Fügefalevél

A közelmúltban jelent meg monográfia Vörös karszalag címmel az 1944–1945-ben működő ideiglenes karhatalmi osztagokról. Ezekről az elfelejtett szervezetekről kérdeztük a szerzőt, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettesét.

Felvonuló rendőrök a budapesti Oktogonnál 1946. május 1-jén. Maradéktalanul kiszolgálták a kommunista párt érdekeit Forrás: Fortepan–Berkó Pál

– Miért kezdett el foglalkozni az ideiglenes karhatalmi osztagokkal? Korábbi kutatási területe nem a rendvédelem volt.

– Még 2005-ben, a Terror Háza Múzeumban a Magyar tragédia című időszaki kiállítássorozatra készültünk, amely a málenkij robottal, a gulággal foglalkozott. A kiállítás falára kiírtuk azok nevét, akik megpróbáltak segíteni honfitársaikon, a fal másik felére a tettesek, elkövetők nevét. A szovjeteket nem volt nehéz összeállítani: például Ivan Turjanica Kárpátalján, Lavrentyij Pavlovics Berija, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov vagy akár Joszif Visszarionovics Sztálin tehetett a magyarok elhurcolásáról. Viszont a magyar elkövetők sokkal kevésbé ismertek. Jelentkezett nálunk egy felsőzsolcai helytörténész, néhai Zsíros Sándor, akitől kaptunk egy kötetet. Ebben szó esik a Miskolc, Diósgyőr környékén tevékenykedő MOKAN-fiúkról, akik közreműködtek a magyarok elhurcolásában. Majd a Nyírségből kaptam visszaemlékezés-gyűjteményt, gyakorlatilag minden 1989 után megjelent gulágmemoár benne volt. És amikor 2015-ben a Szovjet­unióba hurcoltak emlékéve kapcsán ismét felmerült a málenkij robot és a szovjet fogság kérdése, a Nemzeti Emlékezet Bizottságánál is foglalkoztunk ezzel, elhatároztam, hogy megírom a háború utáni átmeneti időszakban működő rendfenntartó szervezetek történetét. Ugyanis sokkal többről van szó, mint pusztán arról, hogy ezek a „policok” segítettek a szovjeteknek.

Csengőfrász

– Mi lehet az oka annak, hogy a magyar történészek érdeklődését eddig nem keltette föl a téma? Hiszen ezeknek a szervezeteknek komoly szerepük volt a kommunista hatalomátvételben.

– Az 1989 előtti történetírásból nagyon sok terhet és azóta csak kismértékben változó szemléletmódot örököltünk. Sajnos a hatalmas, lendkerékszerű hatás továbbviszi a korábbi narratívát. 1990 után egy csapásra nem született új kánon, ez a hosszú folyamat ma is tart. De a történetnek még nincs vége. Megítélésem szerint új szempont szerint kell ehhez az időszakhoz nyúlni. Jól mutatja ezt az R Gárda, a nem a reguláris, szabályok szerint működő politikai rendőrség ügye. 1945 után megalakult a Politikai Rendészeti Osztály (a későbbi ÁVO), a Katonapolitikai Osztály vagy a Gazdasági Rendészeti Osztály. De az R Gárda meg a rohamcsapatok egészen más kategória volt, jóllehet előfordult átfedés: valaki napközben rendőrként tevékenykedett, este meg R gárdistaként követett el törvénytelenségeket.

– De hogyan felejthette el az egész társadalom ezt az időszakot, amikor a kommunista párt magánhadserege, a részben lőfegyverekkel is felszerelt R Gárda, amely a politikai ellenfelek megfélemlítésére és fizikai bántalmazására jött létre, rengeteg visszaélést követett el?

– Egész egyszerűen a magyar történelmi tudat ennyi nyomorúságot nem tudott megőrizni. Mert utána az ÁVH jött, és az ötvenes évek terrorjára emlékszik mindenki. A padláslesöprésre, a csengőfrászra, a fekete autóra. Az ötvenes évek tragédiája felülírta az előző néhány év kaotikus korszakát. A meglehetősen fővárosközpontú hazai történetírás pedig adós maradt a negyvenöt utáni időszak vidéki históriájának feltárásával. És azt se felejtsük el, hogy a kétezres évek elejéig még 1956 is feltárandó és részben jogi eszközökkel kezelendő probléma volt – vagy lett volna. Ekkor zajlott az ötvenhatos megtorló ítéletek felülvizsgálata, a lex Tóth Ilona, a Biszku-ügy. De ezen túl ott volt a teljes gulág-málenkij robot kérdése. A Kádár-rendszer. Tehát a magyar történésztársadalomnak rengeteg egyéb dolga is volt.

Máthé Áron
Fotó: Mirkó István

– De legalább az áldozatok hozzátartozóinak hordozniuk kellett a tragédiák emlékét.

– Hordozták, de nem beszéltek róla. Jól mutatja ezt a gyömrői gyilkosságsorozat története. A rendszerváltásig még a családtagok sem mertek beszélni róla. Ez egyébként jól feltárt része a közelmúltnak: dokumentumfilm is készült róla, és az 1945-ös politikai gyilkosságok történetét Palasik Mária feldolgozta. A kommunista rendfenntartók által elkövetett rémtetteknek sok dokumentumuk maradt. És Futó Dezső kisgazda politikus, újságíró, aki a gyilkosságok miatt 1945-ben memorandumot intézett a kormányhoz, és a parlamentben is felszólalt, bár tíz év börtönre ítélték a „demokratikus rendőrséget” támadó kritikája miatt, túlélte a megpróbáltatásokat, megérte a rendszerváltást, 1994-ben hunyt el. Az ő személyes kiállása, munkája hozzájárult a csaknem ötven évvel korábbi törvénytelenségek feltárásához. Még feljelentés is történt a gyilkosságok miatt, de különböző okokból az ügyészség nem kezdhetett bele a nyomozásba, főként az 1948-as amnesztia miatt.

