Vonat a vitrinben

Konok Tamás képzőművész, Méray Tibor író, Szőcs Géza író. Kossuth-díjasok, akik az elmúlt három hónapban távoztak az élők sorából. Akit már életében díjakkal ismert el a nemzet, arról joggal gondolhatjuk, hogy halála után a hagyatéka is kulturális örökség, amely szinte ráomlik a gyászoló örökösre. Van, aki eleve igyekszik méltó helyet biztosítani munkásságának. Korniss Péter fotográfus például a hét elején a Szépművészeti Múzeumnak adományozta teljes életművét átfogó archívumát.

Műalkotások a Szépművészeti festményraktárában. Hogyan válik szét a nemzeti érték és a személyes családi emlék? Fotó: Kovács Tamás Forrás: MTI/Kovács Tamás

Egy hagyaték örökösök közötti szétosztása igen összetett és kényes kérdés, még egy átlagember esetében is, nemhogy akkor, amikor a megboldogult rangos képzőművész, fotós vagy építész. Esetükben a hagyaték nemcsak hétköznapi ingó és ingatlan vagyonból áll, hanem vázlatokból, tervekből, félkész vagy kész művekből, illetve az életmű tudományos igényű feldolgozásához elengedhetetlen irat- és fotóanyagból, tárgyakból.

Ahány örökös, annyiféle kapcsolat az elhunyt művésszel, és annyiféle élethelyzet. Ha a hiteles testamentum nem rendelkezik egyértelműen a hagyaték sorsáról, akkor az öröklési jog szerint minden az örökösöket illeti, rajtuk múlik, mi lesz a további sorsa. Hiába a nemzet művészéé, hiába a Kossuth-díj, könnyen sitteszsákban végezheti a hagyaték, csak mert az örökös így gondolta, rossz viszonyban voltak, esetleg szellemileg, fizikailag vagy egzisztenciálisan alkalmatlan az ölébe hullott vagyon értéke szerinti kezelésére. Ez a kockázat bármelyik nemzeti nagyságunk esetében fennáll.

– Képzőművészeknél életszerű az a helyzet, amikor a gyász traumája alatt azzal szembesül az örökös, hogy a művész által használt állami műtermet egy-másfél éven belül vissza kell szolgáltatnia az illetékes intézménynek – mutat rá másik problémára a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa, Százados László, a kortárs gyűjtemény vezetője.

– El lehet képzelni, mi minden van egy képzőművész műtermében! Kollégáimnak rengeteg tapasztalatuk van e téren, sokszor hegyekben állnak a félkész művek, vázlatok, festékek és vásznak, képkeretek és állványok, levelezések és személyes holmik. Rendezetlenül tornyosulnak papírok, amelyekről nem lehet tudni, hogy mi van rajtuk. Ahhoz, hogy megállapítsuk, mi kidobható belőle és mi nem, egyenként át kell nézni, amit szerencsés esetben a családtag szakemberrel együtt végez el. Egy laikus értéktelennek nézhet olyan kincseket, amelyeket csak avatott szem ismer fel.

Ha az örökös úgy dönt, hogy a hagyaték egy részét felajánlja egy közgyűjteménynek, felmerül a kérdés, hogy hol válik szét a kulturális érték és a személyes holmi. Százados László példaként említi a Petőfi Irodalmi Múzeumot, amely óriási anyagot gyűjtött össze írók személyes tárgyaiból, hiszen azok is lehetnek az életmű tartozékai. Vajon hogyan ítéljünk meg egy családi fotót, amely egyfelől lehet közgyűjteménybe való dokumentum, másfelől személyes családi emlék? A kép sorsa az örökös kezében van.

