A megfeketedett és kemény szilvalekvárt követte a lágy, puha, folyós málnalekvár. Vele egy szinten állt az eperdzsem – ó, az illata! –, majd minden lekvárok királya, Isten és Nagymama kegyelméből apostoli, örök uralkodója, a sárgabaracklekvár. A sárgabaracklekvár mindenre jó és mindenhez jó. Ebből a szempontból szemlélve ikertestvére a sósborszesznek. Ez ugyan mellékszál, de fontos: a sósborszesz fertőtlenít, csillapítja a fájdalmat, hűsít, elmulasztja a fejfájást, rendbe teszi a rakoncátlankodó gyomrot, és rendkívüli helyzetben, például rollival történő végzetes bukások után külsőleg is alkalmazható, óvatosan a seb köré kenve, amikor is „csíp, mint a hájderménkű”, ellenben fertőtlenít. Na ugye… Mindez dr. Nagymama életvezetési és orvosi tanácsa volt. Dr. Nagymama sósborszesz feletti primátust csak a Kalmopyrinnek adott, de hát „a Kalmopyrintől kinő az ember lába is”. Ez volt a mellékszál, ami viszont kiválóan rámutatott a sárgabarack egyedülállóságára. Szóval a sárgabarack megkoronázta a palacsintát is, a vajas kalácsot is, a vajas kenyeret is, remekül ment a háztartási kekszhez is, továbbá felséges volt úgy is, hogy egyszerűen kiemelted a túlélés hadseregének regimentjéből, letépted a kalapját, és kanállal faltad.
A befőttek világa sem volt „anarchoszindikalista köztársaság, ahol minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat”. Viszont míg a lekvárok proletárja a szilvalekvár, addig a befőtteké a meggybefőtt. A szilva, ha befőttként végzi, inkább az alsó középosztály legalja már, szóval lekvár mivoltához képest elég jelentős társadalmi mobilitást tud felmutatni.
Utánuk következik a cseresznyebefőtt – középosztály –, végül pedig az őszibarackbefőtt, vagyis az elit. Az őszibarack grófnők és gróf urak félbevágva, kimagozva helyezkedtek el egyenruha-üvegeikben, sűrű, mézédes lében lubickoltak, s fürdővizükben mindig volt szegfűszeg.
