időjárás 30°C Ibolya 2022. augusztus 7.
logo

Ekével, pennával, fejszével – Az én kicsiny falum

Margittai Gábor
2020.09.29. 12:41

Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt s ennek is jófelerészét az én nemzetségem tevé.

– Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje – emlegette gyakorizben édesapám – ősfoglalás. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok mind jövevények.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerüen a történeti igazság megállapitása ez. Szegről-végről csaknem valamennyi jövevény familiával atyafiságba keveredtünk, s hogy messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál Rebeka volt.

Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én nemzetségem annak a népnek sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes népének neveit igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép számmal vannak Mózesek, Jakabok, Jákóbok, Judák, Ezékiások, Izsákok, Timotheusok, Benjáminok, s dédapámnak, aki, a hagyomány szerint, nagyerejü, nagyvirtusu ember vala – Jeremiás volt a neve.

Ezeknek a neveknek a gazdái – e könyv irójával együtt – már mind a temetőkert felé tekintgetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad bibliai nevü: a mi nevet az uri rend magához méltónak talált, mind eljutott az én falumba. Elhozta a vasut. Ide, az Isten háta mögé. Mind a temető felé tekintgetnek a Rebekák, ­Rákhelek, Judithok is, s bár büszkén emlegeti a nemzetségem, hogy Judith volt az ős­anyja, (e névnél merül homályba a nemzetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judith sincs köztünk, pedig ugy-e, szép e név? […] Vajjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal az én gyümölcsös kertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra, mely századrésze sem volt az enyémnek? Az ő kertje – kert volt, semmi egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán. Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak s hirdették a dédunokáknak is András nagyapó meleg szivét. A falu alsó végén volt a kert, a felső vége táján a mi házunk, s nyárnak és ősznek nem volt egy napja tán, hogy egy mezitlábos kis fiu e faóriásokra föl ne másszon.

Ma is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos pettyes „zsiros” alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha el ne szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas körtéket, a borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a kerités tövéből a sötétpiros málnaszemek – óh, édes jó András nagyapó, be nagy szived lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ültetél, nekem, aki világon sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem csókolhatám kezedet: tiz esztendő esik a te halálod s az én születésem közé.

Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a tolvajok ellen, csupán azért: ha kert, – legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, faragta.

Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, – még görnyedez egy-kettő közülök – ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban és faragásban a falu s a vidék első embere vala.

– Azóta sem születék – vallják erős hittel – „Erdővidék országában” ilyen soktudó ember.

Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön kertet is szentele.

Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető gyöngyszem. Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat, nincs egy henye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat is tanitó iskola volt s a katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje. Többet idegen tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü volt az ő betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt ránk örökül…

András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék asszeszora, amely hivatalnak azért meg nem felelője a táblabiróság, mert a táblabiró emléke hosszuszáru pipából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött tipusban maradt reánk, ellenben András nagyapó „fakó szekéren” meg gyalogszerrel járta be falvait; nem volt nekigömbölyödött, de sőt inkább sovány ember vala; nem vette fel az uri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tán valamivel csinosabbat, mint az atyafiai. Olyan táblabiró volt őkigyelme, ki hol az ekeszarvát fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő hivatalában restancia mégsem találtaték.

Vannak-e még ilyen emberek?

(Részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című könyvéből, 1920)

Szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján ünnepeljük a magyar népmese napját.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.