A túlélés hadserege

Piros-fehér kockás lekvárok, kék-fehér kockás befőttek. Laktanyájuk a spájz, dandártábornokuk Nagymama.

Szerényi Gábor rajza

A túlélés hadseregének van a legszebb egyenruhája. Üvegből készült, teljesen egyforma, henger alakú. A celofánkalapot pedig rafiával rögzítik az áll alatt, továbbá piros-fehér kockás, valamint kék-fehér kockás vászonnal díszítik. A piros-fehér kockások a lekvárok, a kék-fehér kockások a befőttek. Laktanyájuk a spájz, dandártábornokuk pedig Nagymama. Nagymama persze zsarnok. Hiszen évről évre üvegbe zárja a nyarat. S mint minden zsarnoknak, neki is van ideo­lógiája hozzá: ő azt mondja, ez a „felkészülés a télre”. S hogy katonái a „túlélés hadserege”.

A gyerekek erről persze nemigen akarnak tudomást venni. „Azok a gyerekek pedig mi voltunk, az ő unokái… – gondolta Rezeda Kázmér, aki az azóta eltelt ötven év alatt sem tudta megfejteni, miért nem volt szabad megkóstolni a friss befőtteket és lekvárokat. – Persze, elméletileg tudom, de akkor is… különben pedig az édességeknek, a nyalánkságoknak volt egy szigorú hierarchiája” – morfondírozott tovább Rezeda Kázmér, és igaza volt.

A hierarchia legtetején a csokoládék pöffeszkedtek, s persze közöttük is alá- és ­fölérendeltségi viszonyok uralkodtak. A megkérdőjelezhetetlen uralkodó a Toblerone és a Milka volt, ezeket a Károly bácsiék hozták az „eneszkából”, amikor végre haza tudtak látogatni. Nagymama a keményített, levendulával védett ágyneműk alatt tartotta őket a szekrényben. Utánuk következtek nagyjából sorrendben: Boci csoki, Tibi csoki, Macskanyelv, Korfu, Sport szelet, Bajtárs szelet. Ez utóbbi egy koszos kis báró volt csupán, kizárólag végszükség esetén lehetett megenni, annyira rossz volt.

A csokoládékat a palacsinták és a különféle házi sütemények követték. A palacsinták nem csupán finomságuk miatt uralkodtak a sütemények között, hanem gyakoriságuk miatt is. Ugyanis Nagymama palacsintát szinte bármikor hajlandó volt sütni, míg például túrós pitét sokkal ritkábban. Hát ezért.

A sütemények után jöttek a lekvárok és a befőttek. S közöttük uralkodott a legszigorúbb hierarchia. Már-már kasztrendszer.

Az egész piramis legalján a szilvalekvár állt, a pária. A szilvalekvárral dolgozott legtöbbet Nagymama, a szilvalekvár elkészítése napokba telt, lassan kellett főzni, lassú tűzön, állandóan kevergetni, beszélni hozzá, becézgetni, s végül összeállt egy majdnem fekete masszává, ami megkeményedett. Éppen, mint az emberi társadalmak legalja.

Szerényi Gábor rajza

A megfeketedett és kemény szilvalekvárt követte a lágy, puha, folyós málnalekvár. Vele egy szinten állt az eperdzsem – ó, az illata! –, majd minden lekvárok királya, Isten és Nagymama kegyelméből apostoli, örök uralkodója, a sárgabaracklekvár. A sárgabaracklekvár mindenre jó és mindenhez jó. Ebből a szempontból szemlélve ikertestvére a sósborszesznek. Ez ugyan mellékszál, de fontos: a sósborszesz fertőtlenít, csillapítja a fájdalmat, hűsít, elmulasztja a fejfájást, rendbe teszi a rakoncátlankodó gyomrot, és rendkívüli helyzetben, például rollival történő végzetes bukások után külsőleg is alkalmazható, óvatosan a seb köré kenve, amikor is „csíp, mint a hájderménkű”, ellenben fertőtlenít. Na ugye… Mindez dr. Nagymama életvezetési és orvosi tanácsa volt. Dr. Nagymama sósborszesz feletti primátust csak a Kalmopyrinnek adott, de hát „a Kalmopyrintől kinő az ember lába is”. Ez volt a mellékszál, ami viszont kiválóan rámutatott a sárgabarack egyedülállóságára. Szóval a sárgabarack megkoronázta a palacsintát is, a vajas kalácsot is, a vajas kenyeret is, remekül ment a háztartási kekszhez is, továbbá felséges volt úgy is, hogy egyszerűen kiemelted a túlélés hadseregének regimentjéből, letépted a kalapját, és kanállal faltad.

A befőttek világa sem volt „anarchoszindikalista köztársaság, ahol minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat”. Viszont míg a lekvárok proletárja a szilvalekvár, addig a befőtteké a meggybefőtt. A szilva, ha befőttként végzi, inkább az alsó középosztály legalja már, szóval lekvár mivoltához képest elég jelentős társadalmi mobilitást tud felmutatni.

Utánuk következik a cseresznyebefőtt – középosztály –, végül pedig az őszibarackbefőtt, vagyis az elit. Az őszibarack grófnők és gróf urak félbevágva, kimagozva helyezkedtek el egyenruha-üvegeikben, sűrű, mézédes lében lubickoltak, s fürdővizükben mindig volt szegfűszeg.

Nagyjából tehát ez volt a helyzet Nagymama hadseregében, már ami a viszonyokat illeti. S nem volt szabad kinyitni az üvegeket, „csak ha majd beköszönt a tél” – Nagymama ebben kifejezetten választékosan fogalmazott. Aztán beköszöntött, és Rezeda Kázmér este, mialatt Nagymama kötögetett, Nagypapa újságot olvasott, a kis Rezeda Kázmér pedig Fekete Istvánt olvasott, és pontosan úgy néztek ki így együtt, mint a kesztyű lakói a Gőgös Gúnár Gedeonból, szóval ilyen estéken Rezeda Kázmér így szólt Nagymamához:

– Nagyi, úgy megkívántam az édességet…

És arra várt, hogy Nagymama így válaszol: – Menj ki a spájzba, kisfiam, és válassz magadnak egy befőttet vagy egy lekvárt!

Ehelyett Nagymama így szólt:

– Egyél meg egy almát, kisfiam, nagyon finom és egészséges!

A kis Rezeda Kázmér pedig azon töprengett, hogy akkor most mikor és mit kell túlélni tulajdonképpen…