Hírek peremén

Füstölgő ózdi kohók, pesti utcák, Sziget-lakók és tízmilliós kínai nagyvárosok. Benkő Imrét nem az esemény, hanem a történet foglalkoztatja, akár harminc éven át visszajár bizonyos helyekre, hogy fekete-fehérben dokumentálja a világ változásait. Az idén Fotóriporteri Életműdíjjal kitüntetett fotográfus képeinek szereplői sokszor perifériára szorult emberek, akiket humanista módon ábrázol. Mint mondja: ez empatikus műfaj.

© Benkő Imre: Acélmű öntőcsarnok. Ózd, 2000 Fotó: BENKŐ Imre

– Igaz, hogy versenybicikli alkatrészeiből lett meg az első fényképezőgépe?

– Kispesten születtem, a háború után édesapám a bakonyi bauxitbánya laboratóriumában dolgozott, a gyerekkoromat ott töltöttem, bányászlakótelepen, az erdő közepén. A Bakonyban vasgyűjtésből vettem meg az első kerékpáromat, Pesten különféle alkalmi munkákat vállaltam, hogy alkatrészenként megvegyek egy versenybiciklit, ám végül úgy alakult, hogy nem kerékpár, hanem fényképezőgép lett. Az első tekercstől alkotásként tekintettem a fotográfiára.

© Benkő Imre: Dálnok (Dalnic). Erdély. Románia, 1998

Fotók a kukából

– Sokszor fényképez idegeneket, ezáltal belép a privát szférájukba. Változtak az emberek reakciói?

– Pályám elején teleobjektívvel figyeltem meg a jeleneteket. Lehet látni a képeken, hogy messziről készültek. Ha viszont közel vagyok, akkor sokkal többet tudok megmutatni: nemcsak a figura, hanem a környezete is legyen éles, hiszen ez mind jelent valamit egy város életében. A hatvanas-hetvenes évek Budapestjén még nyitva voltak a házak kapui, régen ráadásul azt lehetett érezni, hogy az emberek inkább megtiszteltetésnek vették a fényképezést.

A rendszerváltás környékén történt ebben nagyobb változás, amikor a kapitalista rendszer kialakult, az emberek bizalmatlanabbá váltak. Szomorú, mert ezek a képek visszahozhatatlan kor emlékei, és ha ellehetetlenítik ezt a fajta fotográfiát, jóval szegényebb lesz mindenki. Gondoljunk csak a Fortepan-gyűjteményre: az amatőr és a kukából kiszedett fotókra hálálkodó visszajelzések érkeznek, amikor felismerik rajtuk a nagyapjukat. Ráadásul a szelfiken, a közösségi oldalakon vagy az utcai kamerákon keresztül mindenhol ott van a képünk, szóval álságosnak tartom ezt a fajta hozzáállást.

– Emlékszik az első külföldi útjaira, amelyeken fényképezett?

– Még amatőrként egyszer öcsém motorkerékpárján végigjártuk a Tátrát. Sátorban aludtunk, ez volt az első út, ahol már fényképeztem is. 1973-ban a Vígszínház együttesével jutottam ki Firenzébe, Ruttkay Éva és Darvas Iván főszereplésével, amikor pedig nem a próbákat vagy az előadásokat fényképeztem, bőven volt időm járkálni a városban. Itt láttam először óriásplakátokat, kapualjakban trapéznadrágban álldogáló embereket, aztán egyszer az aranyművesek hídjánál guggolva kiterített újságot fényképeztem, a címlapon az állt, hogy meghalt Picasso.