Műalkotások a Szépművészeti festményraktárában. Hogyan válik szét a nemzeti érték és a személyes családi emlék?
Fotó: MTI/Kovács Tamás

Nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy a múzeumi raktári kapacitások mekkora terjedelmű anyag befogadására képesek, hiszen általában köbméterekről beszélünk. Nem ritka eset, hogy maga az érintett település karolja fel az örökség gondozását, és helyiséget, pénzügyi fedezetet biztosít egy emlékház számára. Itt viszont az a kockázat merül fel, hogy szakszerű feldolgozás és megújuló kiállítások hiányában az emlékház poros raktárrá silányul, ahol az örökség bedobozolva pihen, míg meg nem semmisül az első csőtörés vagy tűzeset alkalmával. Százados László úgy véli, ennél célravezetőbb stratégia, ha nem egyetlen helyen összpontosítjuk a hagyatékot, hanem a művészi pályáról keresztmetszetet adó, kisebb, válogatott részletekben helyezzük el azt több közgyűjteményben. A kisebb életműrészleteket nagyobb eséllyel fogják kontextusba helyezni és kiállításokon, kiadványokban szerepeltetni, kutatók számára hozzáférhetővé tenni, mint történne ez egyben maradt, de raktárba zsúfolt hagyaték esetén. Ez a szétosztás történt például Kondor Béla festőművész hagyatékával, amelyből több múzeum is részesült. Minden életmű köztudatban maradásának előfeltétele a feldolgozottság és hozzáférhetőség, ami a mai világban főleg az internetet és időről időre kiállításokat, publikációkat jelent.

Mindez akkor is igaz, ha az örökös erőt érez magában a művészi hagyaték gondozásához. Ennek szép példáját mutatja be a 2015-ben elhunyt Gross Arnold Kossuth- és Munkácsy-­díjas ­grafikus, festőművész örököse, Gross András ­belsőépítész és kulturális menedzser, aki már hajlott korú édesapja életének utolsó éveiben hozzáfogott a művészi örökség ápolásához, sőt a korábban legfeljebb csak önmenedzselt képzőművész alakja köré egyfajta brand kialakításához.

Édesapja egyik értékesített ingatlanjának árából Arnoldo néven nyitott hangulatos, kávéházba oltott művészeti galériát 2014-ben a budapesti Bartók Béla úton. A falakat Gross Arnold színezett rézkarcai, tusrajzai, kiállítási molinói borítják. Az emeleti galériarészben a művész személyes hagyatéka – vasútmodelljei, ásványgyűjteménye – látható vitrinekben, míg a földszinten válogatni és vásárolni lehet az aláírt és számozott rézkarcokból és abból a művészi pályát részletesen bemutató monográfiából, amely Gross András felkérésére és szerkesztésé­ben, Révész Emese művészettörténész tollából jelent meg 2019-ben.

Gross András a budapesti galéria-kávézóban. Visszavásárolt alkotások
Fotó: Éberling András

– Édesapám nagyszerű művész volt, de csapnivaló apa, ami nem ritka konstelláció a művészvilágban. A művészetének élt, én pedig oldalági szerelemgyerekként csak hétvégi gyerek lehettem – emlékezik Gross András.

– Bizonyára érezte, hogy az általam igényeltnél jóval kevesebbet tud nyújtani nekem apaként, amit ajándékokkal, méregdrága legókkal igyekezett ellensúlyozni egy-egy sikeres külföldi kiállítása honoráriumából. Felnőttként már felülről látom kettőnk kapcsolatát, és azzal, hogy még életében kézbe vettem hagyatéka menedzselését, úgy érzem, közelebb kerülhettem hozzá. A sok mellőzés után a szerepem is a helyére került a családon belül.

Palotatervek ajándékba

Gross András a galéria-kávézó hasznát teljes egészében átfogó gyűjtemény létrehozásába forgatja vissza, módszeresen vásárolja édesapja felbukkanó műalkotásait, a duplikációkat pedig értékesíti. Az egyik Gross-tusrajzot mutatva meghatódva emlékszik vissza az esetre, amikor idős édesapja alkotói válságtól szenvedett, és ő hívta fel figyelmét a műteremből előkerült régebbi alkotásaira. Édesapja e fiatalkori képei láttán felvillanyozódva kiáltott fel, hogy „ilyet én most is tudok!”, majd elviharzott dolgozni. Így született meg a nagyszerű groteszk képciklus a tőle szokatlanul lendületes stílusban.

A fotóművész-életművekkel látszólag egyszerűbb a helyzet, mint a képzőművészekével.

