betetőzése a szomszédos országokban Fotó: Fortepan–Nagy Csilla

– A történész korabeli feljegyzésekre, hiteles forrásokra hivatkozik, amelyek lehetnek elvakultak is, közben saját rendszerének, neveltetésének is foglya. Miből épül fel a történelmi emlékezet?

– Ez abszolút így van: a történész szubjektív lény. Más kérdés, mennyire van tisztában ezzel, hogyan tudja kezelni, hogy neki is megvan a véleménye a politikai döntésekről. Totális objektivitás nem létezik, de azért olyan történetek után kutattam naplókban és emlékiratokban, amelyek által mégiscsak elmondhatom, mi történt 1918 és ’20 között. Kuncz Ödön például plasztikusan jellemezte helyzetét, emlékiratában olvasom, hogy a háború utolsó évében egy ismerős jogászcsaláddal és azok gyerekeivel kirándulni mentek a Kolozsvárt délről koszorúzó feleki erdőkbe: „Kijött velünk egy parasztszekér is, amely hozta az élelmet, a pokrócokat stb., és amelyre felültettük gyermekeinket. Amikor a hegyek között a szekér után bandukoltunk, megszólalt Schilling János [a barát]: »Nem gondolod, hogy egy szép napon így fogunk kimenekülni Erdélyből a románok elől? Mert ha az antant győz, Erdély elveszett«.” És ostorcsapásként, mintegy mellékesen, akárha egy Bodor Ádám-novellát írna, az emlékező még hozzáteszi: román parasztok jöttek velünk szembe, és nem köszöntek.

– Így történt, vagy ez már spekuláció? Lehet, hogy a román parasztok csak fáradtak voltak.

– Nem azt mondom, hogy így történt, de állítom: így is történt. Persze nem kell mindenütt szimbólumokat látni, mégis beszédes, ahogy a visszaemlékező sorain harminc évvel később is átüt a megrökönyödés. Ilyen dolgok játszódtak le akkoriban. Meghagyom azonban az olvasónak a lehetőséget, hogy mást is gondolhasson. Alapvetően bizalmi kérdés, hogy az olvasó szavahihetőnek tartja-e a történészt, elhiszi-e nekem, hogy igyekszem sokoldalúan bemutatni a különféle élethelyzeteket – nem is feltétlenül csak a magyar nemzetiségre koncentrálva. Engem például erősen foglalkoztat, mi mindent fed el Trianon, hiszen még véletlenül sem 1920 júniusánál kezdjük a szálak felfejtését! Egyesek a XIX. század közepétől, mások az Osztrák–Magyar Monarchia háborús összeomlásától indítják a történetet. A legutóbbi időkig – egészen pontosan a centenáriumig – alig-alig beszéltünk az első világháborúról. Az a benyomásom, hogy Trianon traumája egész egyszerűen ellepi a nagy háború emlékét. A trauma kifejezés használata viszont felveti: szabad-e egyáltalán biológiai, pszichológiai fogalmakkal operálni a társadalomkutatásban? Komoly vitákat kiváltó kérdése ez a történelemtudománynak, amelyre nekem mégiscsak az a válaszom, hogy nézzük meg, mi mindent rejt ez a szó: Trianon. Mert ha a traumákon végighaladva elérkezünk a menekülés vagy az erőszak problémaköréhez, az minden bizonnyal segíthet a közös gondolkodásban.

Ablonczy Balázs történész

– Az előképek szintén izgalmasak, a függetlenségi mozgalmak például szívesen hivatkoznak 1848–49-re. Milyen jogosultságok állnak a történelmi párhuzamok hátterében?