© Benkő Imre: Acélmű öntőcsarnok. Ózd, 2000

– Aztán jöttek a hosszabb, rázósabb utak…

– Ázsiába már az első, 76-os vietnami utamon beleszerettem. A vietnami háború végén fényképeztem a vidéket, a két ország akkor egyesült. Talán ekkor lettem igazán elkötelezett az egyszerű emberek fényképezésében, és abban, hogy a világot rajtuk keresztül nézzem. 79 szilveszterén Indira Gandhi megválasztására utaztunk el egy külpolitikus kollégával Delhibe, ám az új év első napján jött a hír, hogy Afganisztánban a szovjetek Babrak Karmal kormányát juttatták hatalomra. Azt kérték, ahogy tudunk, menjünk át. Kabul vesztegzár alatt volt, körbevéve tankokkal az egész repülőtér. Az ottani külügy munkatársai fogadtak minket, és bevittek a városba, ahol a szállásunk egyik oldala szét volt lőve, hiszen a szomszédos telefonközpont felrobbantásával kezdődött az egész puccs. Éjszaka harci gépek pihentek körülöttünk teljes készenlétben. Hajtott a kötelességtudat: nem bújhatok el, mint patkány a falban, ha már itt lehetek! Hívtak nekem egy úgymond biztonságos taxit, azaz nem tüntettek el, miután beleültem. Az akkori oroszellenes hangulatban bármi megtörténhetett, de én csak mentem, és fotóztam, amit tudtam.

A csúcspont az volt, amikor január 6-án kétezer politikai foglyot szabadon engedtek egy börtönvárosból Kabultól hatvan kilométerre. A durva, betonerődszerű épületekről óriási jégcsapok lógtak. Alig csináltam pár képet, mire bejött valaki, és elordította magát, hogy menjünk ki. Szaladtam, hogy meg tudjam örökíteni a szabadulás pillanatát, amikor pedig kinyílt az ajtó, erős fény tört be, kísérteties volt és megható, folytak a könnyeim. Kinn a családtagok vártak rájuk, miközben harci helikopterek köröztek felettünk. Megpillantottam egy csadorban álló nőt, nagylátó­szögű objektívvel alulról próbáltam megközelíteni, amikor egyszer csak elsötétült a kép: egy férfi beleköpött a tenyerébe, és elmázolta az objektívemen, a következő pillanatban pedig már le voltam tartóztatva, és fegyvert fogtak rám. Oroszok voltak, én pedig angolul beszéltem. Az exponálás pillanatában, mint kiderült, a nő mögött elsétált egy orosz katona. Próbáltam oroszul mondani, hogy magyar fotográfus vagyok, mégis el akarták venni a filmemet. Két gép volt a nyakamban, a színes filmet vettem ki, amelyből alig pár kocka volt ellőve. Akkor lelőhettek volna, de előkaptam az újságíró-igazolványomat, és megúsztam.

– Ezek szerint nem kapott kedvet a haditudósításhoz?

– Nekem a háború utáni időszak, a konszolidáció évei jutottak. Ebben lubickoltam, a hírek peremén szerettem nézelődni. Nem a rutin motivál, hanem hogy mi az, ami túlmutat az adott pillanaton.

© Benkő Imre: PEKÓ Acélipari Művek. Felszámoló munkásgyűlés. Ózd, 1994

Az ózdi szörny

– Fotóesszéihez egy-egy helyre olykor harminc éven át is visszajár. Hogyan alakulnak ezek a hosszú távú vállalkozások, például mikor fogalmazta meg magában, hogy Ózdra többször is el kell látogatnia?

– Ózd hangulatát 86-ban ismertem meg egy riport alkalmával. Nem tudtam, mitől van rám akkora hatással, amikor megláttam a szörny módjára füstölgő-zakatoló gyár sziluettjét. Szívszorító volt: elhatároztam, hogy vissza kell jönnöm. Utólag aztán rájöttem, hogy azt az ipari környezetet hozta vissza, amelyet megéltem, amikor vézna gyerekként középiskolás koromban apám segítségével a bányába mehettem dolgozni. A munkakönyvem első bejegyzésében az állt, hogy csillés. Egytonnás csilléket kellett forgatnom. Előtte csak az erdőre jártunk dolgozni, fát vágtunk, csemetét ültettünk.

