Ideológiai hurkok

Rendszeresen megbicsaklik a gondolatmenet az antiszemitizmusnál.

Damnatio memoriae – az emlékezet kiirtása. Régi büntetési tétel, amikor valaki méltatlanná vált az utókor dicséretére, s rájött a közvélemény, hogy az, akit annyira nagyra becsült és tisztelt, valójában egy alávaló gazember, így ki kell irtani emlékét. Kivésni a nevét a falfeliratokból, ledönteni szobrait, s minden lehetséges fórumon elhíresztelni, hogy micsoda szörnyűséges alak volt, amíg aztán el nem feledi mindenki. Azt hihetnénk, hogy ez mondjuk Caligulával megesett, aki kvázi istenként uralkodott, majd legközelebbi barátai mészárolták le, de ugye ez a császárkori Róma volt, azóta pedig rengeteget változtunk. Nem, valójában pontosan ugyanúgy megvan ez a módszer most is, azzal a különbséggel, hogy a média intézi, és bárkire sor kerülhet politikai elveinek megfelelően.

Ugyanis a média egyszerűsít, a hosszú véleménykifejtések nem férnek bele a megszabott keretekbe. Ez a cikk itt 7800 karakter, szokatlanul hosszú, és csupán egy témával foglalkozik, de véleményt alkot. Ugyanez már sokkal, de sokkal rövidebb a napilap esetében, az on­line felületekről pedig ne is beszéljünk, ott nagyjából ennek az ötöde a maximális terjedelem, de úgyis mindegy, az olvasók a címek alapján tájékozódnak. Meg a képek alapján, természetesen. Így aztán a Deák téri késelést követő tüntetésen megjelent fiatalok a baloldali oldalakon néhány perc alatt váltak futballhuligánokból szélsőjobboldaliakká. Ott egy fotó, kiált valamit egy ember, alatta a szöveg, hogy szélsőjobboldaliak tüntettek, azaz a szóban forgó ember bizony szélsőjobboldali. Ez pedig nem más, mint a damna­tio memoriae ma élő változata. Mert a szélsőjobboldali politikai értelemben deklasz-­szált személy, a társadalom selejtje, ­amolyan kiirtható és kiirtandó alak. A gonosz megtestesítője, aki mint valami súlyos betegséget terjeszti eszméit.

Néhány zárt határon túllépve, Németországban ugyancsak az utcára vonultak sok százan, néhány ezren. Persze nem késelésről volt szó, hanem arról, hogy elegük van a kijárási korlátozásból. Álláspontjuk szerint a német kormány elveszi szabadságjogaikat, nincs is semmiféle vírus, az egész egy nagy humbug. A résztvevők vajon kik voltak? Oltásellenesek, akik hirtelen egyfajta politikai mozgalomként tűnnek fel. Radikális környezetvédők, vegánok, mindenféle nagyon furcsa alakok. Egyik vezetőjük, Attila Hildmann még rendőrkézre is jutott, és utána azt mondta, el kell tűnnie a közéletből, mert a demokrácia meghalt Németországban. Attila Hildmann nem magyar, még ha a neve erre utalna is. Ő német, mégpedig az új német társadalom egyik tipikusnak tekinthető képviselője. Török származásúként született Németországban, nevelőszülők vették gondozásukba, majd mikor nevelőapja meghalt szívinfarktusban, Attila úgy érezte, ez azért történt, mert a férfi rengeteg húst evett. Ezért aztán vegán lett, vagyis majdnem vegán, mert néha eszik húshoz hasonló dolgokat, ebből írt néhány szakácskönyvet, amelyek roppant népszerűvé tették őt. Szerepelt beszélgetős műsorokban és olyan tévés vetélkedőkben, ahol ismert emberek táncolnak, és a zsűri szavaz, hogy a potsdami egyetem dékánhelyettese csacsacsázik-e jobban, vagy a McLaren tesztpilótája. Aztán Attila Hildmann tett egy kijelentést 2015-ben, miszerint az integráció Németországban nagyon kényes téma a német történelem miatt, s ez vezetett az országban tapasztalható kulturális öncsonkításhoz. Így aztán Hildmann szélsőjobboldali lett, ki is mondta róla a közrádió. Olyan világot élünk, ahol már a török származású ember is szélsőjobboldali, vagyis bele lehet szuszakolni abba a kicsi fiókba, ahol ezeket az embereket tartják. Persze az archetipikus szélsőséges kopasz, fehér és általában izmos, húsz év körüli, és mindig gyűlölettel az arcán üvöltözik.