A Kecskeméten működő Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójától, Baki Pétertől tudjuk meg, hogy gyűjteményük jelentős részét hagyatékok képezik. Mintegy harminc teljes életművet őriznek, köztük olyan kiemelkedő fontosságú mesterekét, mint például Pécsi József, Angelo, Berekméri Zoltán vagy Gink Károly. E hagyatékok mennyisége a néhány száz alkotástól elérheti a több ezres darabszámot is. Persze sokkal több az olyan fotóművész, akik esetében nem a jogörökös adományozta az életművet a múzeumnak, mégis az intézmény rendelkezik a legnagyobb darabszámú műtárggyal az adott alkotótól. Az intézmény ugyanis önálló gyűjtést is folytat. A műtárgyakat egyesével csomagolva, savmentes tasakokban, fém tárolórendszerekben, szabályozott hőmérsékletű és páratartalmú helyiségekben őrzik. A tárolás tehát megoldott, azonban – mint Baki mondja – állami ­támogatás hiányában az életművek feldolgozása a kelleténél lassabban halad. Így is körülbelül 35 ezer képet sikerült már digitalizálni és nyilvánossá tenni a honlapjukon.

Hasonló a helyzet a Magyar Építészeti Múzeumban, ahol olyan ikonikus építészek hagyatékát őrzik, mint például Hauszmann Alajos, Steindl Imre, Lechner Ödön, Rimanóczy Gyula, Bier­bauer (Borbíró) Virgil vagy Vágó József. Ritoók Pál főmuzeológus szerint egy klasszikus, papíralapú építészhagyaték általában a mennyezetig képes megtölteni egy méretes lakószobát. Ha ráadásul még makettek is maradtak fenn, akkor az örökség még helyigényesebb.

Szerencsés esetben az örökös nem a lomtalanítókat hívja, hanem a múzeumot. Egy szakember ilyenkor előzetes felmérést készít, a leszármazottak pedig e szakvélemény alapján dönthetnek a hagyaték sorsáról. Amennyiben az örökös pénzt kér a hagyatékért, a kérdés az, hogy a múzeumnak van-e kerete rá, vagy meg tudnak-e egyezni az árban. A nagyvonalú örökösök általában ajándékba adják a hagyatékot vagy annak egy részét. Ilyen értékes ajándék például a két világháború között már alkotó, de a Kádár-korszakban igazán befolyásossá váló építész-szakmapolitikus Major Máté, a Nemzeti Sportcsarnokot és a Műegyetem R épületét tervező Rimanóczy Gyula vagy a Népstadiont tervező Dávid Károly hagyatéka. Rimanóczyét Fehérvári Zoltán és Prakfalvi Endre dolgozta fel és adta közre nemrég megjelent könyvükben. De ajándékozás útján kerültek a múzeumba a Sándor-palota tervei, Györgyi Dénes vagy a hazai modernizmus egyik fontos alakja, Fischer József munkásságának dokumentumai is. A Budapest körszállót alkotó Szrogh György végrendeleti úton hagyta az építészeti múzeumra hagyatékát.

Megtagadott geometria

A közgyűjtemények számára valóságos áldás az, amikor maga az építész, mint például Szende Árpád rendezi még életében saját hagyatékát, és így ajándékozza a múzeumnak. De ha ugyanezt egy lelkes leszármazottja teszi, szintúgy azonnal kutathatóvá, kiadványban és kiállításon szerepeltethetővé válik az életmű. Ha azonban ömlesztve kerül hozzájuk, akkor bizonytalan, hogy meddig áll raktárban bedobozolva, és mikorra sikerül szakembernek feldolgoznia.

Pontosan emiatt határozott úgy a bölcsészvégzettségű Csete Örs, Csete György építőművész és Csete Ildikó textilművész fia, hogy egyelőre nem adományozza múzeumnak a hagyatékot, inkább saját maga dolgozza fel és teszi nyilvánossá szüleinek életművét. Vele abban a budai lakásban találkozunk, ahol a hazai organikus építészet egyik vezető alakja élt feleségével 2016-ban bekövetkezett haláláig. Csete György életében megkapott szinte minden, a szakmájában elérhető elismerést, ahogy felesége, „a magyar nyelvemlékek textilbe álmodója” is kiérdemelte a Magyar Örökség díjat.