– Erdélyben az 1848–49-es események idején még élénken éltek az 1783–84-es Horea–Cloşca-féle felkelés emlékei, 1918-ban is voltak olyanok, akik megőrizték az 1848–49-ben átélt borzalmak rémképét. A hetven évvel korábbi élmények nyomán felmerülhetett, hogy most megint lejönnek a románok a havasokból, és mindenkit megölnek. Megtörténhet újra, ami megtörtént Alsó-Fehér vármegyében, elsőként Balázsfalván 1848 őszén, amikor sor került a magyar földesúri lakok kifosztására, lakóik gyakran bestiális kegyetlenséggel végrehajtott meggyilkolására és a vármegyei tisztviselők elleni támadásokra. Gyulafehérvár környéke volt a törzsterülete az Avram Iancu és Axente Sever vezetésével kibontakozó román felkelésnek – Abrudbánya, Zalatna, Nagyenyed, Verespatak és az erdélyi Hegyalja magyar lakói súlyos árat fizettek nemzeti hovatartozásukért. A korszak specialistája, Egyed Ákos hatezer főre becsülte a magyar áldozatok számát. Nincs mit csodálkozni azon, ha a régi reflexek visszaköszöntek 1918–20-ban.

– Román részről is a régi reflexek működését látjuk minden december 1-jén Gyulafehérváron?

– A gyulafehérvári nemzetgyűlés, amelynek egyetlen magyar résztvevője sem volt, hivatkozási alap lett, ám a valós tartalma nem annyira jogi, mint inkább emlékezetpolitikai téren ­mutatkozik meg. Úgy gondoltam, ideje megnézni – divatos szóval belezoomolni abba a térbe, ahol az esemény játszódott –, hogyan zajlott a nagygyűlés, kik vettek benne részt, és mi lett a sorsuk. Érdemes rátekinteni, milyen gyorsan elhomályosult a gyulafehérvári határozatok jelentősége, hogyan likvidálták a nemzetgyűlés szereplőit: akik túlélték a világháborút, többen közülük börtönben fejezték be az életüket a kommunizmus idején. Csak az ötvenedik évfordulón fedezte fel de­cember 1-je jelentőségét a Ceaușescu-rezsim, majd – mint az 1990 utáni Románia nemzeti ünnepe – a lakosság által is megszokott alkalommá vált.

A „felszabadulás” pillanatai

– A hazai közbeszéd rendre felhánytorgatja, hogy az ígért autonómia végül elmaradt, miközben a magyar kormány még különvonatokat is biztosított a nagygyűlésre igyekvő román tömegeknek.

– Az autonómia ígéretét a román publicisztikák egy része tagadja. A különvonatok megléte kétségtelen tény. A magyar előzékenység nemcsak a vasúti szállításra terjedt ki: Majláth Gusztáv Károly, Erdély római katolikus püspöke saját palotájában szállásolta el a nagygyűlésre érkező román egyházfőket, és a katolikus főgimnáziumot is megnyitották a gyűlésre érkező küldöttek előtt. Gyulafehérvár városa ezenfelül saját intézményeiben – például a városi szegényházban – helyezte el a gyűlés biztosítására érkező román gárdistákat.

Híd a Maros folyón Apátfalva és Nagycsanád között, a magyar–román határon, 1927. Ami nekünk tragédia, az a dicsőség betetőzése a szomszédos országokban
Fotó: Fortepan–Nagy Csilla

– Akik aztán szörnyű állapotokat hagytak maguk után. Mindez csak előszele volt sok későbbi esetnek. Előfordul, hogy jó szándékú emberek a Trianon-kutatónak szegezik a kérdést: belátták-e már a román vagy a szlovák történészek, hogy micsoda igazságtalanság történt a magyarokkal?

– Azt el kell felejteni, hogy a múlt felkent papjaiként kiállunk a történelmi igazságunkkal, és onnantól mindenki helyesen gondolkodik majd a magyarokról. Ettől még persze meg kell tennünk mindent, hogy a kutatási eredményeinket eljuttassuk a széles nagyközönséghez, de a végeredménnyel kapcsolatban elég szkeptikus vagyok. Eleve létezik időbeli eltolódás: egy szerb, szlovák vagy román állampolgár számára 1920. június 4-e majdhogynem semmit nem jelent.

