Szakítások

Azon múlhat az európai kontinens jövője, hogy a konzervatív vidék és a „szabadságszerető” város hajlandó-e a megegyezésre.

Zsúfoltság a budapesti Jane Haining rakparton. Nagyvárosi talányok Fotó: Bors–Knap Zoltán

Napjainkban egyre gyakoribb jelenség Európában, hogy egy-egy nagyváros a politikai spektrum másik oldaláról választ vezetést magának, mint amelyik az országban „uralkodik”. Erre példa Budapest és legújabban a horvát főváros, Zágráb is. Az utóbbi, ha lehet, még nagyobb talány, mint az alapjában véve baloldali pártokból szerveződött budapesti városvezetés. A horvát főváros lakossága ugyanis nem pártra, hanem a Tudjuk! (Možemo!) platform által összefogott, zöld és érett vörös színnel jelölhető politikai platformokat és pártokat tömörítő ­koalícióra szavazott – méghozzá igen nagy arányban – a májusi helyhatósági választáson. Közös jellemzőjük, hogy nincs elnökük, csak koordinátoruk, aki ki tudja, mennyire felelős azért, amit az aktivistáknak titulált tagok tesznek, vissza akarják adni a város irányítását a polgárok kezébe, környezetbarát, zöld és takarékos politikát ígérnek. A korrupció elleni kíméletlen harc és a tisztakezűség a jelszavuk. Első dolguk, hogy felülvizsgálják a város tavalyi költségvetését, talán, hogy posztumusz perbe fogják nemrégiben elhunyt előző polgármesterét, továbbá, hogy lehetőség szerint mindenkitől megszabaduljanak a közszolgálatban, aki az ő hosszan tartó regnálása alatt került oda. Horvátország második legnagyobb városában, Splitben is hasonló fordulat állt be: az új városvezetés kellemes, gondtalan életet ígér a polgároknak, lakásproblémáik megoldását és így tovább, épp csak ingyensört nem. Eközben országos szinten a megyék és a kisebb települések élén a kormányzó konzervatív Horvát Demokratikus Közösségé a legtöbb vezető. A jövő útja a nagyvárosi különutasság, vagy ez csak átmeneti jelenség?

Vannak jelek társadalmi, összeurópai, sőt talán interkontinentális szinten is, amelyek arra utalnak, hogy ez tendencia, s abba az irányba mutat, amely ismerős történelmi korszakba vezet – a városállamok korába. Bár nem ugyanazon a szinten, mint évszázadokkal ezelőtt.

Az állam mint a közérdek megjelenítője és védelmezője a legtöbb területen visszaszorulóban van. Egyes országokban különösen szembeötlő a védelmi funkció elerőtlenedése, például a rendőrséget ért folyamatos támadások vagy a nemzeti hadsereg fenntartásának szükségességét vitató álláspontok révén. Hasonlóképpen gyengül gazdasági-politikai szabályozó szerepe, az állami vagyon kiárusításával megcsappannak a forrásai például a szociális ellátásnak a korábbi gyakorlat alapján elvárt biztosítására. Ezzel párhuzamosan egyre szűkül azoknak a köre, akik a javak túlnyomó részét birtokolják. Félő, hogy a mindenekfelett szabadságot ígérő „új próféták” idejével nem a szabadság, hanem sokkal inkább egyfajta hűbériség fog kialakulni, amelyben a munkából élők nagy tömegének léte nagy gazdasági erővel bíró hatalmasok kis csoportjától függ majd. Valószínűleg a biztonságuk is, mert gazdasági erejüknél fogva az egyre szegényedő államtól ezek a „hatalmasok” a védelmi funkciót is átveszik. Ennek előképei lehetnek a világban már most is szép számmal működő magánhadseregek vagy biztonsági szolgálatok.

Zsúfoltság a budapesti Jane Haining rakparton. Nagyvárosi talányok
Fotó: Bors–Knap Zoltán

Fernand Braudel francia történész egyik könyvé­ben Alain de Lille XII. századi francia teológust idézi, aki azt mondta: „Manapság nem Caesar, hanem a pénz a minden.” A pénz pedig, írja Braudel, egyet jelent a városokkal. Ahogyan ő levezeti a középkori városok kialakulását, az a most látható jelek alapján csak korlátozottan érvényes a mai városokra, de abban mindenképpen, hogy azoknak a városoknak a sorsa, amelyekre fényes jövő várt, nemcsak az iparosok, kereskedők, bankárok és a polgárság kialakulásához, hanem a nemzetközi kereskedelemhez is köthető. Ezek a városok anyagi erejük tudatában azután elszakadtak a politikai megkötöttségtől.

Ez néhol erőszakosan, más helyütt békésen ment végbe, de a kontinensen közös vonása volt ennek a folyamatnak, hogy a szakítás az erő, a pénz és a hatalom jele volt a városok oldalán. Egyes városok szétrobbantották politikai területüket, öntörvényű városállammá alakultak, és a kapott vagy kicsikart jogokat pajzsként tartották maguk előtt. A középkor, írja Braudel, tele van városok felemelkedésével, hanyatlásával és feltámadásával, de az ilyen „felnyomulások alkalmával mindig ketten futnak: a város és az állam, rendszerint az állam nyer”. Ilyenkor a város behódol, és erélyes kormányzat telepszik a nyakára.

Az európai városiasodás első századaiban Itáliában, Flandriában, Németországban a „város” hosszú időn át a saját életét élhette a központi hatalomtól függetlenül, aminek okait a történettudomány még nem tárta fel teljesen. Hogy lesz ez most, ha valóban ez a történelem iránya, nem lehet tudni, de országnyi méretű és főleg lakosságú városok élik legalább a vezetés „színét” tekintve a maguk életét Európában.

További párhuzam fedezhető fel abban is, hogy a pénzbőség ellenére – amelynek áldásaiban nem mindenki részesült – ezek a városi társadalmak belül megosztottak voltak. Belső harcaik azonban nem gátolták őket abban, hogy egységesen szálljanak szembe azokkal, akik nem városi polgárok. Braudel ebből az egységből arra következtet, hogy a városok képviselik az első „hazákat” Nyugaton. Patriotizmusuk következetesebb és tudatosabb, mint az állam iránt nagy sokára kialakuló elkötelezettség. Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez az állítás helyes, a városi polgároknak a feudális iga alatt nyögő távolabbi környezet iránti lenézése kivételezett helyzetükből, szabadságjogaikból is fakadt, mert pénz akkor sem jutott mindenkinek. Szabadnak lenni azonban, abszolút végkifejletét tekintve, egyenlő a halállal. Életünk fenntartásához szükségünk van a környezetünkre, amely ellát bennünket olyan javakkal, amelyeket mi magunk nem tudunk vagy nem akarunk előállítani. Nagyon profán módon megfogalmazva: a jól fizetett városi tisztviselőkön vett bosszú édessége vagy a közlekedők bosszantására l’art pour l’art bicikliutak kijelölése nem elég az üdvösséghez, másra is szükség van. Azon múlhat az európai kontinens jövője, hogy a konzervatív vidék és a „szabadságszerető” város hajlandó-e a megegyezésre.