– Kettejük egymásba fonódó művészeti örökségét feltétlenül érdemes együtt kezelni, mert munkáik is folyamatos kölcsönhatásban voltak egymással – taglalja Csete Örs, miközben kigörgeti édesanyja egyik szitanyomatos függönyét, amelynek jellegzetes motívumvilágában lehetetlen nem felismerni férje összetéveszthetetlen épületeinek formakincsét. Ugyanazok a tulipánszirmok, hagymaformák, ívek, ugyanaz a látásmód, a szabályos geometrikus formák szenvedélyes tagadása.

Csete Örs az édesapja tervezte halászteleki jurtatemplomnál
Fotó: Havran Zoltán

– Édesapám világéletében mindent kézzel lejegyző, lefotózó, lerajzoló és dokumentáló típus volt, akinek sosem volt saját építészirodája, csak egy A4-es rajztáblája, amelyet a térdére fektetett, és azon tervezte organikus épületeit – idézi föl Csete Örs.

– Édesanyám hasonlóképpen élete nagy részében a saját hálószobájukban gyártotta szitanyomással készülő lakástextiljeit, el sem lehet képzelni, milyen körülmények, milyen festékszag és zsúfoltság volt körülöttük.

Egy élet a naptárban

– Amikor eltávoztak, testvéremre és rám maradt minden – mondja Csete.

– Nagyjából hetven folyóméter írott dokumentum, tervek tekercsekben, levelek dossziékban, több tízezer fénykép és ugyanennyi dia, temérdek textilalapanyag, minták, sablonok, próbanyomatok. Sok ezer kötetes könyvtár, tele olyan kötetekkel, amelyekben ajánlások, lapszéli bejegyzések vannak. Szerencsére apám megőrizte például asztali naptárait is, amelyekből rekonstruálható szinte az egész élete, mikor kivel találkozott, milyen ügyben kit kellett felhívnia. Amikor a kinyíló szekrényekből ránk ömlő örökségünkkel és a feladat súlyával szembesültünk öcsémmel, első gondolatunk az volt, hogy múzeumnak adományozzuk, de aztán rájöttem, hogy ugyan ki ismerhetné nálam jobban szüleim életét és életművét. Ráadásul könyvtárosnak is tanultam egykor, tehát ideje hasznát vennem ennek a tudásnak. Három éve a szabadidőmben nekiláttam a rendszerezésnek, idén januárban bejegyezték alapítványunkat, néhány hónapja pedig a Magyar Művészeti Akadémia is támogatja a hagyatékfeldolgozó munkát.

A társasház pincéjében mennyezetig érő polcokon jelzésekkel ellátott, átlátszó műanyag dobozok sorakoznak, bennük a hagyaték részben már rendezve, részben még ömlesztve. Csete Örs nagyívű terveket dédelget: szeretné az iratokat, fényképeket digitalizálni, kutathatóvá tenni, édesapja épületeit, édesanyja motívumait katalogizálni és az interneten publikálni, valamint kettejük életművét kétkötetes monográfiában közreadni. Meggyőződése, hogy ha sikerrel jár, szülei szellemi hagyatéka ezáltal tovább fennmaradhat, mint az épületek, amelyeket édesapja tervezett egykor.

Csortos Gyula kalapja

Magyarországon a Petőfi Irodalmi Múzeum tagintézménye, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet foglalkozik a színházaktól, örökösöktől, aukciókról, gyűjtőktől származó hagyatékokkal. Ha a művész örököse úgy dönt, hogy a hagyatékot ajándékként vagy vételárért felajánlja a színházi intézet gyűjteményének, listát kell készítenie a tárgyakról, és hitelt érdemlően bizonyítania, hogy kitől mit kapott. Eladás esetén a tárgyakat előterjesztik a vásárlási bizottságnak. A tagok döntik el, hogy érdemes-e azokat megvenni, és mennyit tudnak rá áldozni. Az örökösökkel a tárgyalások sokszor hónapokig tartanak. Ha az intézmény nem tudja megvásárolni a hagyatékot, akkor az elkallódhat vagy használtruha-boltban köthet ki.