A szomszédos országok hivatalos narratívája szerint 1918 úgymond a „felszabadulás pillanata”, amikor megszűnik az úgynevezett „magyar elnyomás”. Ebből a nézőpontból szinte érdektelen, hogy 1920 júniusában a Nagy-Trianon palotában aláírtak egy szerződést. Az utódállamok történetírásait a Monarchia felbomlása és a magyar revíziós mozgalom izgatja igazán. Főként az, ami 1920 után történt. Rettenetesen nehéz megértetni egy kívülállóval, hogy ami a nemzeti dicsőség betetőzése a szomszédos országokban, az nekünk tragédia és szörnyű igazságtalanság.

Határtalan követelések

– És mit lehet kezdeni a vágyakkal? A Trianonnal kapcsolatos tévhitek egyike például, hogy a békeszerződés száz év elteltével lejár – ez éppen aktuális volna.

– Nem jár le, mert nem is járhat. A jelenlegi államközi viszonyok között az 1947-es párizsi békeszerződés a mérvadó.

– Meg lehetett volna tagadni a trianoni szerződés aláírását?

– A könyv egyik fejezetének címe: Mi lett volna, ha…? Rendszerint persze megkapja az ember, hogy történelmietlen a kérdésfelvetés, de én nem szeretem a determinisztikus helyzeteket, ezért úgy gondoltam, érdemes lejátszani, milyen lehetőségei voltak a magyar politikának. Olyan sok leágazás erről az útról sajnos nem látszik. Az egyetlen lehetőség, amely lényegesen módosíthatta volna a történelem menetét – ahogyan ma ismerjük –, ha a politikai elit megtagadja a békeszerződés aláírását. De egyáltalán nem biztos, hogy jobb jött volna utána. Tudjuk, Apponyi Albert és Teleki Pál is az aláírás ellen volt, végigfuttatták a lehetőségeket, és arra jutottak, ha ellenszegülnek, még szomorúbb sors vár Magyarországra. Az utódállami hadseregek megint bevonulnak, megbukik a kormány, talán az államforma is, és a győztesek még rosszabb feltételeket kényszerítenek ránk. Az utódállamok túlzó követeléseiknek igazán nem szabtak határt, újabb és újabb igényeket jelentettek be Baranyára és a tiszántúli területekre… Nem akarom persze mentegetni a magyar politikai elitet, de azért a társadalom felelősségére is érdemes rátekinteni. A közös hadsereg a háború végére felbomlott, az embereknek elegük volt a katonáskodásból. Nem hazaárulásból hívták be az utódállami hadseregeket Kassára vagy Nyitrára, hanem mert nyugalmat szerettek volna. Elegük volt a rendbontásokból és a létbizonytalanságból. Úgy gondolták, a városuk hovatartozásáról így is, úgy is a békekonferencia fog dönteni, bíztak a méltányos ítéletben.

– Csalódniuk kellett. Változhat valamit az idővel a veszteség miatt érzett fájdalom?

– A Trianon 100 Kutatócsoport vizsgálatai azt mutatják, hogy a 2000 után született nemzedék számára lassanként múlttá válik ez a történet. Ezzel az emlékezetpolitika alakítóinak is számolniuk kell! Becsléseim szerint két-három millió ember él ma Magyarországon, akinek a felmenője vagy ő maga az elszakított területekről jött át. Még ha nem foglalkozik is ezzel a ténnyel, minden bizonnyal hat rá. Nekem az egész gyerekkoromat végigkísérték a családi történetek. Az elszakított rokonság mindennapos esetei máig is velünk élnek. Sokunkban felmerül a kérdés: miért nincs például Trianonról szóló játékfilmünk?

TRIANON100 összeállításunkat ide kattintva érheti el!