Ma is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos pettyes „zsiros” alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha el ne szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas körtéket, a borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a kerités tövéből a sötétpiros málnaszemek – óh, édes jó András nagyapó, be nagy szived lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ültetél, nekem, aki világon sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem csókolhatám kezedet: tiz esztendő esik a te halálod s az én születésem közé.
Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a tolvajok ellen, csupán azért: ha kert, – legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, faragta.
Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, – még görnyedez egy-kettő közülök – ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban és faragásban a falu s a vidék első embere vala.
– Azóta sem születék – vallják erős hittel – „Erdővidék országában” ilyen soktudó ember.
Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön kertet is szentele.
Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető gyöngyszem. Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat, nincs egy henye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat is tanitó iskola volt s a katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje. Többet idegen tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü volt az ő betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt ránk örökül…
