Elveszni

Kétféle ember létezik. Aki törekszik valami többre, és aki csak a kudarcok elkerülésére játszik.

Fotó: Pexels

Magány. Az elveszettség érzése: ki a francnak kell ez, rá­adásul jó drágán? Kétféle ember létezik. Ahogy a karantén során rákényszerültünk egy mélyebb énünk felfedezésére, vagy új dolgokat tanultunk saját magunkról, vagy pedig elborzadtunk attól, ami szembenézett velünk a tükörben, és legszívesebben rohantunk volna társaságba. Az „elveszős” buliban részt vevők egyébként kiválaszthatják, hogy milyen területen szeretnének bolyongani: sivatagban, hegyek között, dzsungelben, tengerparton vagy a legmerészebbek sarkvidéki területen. A kalandor beszáll a repülőbe, és fogalma sincs, pontosan hová viszik: többnapos túrája során előre megadott ellenőrzési pontokat kell megtalálnia, ebben csak azok az eszközök vannak a segítségére, amelyekkel a szervezők ellátták. Vadászni azért nem kell, bár az lenne az igazi, hogyha unatkozó bankárok és ügyvédek rohangálnának ezentúl rambókéssel Alaszka fenyvesei között, és medvékkel csatáznának a napi betevő lazacért – felfedezvén valódi természetüket és képességeiket. A hétindító meetingek, kávészünetek és negyedéves kimutatások helyett a bátor jelentkezőt a helyszínen egyébként egy szakértőkből álló csapat tanítja meg az alapvető túlélési stratégiákra és a speciális, geokódolásos navigációra. Az utazási iroda tényleg új szintre viszi az egyénre szabott utazást: csinálnak például olyan élménytúrákat is, amelyek már-már szerepjátékok: lehetsz nindzsa, vagy együtt élhetsz akár mongol vadászokkal is.

Kétféle ember létezik. Aki szeret elveszni, és aki arra vágyik, hogy mindig jól lássák. Aki törekszik valami többre, és aki csak a kudarcok elkerülésére, megúszásra játszik. Persze nem kell helikopterből kiugrani a sarkvidéken, hogy végre történjen már valami, hogy egy kicsit magunkba forduljunk, és átgondoljuk, mit is adott nekünk ez az év, és min változtatnánk. Pláne, ha a hatalmunkban áll.