Hibázni nem lehet

Lezsák Sándor társadalmi drámáiban a magyarság történelmi traumái és közösségi problémái jelennek meg.

Szerényi Gábor rajza

A realitás és az illúzió, a helyes önismeret és a neurotikus pszichózis határmezsgyéjének tragikomikus lezsáki érzékeltetése komoly modern világirodalmi párhuzamokkal rendelkezik. Elég csak olyan, az elmúlt évtizedekben a magyarországi színpadokon számos alkalommal előadott népszerű és kultikus darabokra gondolni, mint Luigi Pirandello IV. Henrik vagy Peter Weiss Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, a charentoni elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, De Sade úr irányítása alatt című műve.

A 80 vödör levegő című kétszereplős dráma nyomasztó légkörében a kádári államszocializmus idején egy alföldi tanyán egy öregasszony és egy öregember (átélve a szovjet megszállást, a kényszermunkatábort, a kollektivizálást, az ötvenhatos pesti forradalmárok segítségére szervezett kenyérgyűjtést és a megtorlás idején az azért elszenvedett hároméves börtönt) a föld alá akar menekülni, s egy kút falában kialakított bunkerben készülnek az atomháborúra, a túlélésre, a hatalom elől való elrejtőzésre.

A túlélést biztosító elbújás gyakorlása közben (véletlenül?) a titkos föld alatti bunkerbe szorult két idős ember – akik házaspár voltuk ellenére, mint az évszázadokon át a paraszti társadalmakban szokás volt, magázódnak – állapota az öregember szavai szerint nem más, mint patthelyzet. „Két király maradt a táblán. Nem tudják egymást bántani. Nem fog leszúrni, én sem fogom megfojtani. Öngyilkosok sem leszünk, pedig azzal egymást bosszantanánk. Hatalmunk mindössze az, hogy reszket tőlünk a másik.”

A drámában a szűk színpadi tér alkotta nyomasztó hangulat és a mindössze két szereplő lélektani rezdülésének tűélességű bemutatása révén merülnek föl aktuális társadalmi és örök emberi kérdések. Mit ér az élet, ha egy bunkerben kell leélni? Mit ér a szabadság, ha a körülöttünk lévő világ lényegében börtön?

S ezek nemcsak az államszocializmus korának, de napjaink globális kapitalizmusának is érvényes kérdései. Erre a megállapításra pedig éppen a mostani járványhelyzet kapcsán kialakult új társadalmi jelenségek, köztük az elszigeteltség személyes megtapasztalása szolgálja a jó bizonyságot.

Lezsák Sándor társadalmi színműveiben – játszódjanak határon túli magyar faluközösségben vagy egy alföldi tanya föld alatti rejtekhelyén – mégiscsak a remény győzedelmeskedik, s az emberbe mint értékbe és megismételhetetlen csodába vetett hit mutatkozik meg. Ezek a drámák igazolják Szophoklész kétezer-ötszáz éve írt Antigoné című tragédiájának örök érvényű gondolatait: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”