– Ennyi év alatt kialakult személyesebb kapcsolat valakivel, vagy inkább a sarokból dokumentált?

– Mind a kettő előfordult. Nem egy emberen, generáción vagy családon keresztül akartam bemutatni az acélváros történetét. Különböző karaktertípusokat kerestem, akik arra a korszakra jellemzőek voltak: kicsit úgy válogattam, mint modellek között egy divatbemutatóhoz, hiszen az ember bizonyos dolgokat szeretne megmutatni. Arcokon, öltözékeken és gesztusokon keresztül akartam elmesélni a történetet. A kifutását nem láttam, de lehetett érezni a mulandóságot. Tizenháromezren dolgoztak ebben a hatalmas gyárban, én pedig szisztematikusan próbáltam az utolsó rejtett zugát is felfedezni. Néha volt kísérőm, hiszen veszélyes üzemről beszélünk, de alapvetően nem nagyon foglalkoztak velem. Kialakultak máig tartó barátságok is, Váradi Gáborral például, aki ma már autodidakta festőművész, de akkor a hengersoron dolgozott. Hamarosan a kiállításán fogok fényképezni, mert ragaszkodik hozzám.

– Ha már arcokról beszélünk: a Sziget Fesztiválon járja egy mondás fotóskörökben, miszerint „nem érdemes kimenni, hiszen Imre úgyis dolgozik”. A legelső Diáksziget óta minden évben dokumentálta az eseményt, tervezi, hogy jövőre újra átsétál kamerájával a K-hídon? Visszatekintve milyen változásokat tud megfogalmazni az akkori és a mostani fesztivál között?

– Huszonhét évig kint voltam minden Szigeten, a tavalyi és idei fesztivál elmaradt, de szeretnék ott lenni a harmincadikon. A Sziget jó szándékú kezdeményezés volt, erdeitábor-hangulattal és punkos beütéssel a társadalom peremén élő fiatalok számára, akik itt végre kicsit együtt tudtak lenni. A kilencvenes években aztán kezdett kialakulni a multis, vállalkozós világ, a Sziget pedig követte a társadalmi változásokat. Megjelentek a szponzorok, a reklámok, VIP-páholyok alakultak ki. Felszabadult érzés uralkodik, de mindig vannak apró elmozdulások. A hosszú távú fotózás lényege, hogy ezeket a „mintavételeket” megcsináljam. Rá kell hangolódni az adott korra. Nem véletlen, hogy Henri­ Cartier-Bresson is mondta: a fotográfus látja igazán, hogy a jelenségek szüntelenül változnak, a kifejezőeszközök közül egyedül a fotó képes megörökíteni a múló pillanatot.

– Sosem ítélkezik?

– Én megérteni akarom a világot. Rengeteget tanultam abból, hogy tudatosan kerestem a helyszíneket: tudom, milyen egy pék élete hajnalban, amikor megsüti a kenyeret, mert végigfényképeztem, és beleéltem magam az ózdi munkások helyzetébe is. Ez empatikus műfaj, ha valaki úgy akarja. Egyéni döntés kérdése.

– Sorozatai fekete-fehérben jelennek meg, nincs autója, sem mobiltelefonja, nem használja a közösségi médiát, és a mai napig jobban szeret filmre fényképezni. Híres arról, hogy utólag sosem szerkeszti, manipulálja képeit. Tudatos döntés volt az is, hogy analóg maradjon?

© Benkő Imre: Hajógyári-sziget. Budapest, 2002

Új népművészet

– Fényképeztem színesre is, de a „szürke fényt” úgymond megálmodtam magamnak. Arra már régen rájöttem, hogy ebben a műfajban jó gyalogolni, hiszen többet lát az ember. Két nagy fiam van, ők vezetnek, ha kell, de autóra sosem vágytam. Mobiltelefon is van a családban, de nem használom. Kínában 2019 végén a legutóbbi utamon magammal vittem egyet, hasznomra is volt, mert egyszer otthagyott a mikrobusz a sokmilliós városban. Magyarországon keresztül felhívtam őket valahogy, és visszajöttek értem. Kínában kilencedik alkalommal fényképeztem, és a pandémia kezdetekor éppen Mandzsúriából estünk haza: minden utamon fényképezek egyébként digitálisan is.

