Cirkalom és maszlik

A Megyer-hegyi tengerszemet 2011-ben egy internetes szavazáson Magyarország legszebb természeti csodájának választották. Látványa tündérmesék és lenyűgöző fantasy kalandfilmek díszletére emlékeztet, de ha ­jobban megnézzük, a bányató egyszerre szolgál a múltat felidéző emlékhelyként és egy korszerű szabadidős tevékenység, a via ferrata gyakorlóterepeként.

Olykor akadá lyozzá k egymá st a má szni vá gyó k é s a csendesen szemlé lő dő tú rá zó k Fotó: A szerző felvétele

Olykor akadályozzák egymást a mászni vágyók és a csendesen szemlélődő túrázók
A szerző felvétele

– No, meg tudod emelni? – kérdi egy fiatal lány a barátját.

– Nem vagyok én Toldi Miklós vagy Kinizsi Pál! – feleli az nevetve, de azért odaballag az egyik tömbhöz, majd eljátssza, hogy nekifeszül.

A sziklák csaknem függőleges falain védőfelszerelést viselő emberek mozognak, a tengerszem körül júniusban nyílt meg az ország negyedik via ferrata pályája, s a mászni vágyók szemlátomást örömmel használják ki a kínálkozó lehetőséget. A via ferrata (olasz szó, jelentése körülbelül: vasalt út, mászóösvény) olyan hegyi utat jelöl, ahol szilárdan beszerelt segédeszközök – fémkábelek, létrák, hidak – segítik az előrébb jutást. Az útvonalat bejárók – megfelelő felszereléssel – rácsatlakozhatnak az ösvény mentén végigfutó drótkötélre, így a teljes szakaszon biztosítva vannak.

A részben a víz felett futó vasalt utak használatához szükséges védőfelszerelést a helyszínen lehet bérelni. A zsúfoltság elkerülése érdekében célszerű előtte bejelentkezni. (A Megyer-hegyi tengerszem körüli via ferrata pálya – a cseszneki Kőmosó-szurdokban, a tatabányai turulszobor alatt, valamint a bakonybéli Cuha-szurdokban épített után – a negyedik az országban.)

– Ott lehet lejutni a vízhez! Gyerünk! – állapítja meg örömmel egy fiatal lány, s csakugyan: szemközt, a mélyben aprócska alakok tűnnek fel a tó partján. Nincs más dolgunk, mint követni a fellelkesült teremtést. Tíz perc ereszkedés után újabb ösvényre leszünk figyelmesek, és jókora sártengeren átlábalva szűk szurdokra bukkanunk. A bejáró, mely megtöri a tavat körülfogó sziklagyűrű folytonosságát! Nem minden elfogódottság nélkül indulunk meg a sziklafalak szegélyezte folyosóban, hiszen a következő pillanatban talán Andrzej Sapkowski Vajákja bukkan elénk, esetleg a Karl May-féle Az Ezüst-tó kincsének harcedzett hősei. Ehelyett azonban csupán egy hosszanti irányban elnyúló, mohalepte fatörzs s néhány elszórt kőtömb mutatja magát a befelé vezető úton – hogy aztán kitáruljon előttünk a tó, tükrén a rejtekéül szolgáló, mogorva falak képével, a kőbölcső belsejével. Némán szemléljük a lélekemelő látványt, ám ekkor hangok hallatszanak a hátunk mögül – via ferratázók közelednek, hisz két vasalt út is a szurdok torkolatából indul.

Egyértelművé válik: e ponton bizony akadályozzák egymást a mászni vágyók és a csendes szemlélődést óhajtó túrázók vagy épp azok a fotósok, akik innen szeretnék megörökíteni e nem mindennapi belső képet. De ez ellen nincs mit tenni – vetünk hát egy búcsúpillantást a vadregényes tavacskára, és átengedjük a terepet. Távozóban az jár a fejünkben, mennyire igaza volt annak a hozzászólónak, aki az egyik internetes oldalon így jellemezte a helyet: „A túrázni szeretők itt egyedi élményben részesülnek.” Aztán meghalljuk, amint az egyik befelé tartó megjegyzi: – Ez annyira állat, hogy eldöntöttem: ide szervezem az őszi csapatépítőt!