Turnai Tímeát, a szcenikai gyűjtemény kurátorát jól ismerik a szakmában. A főmuzeológus harminc éve él a színházi látvány bűvöletében, foglalkozik színháztörténettel, szervez és rendez kiállításokat. Büszke arra, hogy Európában egyedülálló több ezer darabos jelmezgyűjtemény található a budapesti színházi intézetben, ehhez hasonló kollekció csak Kiotóban látható. Gyűjteményük legrégibb darabját, a XVII–XVIII. század fordulóján készül soproni jezsuita díszletkönyv lapjait 1965-ben vásárolták meg a soproni Storno családtól. A múlt század húszas, harmincas éveiben a színészeknek saját színpadi ruhatárral és kiegészítőkkel – köténykék, zsabók, gallérok, nyakkendők, cipők, kis kalapok – kellett rendelkezniük, amelyeket a műsortervnek megfelelően alakítottak ki. A kollekció legféltettebb kincsei azok a jelmezek, kellékek, amelyek a magyar színháztörténet jelentős művészeit, bemutatóit idézik fel: Jászai Mari, Márkus Emília, Bajor Gizi, Fedák Sári, Kiss Manyi, Domján Edit viseletei és ünnepi fellépői, Dajka Margit ikonikussá vált Bors néni-jelmeze, Tímár József Az ügynök halála című darabban cipelt hatalmas bőröndje. A Bajor Gizi Színészmúzeumban látható Csortos Gyula híres piros-fehér csíkos kötött felsője és keménykalapja is, amelyeket a Liliom című előadásban viselt.

Miután Karády Katalin öltöztetőnője megérkezett Budapestre, felhívta a muzeológust, hogy átvenné-e a színésznő fellépőruháit. Néhány évvel ezelőtt egy idős hölgy azért kereste telefonon Turnai Tímeát, mert a lányáék házat vettek Szentendrén, és a pincében belebotlottak egy nagyobb tárgyba. Mint kiderült, vitéz Tolnay Andor színész és igazgató Tábori Színházának monogrammal ellátott, bőrből készült utazóbőröndjét találták meg, titkos fiókjában 1920-ból származó, kézzel írott feljegyzésekkel.

A hagyaték átadása az örökös részéről bizalmi kérdés, a kurátornak pedig óriási felelősség. Több közös munka után Vágó Nelly Kossuth-díjas jelmez- és Gombár Judit díszlet- és jelmeztervező is úgy döntöttek, hogy Turnai Tímeára bízzák az életművüket. Vogel Eric díszlet- és jelmeztervező, festőművész özvegye, Vogel Juci szintén megtisztelte bizalmával a kurátort, a házukban éveken keresztül válogathatott a különböző anyagokból.

Az intézetben nemcsak színészhagyatékokat gyűjtenek, a színház bármely területén dolgozó művész emlékét megőrzik. Gajdó Tamás az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tudományos munkatársa, szakterülete a XX. század első felének magyar színháztörténete, amelyről több kötete jelent meg. A szakember Bajor Gizi villáját mint a legnagyobb ereklyéjüket említi.

Bajor Gizi fellépőcipője a színháztörténeti múzeum raktárá-
ban. Egyedülálló gyűjtemény
Fotó: MTI/Féner Tamás

A színésznő halála után egy évvel Gobbi Hilda nyitotta meg a Bajor Gizi Színészmúzeumot, amely ma a színházi intézet kiállítóhelye. Bajor örökösei több tárgyat Gobbi Hildának adtak át, a levelezését pedig a Széchényi-könyvtárnak – miután a falból előkerültek a ritka dokumentumok, ahová a színésznő befalaztatta azokat.

Vannak olyan színészek, akik dokumentálják a pályájukat, albumba ragasztják a róluk készült fotókat, kritikákat, de előfordul, hogy csak azt a két sort vágják ki az újságból, amely róluk szól. Nemrég vásárolták meg Somlay Artúr hagyatékát, amelyben a művész szerepelemzései is olvashatóak. Ez azért is különleges, mert kevés színész gondolatait ismerjük a szereppel kapcsolatban. Az intézet tulajdonába került Hevesi Sándor néhány rendezői példánya és levelei, amelyekből jól kivehető, hogy milyenek voltak az „erőviszonyok” a két háború között a Nemzeti Színházban, kik álltak hozzá közel, és kik nem.