– Ma már túlzás nélkül állítható, hogy bárki lehet fotós: az okostelefonok és képmegosztó közösségi oldalak uralma hogyan alakítja át ön szerint a vizuális kultúránkat? Mennyire diktálnak az aktuális médiatrendek a szakmának?

– Vilém Flusser filozófus szerint míg régebben a szövegek domináltak, ma már a képek – mindezt még a múlt század közepén írta. A képek dominanciáját mindenhol lehet érezni, a digitalizálásnak köszönhetően népművészetté vagy legalábbis népművészeti igyekezetté vált a fotográfia. Mindenki örömet talál benne, ez pedig két irányban is megváltoztatta. Egyrészt nagy népszerűségnek örvend, másrészt felhígul. Álságos helyzetet teremt a követők és kedvelések száma is: az alkotó fotográfusok nem lesznek olyan népszerűek, mint például egy celeb, aki megoszt bármilyen minőségű képet. Sok fiatal tehetség kerül ki így is a fotográfia alkotói területéről, és visszagondolva közülünk is, akik még a hatvanas-hetvenes években ambícióval indultunk, sokan lemorzsolódtak. Szűk alkotói gárda hagyott nyomot ebben a nagy rotációban, aki maradandót tudott alkotni. A trendek a médiának köszönhetően csúcsra vannak járatva. Sokkal több visszakereshető dokumentum születik ma, ebben az archívumban viszont könnyű lesz elveszni, ha csak a trendek érvényesülnek.

A remény azokban az alkotókban van, akik nem dőlnek be ennek.

– Megszállottság kell ahhoz, hogy valaki ilyen szép pályát járjon be? Van ma olyan téma, amelybe szívesen belekezdene?

– Mindig azt gondoltam, hogy ha nem tudnék úgy hinni a fotográfiában, mint ahogy hittem egész életemben, akkor nem csináltam volna. Biztosan van olyan, aki a műtermében várja, hogy megszállja az ihlet, de nekem a csoda mindig akkor jött el, amikor útra keltem. Megmaradt időmben elsősorban a globalizált világ lehetőségeit szeretném tovább kutatni, szálakat elvarrni, a paletta színeit kiteljesíteni. A patakok sem folynak visszafelé, így a végéről nézve csak ebben gondolkodom.

© Benkő Imre: Műszakváltás. Ózd, 1989

Névjegy

Benkő Imre 1943-ban született Kispesten. 1968-tól tizennyolc éven át az MTI fotóriporter munkatársa. 1986–1990 között alapításától megszűnéséig a Képes 7, majd 1992-ben az Európa Magazin főmunkatársa. Szabadfoglalkozásúként a párizsi Wostok Press fotóügynökségnek, a Griff, a Vasárnap és a HVG lapoknak dolgozott. 1969-től a MÚOSZ tagja, 1988-tól a Magyar Iparművészeti Egyetemen a dokumentarista fotográfia óraadó tanára. Számos egyéni és csoportos kiállítás és album fűződik a nevéhez. Pulitzer-emlékdíjjal kitüntetett, Balázs Béla-, Magyarország Kiváló Művésze és Prima Primissima díjas alkotó. Az egyetlen magyar fotós, aki kétszer is aranyérmet érdemelt a World Press Photo pályázaton: 1975-ben és 1978-ban. Alkotói munkásságának legfőbb területe a több képből akár hosszú éveken át készülő riport, az úgynevezett fotóesszé. Felvételein az események bemutatása gyakran szociográfiai felfedezésekkel is szolgál.