Hibázni nem lehet

Lezsák Sándor a rendszerváltozást megelőző politikai folyamatok egyik fontos alakítója, a lakiteleki ellenzéki találkozók szervezője, az elmúlt három évtized közéletének tevékeny szereplője, tizenöt éve a magyar törvényhozás egyik alelnöke. Mindenekelőtt azonban alkotó értelmiségi: tanító, költő, író, közösségszervező. Társadalmi drámáiban a magyarság történelmi traumái és közösségi problémái jelennek meg – legtöbbször groteszk és ironikus eszközökkel, mégis hitelesen és értékőrző szemléletmóddal.

A József Attila-díjas Lezsák Sándor elsősorban költői munkásságával van jelen – immár közel fél évszázada – a magyar irodalmi közéletben. A hetvenes–nyolcvanas években az akkori írószövetség „ifjúsági tagozatának” számító Fiatal Írók József Attila Köre egyik szervezőjeként és vezetőjeként, valamint nemzedéke elismert lírikusaként foglalta el helyét kulturális életünkben, még jóval a szó szoros értelmében vett „politikusi pályája” megindulása előtt. Bár hozzá kell tenni: a rendszerváltozás előtt képesítés nélküli tanyai tanítóként, a szegedi tanárképző főiskola levelező tagozatos hallgatójaként, falusi színjátszó kör szervezőjeként egyaránt „politizált”, hiszen közösségi kérdésekkel foglalkozva hívta föl a figyelmét a rábízott fiataloknak éppúgy, mint a vele együtt munkálkodóknak a magyar sorskérdések szellemi alapállásának igényére és a kötelességére.

Verseskötetei mellett azonban a színpadon is jelen van munkáival. Történelmi színműve, az Atilla fia, Csaba királyfi, valamint Szörényi Levente rockoperája, az Atilla, Isten kardja szövegkönyve mellett társadalmi drámákat is írt. Ezek egyike, a 80 vödör levegő nemrégiben jelent meg harmadik kiadásban. Az 1980-as évek második felében írt művet egyébként a színpadon is láthatta a közönség. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház pódiumán volt az ősbemutatója Csák Zsuzsa és Borhy Gergely főszereplésével, Merő Béla rendezésében 1989 novemberében.

Szerényi Gábor rajza

Másik színművét, a Nagypapa a bőröndben című darabot két évvel ezelőtt adták ki. Egy Kárpát-medencei – az európai civilizációtól eltávolodott, a köztes-európai régiónk csaknem évszázados elmaradottságát realitásként megélő – zsákfalu magyar identitását vesztő közösségének a fölbomlását mutatja be, szociografikus pontosságú képet adva a huszadik századi történelmi folyamatok és a nagypolitikai érdekek által megnyomorított lakóinak világáról. A drámát olvasva Kárpát-medencei tébolyda kavalkádjába kerülünk, elmerülve a valóság és a képzelet, a tervezhetőség kiszámítottsága és az irracionalitás őrülete ellentétpárjában. A darab végén olvasható – a „rögeszmés” Palika (aki időközben magára veszi a fehér orvosi köpenyt) monológjában – a következő gondolatsor: „Ha valaki téveszt, akkor este mindenki büntiben lesz. Bün-te-tés-ben. Este nem kapnak nyugtatót! Katalin főnővér, szóljon Anzselika nővérnek, hogy várjon a gyógyszerekkel, Béla pedig szellőztesse ki a ketreces kórtermet. A kényszerzubbonyra remélem nem lesz szükség. A szöveget meg kell tanulni. Hibázni nem lehet. Több élet kell, több élet!”

A realitás és az illúzió, a helyes önismeret és a neurotikus pszichózis határmezsgyéjének tragikomikus lezsáki érzékeltetése komoly modern világirodalmi párhuzamokkal rendelkezik. Elég csak olyan, az elmúlt évtizedekben a magyarországi színpadokon számos alkalommal előadott népszerű és kultikus darabokra gondolni, mint Luigi Pirandello IV. Henrik vagy Peter Weiss Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, a charentoni elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, De Sade úr irányítása alatt című műve.

A 80 vödör levegő című kétszereplős dráma nyomasztó légkörében a kádári államszocializmus idején egy alföldi tanyán egy öregasszony és egy öregember (átélve a szovjet megszállást, a kényszermunkatábort, a kollektivizálást, az ötvenhatos pesti forradalmárok segítségére szervezett kenyérgyűjtést és a megtorlás idején az azért elszenvedett hároméves börtönt) a föld alá akar menekülni, s egy kút falában kialakított bunkerben készülnek az atomháborúra, a túlélésre, a hatalom elől való elrejtőzésre.

A túlélést biztosító elbújás gyakorlása közben (véletlenül?) a titkos föld alatti bunkerbe szorult két idős ember – akik házaspár voltuk ellenére, mint az évszázadokon át a paraszti társadalmakban szokás volt, magázódnak – állapota az öregember szavai szerint nem más, mint patthelyzet. „Két király maradt a táblán. Nem tudják egymást bántani. Nem fog leszúrni, én sem fogom megfojtani. Öngyilkosok sem leszünk, pedig azzal egymást bosszantanánk. Hatalmunk mindössze az, hogy reszket tőlünk a másik.”

A drámában a szűk színpadi tér alkotta nyomasztó hangulat és a mindössze két szereplő lélektani rezdülésének tűélességű bemutatása révén merülnek föl aktuális társadalmi és örök emberi kérdések. Mit ér az élet, ha egy bunkerben kell leélni? Mit ér a szabadság, ha a körülöttünk lévő világ lényegében börtön?

S ezek nemcsak az államszocializmus korának, de napjaink globális kapitalizmusának is érvényes kérdései. Erre a megállapításra pedig éppen a mostani járványhelyzet kapcsán kialakult új társadalmi jelenségek, köztük az elszigeteltség személyes megtapasztalása szolgálja a jó bizonyságot.

Lezsák Sándor társadalmi színműveiben – játszódjanak határon túli magyar faluközösségben vagy egy alföldi tanya föld alatti rejtekhelyén – mégiscsak a remény győzedelmeskedik, s az emberbe mint értékbe és megismételhetetlen csodába vetett hit mutatkozik meg. Ezek a drámák igazolják Szophoklész kétezer-ötszáz éve írt Antigoné című tragédiájának örök érvényű gondolatait: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”