Márpedig nehezen lehetne azt mondani, hogy a németországi tüntetéseken ilyen volt a derékhad. Nagyon szép számmal voltak ott környezetvédők, akik szerint Greta Thunberg mindannyiuk anyukája, és ha kocsival közlekedsz, megértél a pusztulásra. Valahogy viszont a furcsa jelenségeket át kell tolni az ellenkező térfélre, okoskodik ilyenkor a média, és mindenki, aki karanténellenes, szélsőjobboldalivá vált. A The Guardian brit baloldali lap példás csúsztatással kavarta össze a maszkviselés és az otthon maradás ellen tüntető németországi futóbolondokat, a zöldeket, az oltáselleneseket és az Alternatíva Németországnak nevű párt támogatóit, s csapta őket hozzá Donald Trumphoz. Mert a brit lapok jó része teljes identitásválságban van, s a régi gyarmatpolitikai csatározásait összekeveri a saját országáéval. Trump állandóan ott van a címlapokon, a baloldal folyamatosan rajta köszörüli a nyelvét, mintha legalábbis az ő miniszterelnöke lenne. A brit lap szerint a németországi tüntetők álláspontja nagyon hasonlít Trumpéhoz, s ezek ugye szélsőjobboldaliak, miként Trump is az, a rettentően leegyszerűsítő üzenet pedig az, hogy szavazz másra, ne Trumpra. A kis szerencsétlen laposföld-hívő, aki gyerekkora óta várja, hogy elrabolják az ufók, van is ilyen pólója, régóta, de legalábbis két hete vegán, s kimegy Berlinben tiltakozni a karantén ellen, hirtelen Donald Trump szövetségesévé válik, egy tömeget alkot az amerikai elnök csapatával, már ha hihetünk a The Guardiannek. Itt persze bármilyen baloldali-liberális lapot be lehetne idézni, ott szeretik ezeket a címkéket ráaggatni az emberre annak tudta nélkül.

Rendszeresen megbicsaklik a gondolatmenet az antiszemitizmusnál, emlékezhetünk, a világsajtó milyen lelkesen írta azt, hogy Magyarországon Soros György ellen antiszemita hecckampány folyik, miközben az amerikai pénzmágus zsidósága kizárólag azokat érdekelte, akik az ilyen cikkeket írták. Egy ismerősöm el is ment korábban Budapesten az Izrael-napra, hogy lássa, milyen veszélyben vannak itt a zsidók, s bevallotta, nem arra számított, hogy két rendőr fog sétálgatni a Szent István parkban, miközben finomságokat raknak ki az utcán felállított asztalokra az izraeli zászlók alá. Nem voltak kordonok, ellentüntetők vagy szkinhedek. Ez utóbbi ugye nagyjából ugyanaz, tehát ha logikailag nézzük, a palesztinpárti azt is jelenti, hogy zsidóellenes, vagyis egy fehér felsőbbrendűséget hirdető szkinhed egy oldalon áll a palesztinérzelmű aktivistával. Aki mondjuk jó eséllyel baloldali, de lehet, hogy kommunista.

Benjámin Netanjáhu izraeli kormányfő Donald Trump jó szövetségese, sőt Orbán Viktorral is szoros együttműködést valósított meg, így elvben Netanjáhu maga is szélsőjobboldali, csakhogy ugye zsidó, így az ellene való fellépés könnyen lehet antiszemitizmus. A valóságban a diplomácia teljesen másképp működik, de ha kiderülne, hogy ezek a felsorolt emberek nem politikai aktivisták, hanem országok vezetői, és az ő koordinátarendszerükben nem a heves érzelmek dominálnak, hanem saját hazájuk érdekeinek érvényesítése, akkor persze sokkal kevésbé lennének érdekesek ezek a cikkek.

A logikai hurok ugyancsak látványossá válik, amikor a liberális jogvédők kiállnak az Európába érkező őskonzervatív muszlim gondolkodásmód mellett, mondván nem akarunk beleszólni, ki hogy gondolkodik. Ezért aztán egy svéd feminista mozgalom védelmébe veszi akár a többnejűséget támogató migránst vagy a fejkendő viselését, amelynek lehetősége a szabadság fokmérője és bizonyítéka. Innen valóban csak egyetlen ugrás, hogy a tökéletes szabadság helyett ő maga is felveszi a kendőt, és közösséget vállal a szabadság jelszavával a korlátok felállításáért küzdő radikális iszlamistákkal. Mert soha nincs éles határvonal az ideológiákban, összemoshatóak a széleik, össze is lehet őket szőni, az érdekelt sajtó pedig pontosan ezt is teszi. Alapvetően jó, ha tudjuk, hol állunk, s milyen értékeket tartunk fontosnak. Az nem érték, hogy én szeretném, ha te képviselhetnéd a te értékeidet. Az csak ennek az ítélkező és romboló kornak a mellékvágánya.

Emlékezzünk, hogy szerette a világsajtó Aung Szan Szu Csít, s mi lett a mianmari tündérasszonyból, amióta átvette a hatalmat!