Megvan tehát elvégre. Mit régen óhajtánk, minek mindenesetre meg kellett történni, de amit a sok halogatás után már szinte nem mertünk hinni, csakugyan elértük. A középponti vasút készen levő része, a pest-váczi vonal július 15.-én valósággal megnyittatott. A meghívó jegyek ugyan eléggé rossz magyarsággal voltak írva, s kifordított magyar címerrel voltak ellátva, de legalább mégis magyarok voltak. A szegény magyar ember azonban, ki társaskocsin menne a vasúthoz s nem tud németül, nem igen a vasúthoz juthatna, mert a vasúthoz vivő társaskocsikon egyedül német nyelven van fölírva, hogy a vasúthoz járnak. Ő Fensége, az ország nádora, családja és udvara kíséretében megjelenvén, tömérdek nép jelenlétében délután 3 órakor »Buda és Pest« gőzmozdonyok nyolc kocsin, Vácz felé indították a meghívottakat, számra nézve mintegy harmadfélszáz személyt.
A közbenső állomásoknak Palota és Dunakeszi, csak másodikánál állapodának meg s beszámítva az itt töltött 10 percnyi időt, 59 perc alatt értünk Váczra. Tehát a négy s valamint egy harmadnyi rész mérföldi távolságot nem a legsebesebben haladtuk meg. Vácznál azonban tűzbe jöttünk. Azaz Váczra érkeztünkkor a városban nagy tűz volt, mi egész ott-létünk alatt folyton tartott, sőt növekedett, valamint eljövetelünk percében is mindig növekedő erővel dühöngött. Ő Fensége a kocsiból leszállván, nem fogadta el a küldöttség tisztelgő üdvözlését sem, hanem azonnal sietett megjelenni a vész helyén.
A nemzeti ünnep örömével eltelt keblek, a jó vácziak szerencsétlensége által meghatva, magukba rejték az örvendező érzelmeket és szótlanul maradtunk a pusztító vész láttára. A vasúttársaság nemcsak semmit sem rendezett vendégei számára Váczon, hanem még pénzért sem lehetett valamit kapni.
(Pesti Hirlap, 1846. július 17.)
*
Mi vártuk, hogy a pillanatot, miért annyi vágy, annyi óhajtás sóvárgának, mihez olly nyereséges jövő kapcsolódik most – amidőn az idő élveznünk engedé, az öröm s a remények teljesülése feletti tudat olly hangon üdvözlendi, mely túlterjed a hegyeken s túl a rónák végtelenén! Csalódtunk. A katlan tüzelt, a kémény sűrű gomolyokban emelé a barna füstoszlopot, a gőzösnek kellemetlen sípolása átsüvölti a tért, mellyet embertömeg lepett s melyen túl egy nagy város ifjúsága teljes erejében szemlélte az ünnepet; a kerekek forogni s velek az egész kocsifűzér indulni kezdett olly kebelvidító méltósággal, aminőt az egész és mesterség e magasztos találványa csak előidézhet, a kocsik nyitott ablakából, barát, rokon, kedves, férj, polgár, hazafi, méltóság s tekintély inte rövid időre búcsúzót az apránként elmaradozókhoz, de a nép e tömeg, melly a leggyermekesb jelenetet, a legidétlenebb mutatványt is tetszésének vagy bámulatának oly lármás zajával szokta fogadni, hideg maradt és érzéketlen, mint a művész vésője emberi szép alakot adott ugyan, de bele érzést nem teremthete. E jelenet felett sokat gondolkodánk, szeretnők vala azt fogalomhiánynak vagy kedélytelenségnek vagy bárminek másnak tulajdonítani, csak nem annak, hogy e vállalat a nemzet sympathiáját nem bírja, s pedig hátha mégis így van, a részvényekkeli erőltetett nyerészkedés s üzérkedő játék, az igazgatóságnak a munkás osztállyali bánásmódja, a nemzetiségnek olly hideg méltatása, a főhivatalnak külföldre lett szállásoztatása törvény ellenére, a sok czivódás stb. mind olly ténybeli előzmények, mellyek sympathiát alkotmányos nemzetben ébreszteni nem képesek. Jól tudja azt a nép is, hogy a pálya két irányban építendő egyszerre s mégis ha szabad kérdeznünk, miként állunk a debreczeni vonallal? Ennek megnyitásáról szó sincs még, pedig Debreczen a hazában van.
