Amikor két és fél órányi autóút után megérkezünk a helyszínre – az osztrák határ közelében fekvő, alig négyszázhatvan lelkes Vas megyei községbe –, a Jókai utca végén Stájerits Pál vár minket, hogy körbevezessen a tulajdonában lévő ingatlanon.
– A kemenespálfai kastély 1830-ban épült, később cselédszállásokkal toldották meg, és emeleti szintet húztak rá. A komplexumhoz több, annak idején gazdasági célokra, valamint állattartásra használt épület, istállók, pajta, szénatároló tartozik – mutat körbe az udvaron.
Noha a „komplexum” számos látnivalót kínál a tizennégy állásos lóistálló boltíves kialakításától kezdve a cselédlakások dongaboltozatán át a kastély emeletére vezető, kovácsoltvas korláttal szegélyezett márványlépcsőig, azért a magtár érdekel minket a legjobban.
Belsejében öt, egyenként ötszáz négyzetméter alapterületű szint húzódik. A teret mindegyiken tölgyfából készült oszlopsorok tagolják három-három sávra. Némely oszlop aljában festés látható:
– A munkások ide hordták fel a terményt, amelyet a festés vonaláig lehetett felhalmozni. Általában a kukorica volt legalul, az árpa, rozs, zab került felülre. A daráló segítségével aztán megőrölték és feletették a termést az állatokkal – Stájerits Pál mobiltelefonjának fénykévéje ezzel felemelkedik a szintjelző színezéstől, és amint végigfut az oszlopon, ceruzával írott, nehezen kibetűzhető szavak bukkannak elő a félhomályból.
Dupla drótkerítés
Mivel pontosan ilyen nyomokat keresünk, mi is elővesszük világítóeszközeinket, és végigvizsgáljuk a szinteket. Hamarosan meggyőződhetünk arról, hogy a többtucatnyi – jellemzően dátummal és aláírással ellátott – rövid felirat két főbb csoportra osztható: második világháború előtt és alatt keletkezettekre. A húszas-harmincas években rögzítettek a terménnyel kapcsolatos feladatok elvégzéséről tanúskodnak: „Búzát forgattunk”. „Nekünk minden jó volt, amikor itt rostáltunk”.
A kemény fizikai munkáról – no meg a szebbik nem tagjai körül forgó gondolatokról – tudósító feliratok közé aztán jóval komorabbak vegyülnek: „Itt voltam orosz fogságban…”, „itt voltam orosz fogságban…”, „itt voltam orosz fogságban…”.
E feljegyzések az internetes ingatlanhirdetésben említett mementók a második világháború időszakából. A kelet-délkelet felől előrenyomuló szovjet hadsereg 1945 tavaszára ugyanis elérte Magyarország nyugati végeit – így a Kemenesalját is –, és mintegy tucatnyi hadifogoly- és gyűjtőtábort alakított ki a térségben. A kemenespálfai láger a hozzá tartozó martonfapusztaival együtt számított egy szervezeti egységnek, és az egyik legnagyobb volt ezek sorában: a becslések szerint fennállásának néhány hónapja alatt (májustól szeptemberig) hetvenezer rab fordult meg benne. Túlnyomórészt a Vörös Hadsereg ellen harcoló magyar katonák, bár a környékbeli falvakban összeszedett civilek is akadtak köztük.
Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke a kilencvenes évek közepén ötrészes cikksorozatban tárta – elsőként – az olvasók elé a tájegység csaknem tucatnyi táborának történetét. Bognár Zalán történész 2006-os doktori disszertációját írta a magyarországi hadifogolytáborokról, amely később bővített formában könyvként is megjelent.
Kettejük munkái és lapunknak adott nyilatkozatai alapján képet alkothatunk a lágerben uralkodó állapotokról: a tízhektárnyi területet Felsőbüki Nagy Pál uradalmából kiszakító kétszeres, dupla drótkerítést a foglyok maguk húzták fel, és ők emelték a külső kerítés mentén felállított őrtornyokat is. Az ide zártakat aztán birkanyíró géppel megszabadították szőrzetüktől (e műveletet nemcsak az eltéveszthetetlen „vizuális azonosító” megalkotása, de az általánosnak mondható tetvesség visszaszorítása is indokolta).
Amelyiküket fedett helyen – valamelyik épületben, például a fentiekben bemutatott magtárban – helyezték el, az általában durván ácsolt, emeletes priccsen aludt többedmagával. Itt olyan kevés hely volt egy emberre, hogy ha valamelyikük meg akart fordulni, az egész sornak fordulnia kellett. Éjszakánként nem is annyira a pokróc, mint inkább társaik testhője melegítette őket.
