Az egykori hadifoglyok által hátrahagyott feliratok olvastán tehát sok mindenre gondolhatunk – elsősorban a méltatlan körülmények között elviselt nehézségekre s az emberveszteségre. Elvétve viszont kedvező fordulatokról, szájhagyománnyá váló esetekről is be lehet számolni:
– Tizenhét évvel ezelőtt vettem meg az épületegyüttest. Nem sokkal később a helyiek elmesélték, hogy a rendszerváltást követő években megjelent itt egy Németországból érkezett asszony. A magtárba szeretett volna bejutni. Bekísérték, erre előhúzott egy téglát és egy gerendát ábrázoló rajzot. Valamelyik felmenőjétől kapta, aki itt raboskodott, és azt jelölte rajta, hogy annak idején hová rejtette az édesanyja gyűrűjét.
Az asszony némi keresgélés után csakugyan megtalálta a helyet, és rá is bukkant a gyűrűre. Hogy valóban így történt-e,
nem tudom, mindenesetre így hallottam – tudjuk meg Stájerits Páltól, miközben lefelé ballagunk a falépcsőkön.
A jelenlegi tulajdonos úgy véli, egy tőkeerős vevő leginkább két módon hasznosíthatná a kastélyt és a hozzá tartozó épületeket. „Fogolyszállóként”, amely egyfelől modern hotelként várná a vendégeket, másfelől sokat megőrizne az eredeti tábor hangulatából és jellegzetességeiből is. A magtár melletti létesítmények meg szinte kínálják magukat, hogy állatsimogatót és biofarmot alakítsanak ki bennük.
A maga részéről már azt is eldöntötte, mihez kezdene, ha létrejönne az adásvétel:
– Mindig is rajongtam a tornácos házakért. Itt, a faluban van is egy ilyen, ha sikerülne eladni a kastélyt, megvenném, és esténként ott üldögélnék.
Jeltelen tömegsírok
A Kemenespálfától alig tíz kilométerre található Egyházashetye szintén őriz néhány szomorú, a második világháború lezárásához köthető emléket. 1945 nyarán ugyanis több tízezer fős tömeg bukkant fel Magyarország nyugati határainál kelet felé tartva: ukrán menekültek sokasága – nemcsak férfiak, de asszonyok és gyerekek is. Vagy a németek toborozták, illetve hurcolták el őket, hogy a német hadiiparban dolgozzanak, vagy maguk menekültek nyugatra a Vörös Hadsereg elől.
De olyanok is voltak köztük, akik a világháború alatt a németek oldalán harcoltak a Szovjetunió ellen. E fegyveresek létszámát Józef Mackiewicz magyarul is olvasható, Kontra című regényéhez írott utószavában 1,2-1,6 millió főre teszi. „Akik a németekbe vetették a reményeiket, keservesen csalódtak. […] Minél visszataszítóbb volt a hitlerista politika a módszerekkel egyetemben, annál világosabban kell látnunk, milyen spontán, mély és őszinte gyűlölettel kellett tekinteniük ezeknek a [kelet-európai] nemzeteknek a bolsevik rendszerre” – fogalmaz e könyvben a lengyel író.
Egyéb szovjet állampolgárok mellett mintegy negyvenezer kozák gyarapította a német erőket, így Pjotr Nyikolajevics Krasznov tábornok és katonái is, akiket az ausztriai Lienzben ért a világháború vége. Az angol hatóságok – noha tudniuk kellett, hogy ezzel a halálos ítéletüket írják alá – átadták őket a Szovjetuniónak.
Krasznovot 1947-ben Moszkvában halálra ítélték és kivégezték, katonáinak sorsáról azonban a kilencvenes évek közepéig nem sok mindent lehetett tudni. Majthényi László – cikksorozatának készítése előtt – betekintett a celldömölki közkórház betegfelvételi naplóiba, amelyek rubrikáiba nemcsak a páciens nevét kellett beírni, de azt is, hol jött világra az illető.
– Huszonkilenc betegként felvett gyermek és csecsemő születési helye alapján adódik a következtetés, hogy a Magyarországra érkezett családok egy részét a korábban Olaszországból Ausztriába tartó, kozáktáborként is emlegetett menet tagjai alkották – mondja Majthényi László. – Ráadásul az egyik szemtanú, akit kutatásaim során sikerült megszólaltatnom, világosan emlékezett az egyik férfira, aki büszkén hangoztatta, hogy ő nem ruszki, hanem kozák.
A Magyarországra érkező, általában csak ukránként emlegetett menekültek között tehát kozákok, feltételezhetően lienzi kozákok is voltak!
És hogy mi lett a menekültáradattal érkezők sorsa? Arról immár nem csak a már említett cikkekben lehet olvasni: 2015-ben kétrészes dokumentumfilm készült a témáról A háború mindennapjai címmel. Erdélyi János kétszer ötvenkét perces alkotása jelenleg az egyik legnépszerűbb videómegosztó portálon érhető el.
– A szovjet politikai rendőrség Egyházashetyén állította fel a maga igazoltató- és szűrőpontjait. Akik a kihallgatás során megbízhatónak minősültek, azokat „repatriálták”, de nem az otthonukba kerültek vissza, hanem valamelyik szovjet lágerben kötöttek ki. Ám amelyik menekült nem tudta hitelt érdemlő módon – okmányok segítségével – igazolni, hogy nem német kollaboráns vagy kém, az a bolsevik hatalom ellenségének, a Szovjetunió árulójának minősült, és bírósági tárgyalás vagy jogerős ítélet nélkül tarkón lőtték. Összességében több ezer embert végezhettek így ki Egyházashetyén és környékén! – mutat rá Majthényi László.
A tetemek jeltelen tömegsírokba kerültek. Az egykori szemtanúk szavai alapján ezek főbb helyszínei is meghatározhatók. Az egyik a Bekenypuszta melletti fenyves, a másik az egyházashetyei kastély kertje. Ez utóbbi a menekültek közül kiemelt ukrán nők maradványait rejti, akiket a szovjetek szexuális tárgyként használtak, majd miután olyannyira megfertőzték őket nemi betegséggel, hogy a velük való további érintkezés lehetetlenné vált, a kastély kertjébe terelték és lemészárolták valamennyit.