A hagyatékokban lehetnek festmények, grafikák, karikatúrák, metszetek, hang-, videó- és filmfelvételek is. Németh Antal,­ a Nemzeti Színház egykori igazgatója szenvedélyes amatőr filmes és fotós volt. Az 1940-ben bemutatott Rómeó és Júlia több jelenetét felvette Szeleczky Zitával, Szabó Sándorral, Jávor Pállal. Kibédi Ervint a technikai dolgok érdekelték. A színész rádióját, videófelvevőjét, valamint a vágókészülékét az egyik barátjától kapta meg az intézet. Tábori Nóra színésznő hagyatékából került hozzájuk a Vígszínház egyik zsöllyéje és egy öltözőasztal, amelyeket már többször bemutattak, legutóbb a Várkonyi Zoltán-kiállításon. Az egyik legértékesebb, legérdekesebb hangfelvétel Feleki Kamill nevéhez fűződik, aki, amikor karácsonykor fölhívták a kollégái, felvette a beszélgetéseket. Innen tudjuk, hogy a hetvenes évek elején mi foglalkoztatta a színészeket. A nagyközönség a hagyatékok egy-egy darabját tematikus kiállításokon, múzeumpedagógiai foglalkozásokon, a televízióban, interneten és művészeti magazinokban ismerheti meg.

Ozsda Erika

Magángyűjtemények közgyűjteményben

A múzeumi gyűjteményezés, gyűjteménygyarapítás, amely a múzeumi munka egyik törvénybe foglalt alappillére, nem csupán vásárlás vagy – a régészeti anyag esetében – ásatások által történik. Az ajándékozás, a tartós letét, amely érkezhet magánszemély és szervezet részéről, ugyanennyire fontos, főként gazdasági válságok idején, amikor kevés a pénz műtárgyvételre. Érdemes tudni azt is, hogy a közgyűjteményi funkciók a történelem során összekeveredtek, ennek tulajdoníthatóan mind a levéltárak, mind a könyvtárak, mind a múzeumok gyűjtik a másik két intézménytípus „tárgyait”.

Amikor teljes hagyaték vagy egy életmű nagyobb válogatása érkezik ajándékként közgyűjteménybe, előfordul, hogy az ajándékozási szerződés feltételeket is tartalmaz a felajánló részéről, többnyire az állandó kiállítás igényét. Így történt ez Lantos Ferenc Pécs városának adott 125 alkotásával, amelyekből 2013 decemberében nyílt állandó kiállítás a művész által kiválasztott épületben.

Az elmúlt évtizedekben számos kis múzeum és állandó kiállítás is létesült tartós letétekből. Ezek közé sorolható a győri Vasilescu- és a veszprémi Vass-gyűjtemény. Arra is van példa, amikor egyetlen művész ajándékoz komolyabb válogatást múzeumnak. Bár a kollekció nem kap állandó kiállítást, kutathatóvá, kölcsönözhetővé válik. Egyedi példája a pénz nélküli múzeumi gyarapodásnak a Képző- és Iparművészeti Lektorátus iratanyagának integrálása a Magyar Nemzeti Galéria adattárába.

Ha tehát van olyan személy, aki muzeális értékű tárgyat, egész hagyatékot szeretne múzeumban, könyvtárban vagy levéltárban elhelyezni, esetleg ezeket muzeális értékű magángyűjteménybe, -múzeumba rendezni – bár ez eléggé nehézkes –, nyugodtan megteheti. A közgyűjteményi intézményrendszer kialakulásának kezdete óta van erre igény, sőt induláskor, az első múzeumok, közkönyvtárak megnyitásakor a magánszemélyek részéről érkező adományozásra esett a hangsúly. Amennyiben ténylegesen értékeket szeretne valaki átadni, és nem csupán kacatoktól megszabadulni, minden bizonnyal talál befogadót, akivel ajándékozási szerződést köthet, és akivel szemben feltételeket támaszthat.

Gurzó K. Enikő