De nem mindenkinek jutott fedél a feje fölé. Akik kiszorultak az épületekből, ideiglenes szállásokon vagy a szabad ég alatt aludtak, a gőzölgő trágyatelepek melegében, netán a sáros földre szórt, gyorsan átnedvesedő fűrészporra terített takarón.
Ruszinok kutyakorbáccsal
– Noha a központi szabályok értelmében a foglyok naponta háromszor jutottak volna meleg ételhez, amelyben húsnak is kellett volna lennie, a gyakorlatban ebben nem volt sok köszönet: az ebéd nemegyszer tisztára moshatatlan olajos- vagy benzineshordókban főtt. Ráadásul a civilként hadifogságba vetettek – mivel többnyire nem rendelkeztek evőedénnyel és evőeszközzel – közösen használt rohamsisakokból, konzervdobozokból, lámpabúrákból és egyéb „edényekből” szürcsölték ki a levest.
A kemenesaljai táborokban így gyakori megbetegedés volt a tífusz és a vérhas, és ez alól a kemenespálfa–martonfapusztai sem lehetett kivétel – mondja Bognár Zalán.
A rend fenntartására a szovjetek ruszin nemzetiségű fogvatartottakat szemeltek ki, feltehetően azért, mert ők jól értették az orosz nyelvet. Szigorú, kegyetlenkedő belső őrséget alkottak, kutyakorbáccsal jártak-keltek a tábor területén; bár az elgyengült, magatehetetlenné vált foglyokkal nem feltétlenül törődtek. Így ők priccsükön hevertek, míg egészséges – de legalábbis mozogni képes – társaik a naponta kétszer megtartott létszámellenőrzésre gyűltek a kijelölt helyre.
– Minden egyes ilyen ellenőrzést addig kellett ismételni, amíg kétszer egymás után ugyanaz a szám lett a végeredmény. De mert a rabok egy része erőtlensége miatt nem tudott megjelenni, vagy időközben a latrinára távozott, egy-egy ilyen alkalom órákig is eltarthatott – mutat rá a napirend főbb pontjaira Bognár Zalán.
A kemenespálfa–martonfapusztai tábort végül 45 szeptemberében számolták fel. A leggyengébb foglyokat elbocsájtották, többeket más táborokba szállítottak, a munkaképeseket azonban Jánosháza vasútállomására hajtották, majd negyvenes-ötvenes csoportokban marhavagonokba terelték őket. A szerelvények a Szovjetunióba vitték „rakományukat”.
Fogolyszálló
Az egykori hadifoglyok által hátrahagyott feliratok olvastán tehát sok mindenre gondolhatunk – elsősorban a méltatlan körülmények között elviselt nehézségekre s az emberveszteségre. Elvétve viszont kedvező fordulatokról, szájhagyománnyá váló esetekről is be lehet számolni:
– Tizenhét évvel ezelőtt vettem meg az épületegyüttest. Nem sokkal később a helyiek elmesélték, hogy a rendszerváltást követő években megjelent itt egy Németországból érkezett asszony. A magtárba szeretett volna bejutni. Bekísérték, erre előhúzott egy téglát és egy gerendát ábrázoló rajzot. Valamelyik felmenőjétől kapta, aki itt raboskodott, és azt jelölte rajta, hogy annak idején hová rejtette az édesanyja gyűrűjét.
Az asszony némi keresgélés után csakugyan megtalálta a helyet, és rá is bukkant a gyűrűre. Hogy valóban így történt-e,
nem tudom, mindenesetre így hallottam – tudjuk meg Stájerits Páltól, miközben lefelé ballagunk a falépcsőkön.
A jelenlegi tulajdonos úgy véli, egy tőkeerős vevő leginkább két módon hasznosíthatná a kastélyt és a hozzá tartozó épületeket. „Fogolyszállóként”, amely egyfelől modern hotelként várná a vendégeket, másfelől sokat megőrizne az eredeti tábor hangulatából és jellegzetességeiből is. A magtár melletti létesítmények meg szinte kínálják magukat, hogy állatsimogatót és biofarmot alakítsanak ki bennük.
A maga részéről már azt is eldöntötte, mihez kezdene, ha létrejönne az adásvétel:
– Mindig is rajongtam a tornácos házakért. Itt, a faluban van is egy ilyen, ha sikerülne eladni a kastélyt, megvenném, és esténként ott üldögélnék.