Gárdák rémtettei

– Persze ha Gyömrőn és környékén megtörténhetett az, hogy magukat detektívnek nevező vörös karszalagos karhatalmi csoportok politikai gyilkosságsorozatot követnek el, másutt is lehettek hasonló események. Ráadásul Gyömrőn még csak nem is hivatalos utasításra gyilkoltak: a volt tizenkilences direktórium tagjai tűzték ki a községházára a vörös zászlót.

– Pontosan. Ez a felismerés is a téma feltárására indított.

– A levéltári források kutathatók?

– Sokan gondolják, hogy a levéltárak rejtik a Szent Grált. Ez részben igaz, részben viszont félreértés. Ami idetartozik, hogy a Magyar Nemzeti Levéltárban és a részeiként működő megyei levéltárakban hozzáférhetők a témára vonatkozó akták. Akadályt az jelent, hogy számtalan esetben csak az ezredforduló után kezdődött meg a vonatkozó iratok feldolgozása.

– Hetvenöt év telt el a különféle gárdák rémtettei óta. Szóbeli visszaemlékezéseket még lehet gyűjteni?

– Nehéz. A kilencvenes években még leírták ezeket az adatokat a visszaemlékezők. Nekem egyszer sikerült egy volt málenkij robotossal erről beszélni, bár nem sokat tudott mondani, hiszen értelemszerűen rövid volt a karszalagosokkal való találkozás, utána átadták a szovjeteknek.

– És megszólíthatók-e a vörös karszalagosok? Hajlandók nyilatkozni?

– Sajnos nem nagyon. Kormos Valériának még a nyolcvanas években sikerült egy-két volt karszalagos policájt megszólaltatni. Hosszú idő telt el, meglepődnék, ha élne még közülük valaki.

– Hogyan szerveződtek ezek az ideiglenes karhatalmi osztagok?

– A „botos rendőrség” – ahogyan néhol nevezték – azért izgalmas, mert sok szereplője volt annak, hogy ezeket a csoportokat a központi irányítás alá tartozó erőszakszervezetté lehessen alakítani, de úgy, hogy közben a kommunista párt céljait, érdekeit maradéktalanul kiszolgálják. A piramis csúcsán a belügyminiszterek álltak, Erdei Ferenc, Nagy Imre és végül Rajk László. De maga Rákosi Mátyás is részt vett a folyamatok irányításában. Vidéken számos helyen az 1919-es veteránok léptek előtérbe. Budapesten viszont Rákosi leszerelte ezeket a törekvéseket. Ugyanis a tizenkilencesek kicsit előreszaladtak, és értetlenségüknek adtak hangot, hogy miért szükségesek a parlamenti választások, politikai pártok, amikor azonnal ki lehetne hirdetni a proletárdiktatúrát.

Felvonuló rendőrök a budapesti Oktogonnál 1946. május 1-jén. Maradéktalanul kiszolgálták a kommunista párt érdekeit
Fotó: Fortepan–Berkó Pál

De Rákosi tudta, hogy erre még nem állnak készen, és valóban, három év kellett a teljes diktatúra kiépítéséhez, beüzemeléséhez. A nagyvárosokban inkább a szervezett munkásokra számítottak, míg vidéken főként a parasztság legszegényebb csoportjaiból alakultak ilyen osztagok. Itt-ott felbukkantak a volt munkaszolgálatosok is, ezt Rákosi képmutatóan és cinikus számítással még szóvá is tette. Később a diósgyőri és a kunmadarasi események megmutatták, hogy a kommunisták készek kihasználni az antiszemita indulatokat, hogyha ez a hasznukra válhat. Ugyanakkor az „átöltözés” jelenségére, vagyis arra, hogy korábbi nyilasokból lesznek vörös karszalagosok, van ugyan néhány példa, de jellemzőnek azért nem lehetne nevezni.

Marxista gyűlölet

– Mi volt a célja azzal, hogy ezeket a szomorú történeteket feldolgozta?

– Sokakban él egy romantikus kép az 1945–1947 közötti rövid, tumultuózus időszakról. A XX. századi baloldali diktatúrákat bevezető terrort a „népfrontos” módszer szerint gyakran álcázták mindenféle fügefalevéllel. Én ezzel kapcsolatban csak azt szeretném megállapítani, hogy a magyar társadalom hihetetlen csodát tett az újjáépítés néhány évében, de nem azért, mert a kommunisták és társutasaik erre teret nyitottak volna, hanem pont fordítva. Úgy állt talpra ez az ország, hogy közben a kiépülő terror rémségei már ott kísértettek a mindennapokban. Nekem úgy tűnik, hogy azok lettek a hangadók ezekben a karhatalmi csoportokban, akik valamilyen okból nem találták a helyüket a korábbi polgári rendszerben, vagy saját kudarcaikat vetítették ki a külső világra. Ők mozgósíthatók voltak a marxista gyűlölet alapján. Külső nagyhatalom érdekeinek képviseletét és idegen eszme hatalomra juttatását mosták egybe a szolgálatteljesítéssel. A politikai ellenfelek elnémításához, a demokrácia szétveréséhez nemcsak a szovjet megszállók, hanem a kommunista irányba hajló rendőrség és az utcai harcos R Gárda is kellettek. Ezek ma is megszívlelendő történetek!