Jeltelen tömegsírok
A Kemenespálfától alig tíz kilométerre található Egyházashetye szintén őriz néhány szomorú, a második világháború lezárásához köthető emléket. 1945 nyarán ugyanis több tízezer fős tömeg bukkant fel Magyarország nyugati határainál kelet felé tartva: ukrán menekültek sokasága – nemcsak férfiak, de asszonyok és gyerekek is. Vagy a németek toborozták, illetve hurcolták el őket, hogy a német hadiiparban dolgozzanak, vagy maguk menekültek nyugatra a Vörös Hadsereg elől.
De olyanok is voltak köztük, akik a világháború alatt a németek oldalán harcoltak a Szovjetunió ellen. E fegyveresek létszámát Józef Mackiewicz magyarul is olvasható, Kontra című regényéhez írott utószavában 1,2-1,6 millió főre teszi. „Akik a németekbe vetették a reményeiket, keservesen csalódtak. […] Minél visszataszítóbb volt a hitlerista politika a módszerekkel egyetemben, annál világosabban kell látnunk, milyen spontán, mély és őszinte gyűlölettel kellett tekinteniük ezeknek a [kelet-európai] nemzeteknek a bolsevik rendszerre” – fogalmaz e könyvben a lengyel író.
Egyéb szovjet állampolgárok mellett mintegy negyvenezer kozák gyarapította a német erőket, így Pjotr Nyikolajevics Krasznov tábornok és katonái is, akiket az ausztriai Lienzben ért a világháború vége. Az angol hatóságok – noha tudniuk kellett, hogy ezzel a halálos ítéletüket írják alá – átadták őket a Szovjetuniónak.
Krasznovot 1947-ben Moszkvában halálra ítélték és kivégezték, katonáinak sorsáról azonban a kilencvenes évek közepéig nem sok mindent lehetett tudni. Majthényi László – cikksorozatának készítése előtt – betekintett a celldömölki közkórház betegfelvételi naplóiba, amelyek rubrikáiba nemcsak a páciens nevét kellett beírni, de azt is, hol jött világra az illető.
– Huszonkilenc betegként felvett gyermek és csecsemő születési helye alapján adódik a következtetés, hogy a Magyarországra érkezett családok egy részét a korábban Olaszországból Ausztriába tartó, kozáktáborként is emlegetett menet tagjai alkották – mondja Majthényi László. – Ráadásul az egyik szemtanú, akit kutatásaim során sikerült megszólaltatnom, világosan emlékezett az egyik férfira, aki büszkén hangoztatta, hogy ő nem ruszki, hanem kozák.
A Magyarországra érkező, általában csak ukránként emlegetett menekültek között tehát kozákok, feltételezhetően lienzi kozákok is voltak!
És hogy mi lett a menekültáradattal érkezők sorsa? Arról immár nem csak a már említett cikkekben lehet olvasni: 2015-ben kétrészes dokumentumfilm készült a témáról A háború mindennapjai címmel. Erdélyi János kétszer ötvenkét perces alkotása jelenleg az egyik legnépszerűbb videómegosztó portálon érhető el.
– A szovjet politikai rendőrség Egyházashetyén állította fel a maga igazoltató- és szűrőpontjait. Akik a kihallgatás során megbízhatónak minősültek, azokat „repatriálták”, de nem az otthonukba kerültek vissza, hanem valamelyik szovjet lágerben kötöttek ki. Ám amelyik menekült nem tudta hitelt érdemlő módon – okmányok segítségével – igazolni, hogy nem német kollaboráns vagy kém, az a bolsevik hatalom ellenségének, a Szovjetunió árulójának minősült, és bírósági tárgyalás vagy jogerős ítélet nélkül tarkón lőtték. Összességében több ezer embert végezhettek így ki Egyházashetyén és környékén! – mutat rá Majthényi László.
A tetemek jeltelen tömegsírokba kerültek. Az egykori szemtanúk szavai alapján ezek főbb helyszínei is meghatározhatók. Az egyik a Bekenypuszta melletti fenyves, a másik az egyházashetyei kastély kertje. Ez utóbbi a menekültek közül kiemelt ukrán nők maradványait rejti, akiket a szovjetek szexuális tárgyként használtak, majd miután olyannyira megfertőzték őket nemi betegséggel, hogy a velük való további érintkezés lehetetlenné vált, a kastély kertjébe terelték és lemészárolták valamennyit.
