Vajas János munkássága

Rezeda Kázmér kalandozása a szegedi gasztronómiában.

Ürítsük poharunkat Vajas János úr egészségére! – mondta Rezeda ­Kázmér, és figyelte az arcokat.

Amúgy is szerette figyelni az arcokat, de ilyen alkalmakkor különösképpen, amikor lehetetlen helyzet állt elő, ugyebár. Mert pontosan tudta, hogy rajta kívül az égvilágon senki sem tudja, ki is Vajas János. 

Mégis a társaság legalább fele azonnal átrendezte arcát bennfentessé, beavatottá, úgy ürítette poharát Vajas János egészségére, néhányan bamba arcot vágtak, de nem szóltak semmit, csak ittak, s mindössze egyvalaki akadt, aki megkérdezte: – De ki a ménkű az a Vajas János?

Rezeda Kázmér megállapította magában, hogy az az egy alkalmas egyedül magasabb stallumra, akár miniszterelnöknek is, a többi meg afféle ellenzéknek, leginkább mainak.

Vajas János amúgy a Jobb mint otthon kisvendéglő séfje. A Jobb mint otthon kisvendéglő (és Lencsés horgásztó) pedig Szegeden található. Rezeda Kázmér mindezt alig egy hete tudta meg, amikor is jó sorsa Szegedre vetette, s dolga végeztével meghívták egy halászlére. 

Rezeda Kázmér nem érdeklődött, hová mennek, ugyanis azt gondolta, van három hely Szegeden, mely alkalmatos halászlére, s majd kikötnek valamelyiken.

Nem így lett. Hanem mentek Szegeden, s amikor egy felüljáróra értek, Rezeda Kázmér jobbra pillantott, s egy feliratra lett figyelmes, miszerint „Műszaki vizsga”, s ez olyan piros neonfényű betűkkel világított az estében, s akkor bekanyarodtak oda. Rezeda Kázmérnak az volt az első gondolata, hogy ezek szerint házhoz mennek, valamelyik vendéglátója valamelyik rokonához, akinek műszaki vizsgáztató vállalkozása van, s műhelye, ahol enyhe olajszag terjeng s pucér nők vannak a falakra rajzszögezve az 1974-es Playboy címlapjáról, ugyanis tegye fel a kezét, de tényleg, aki valamikor is látott már autószerelő műhelyt falra rajzszögezett pucér nők nélkül… Na ugye…

– S – gondolta tovább Rezeda Kázmér – ezek szerint az autószerelő rokon lelkes amatőr halászléfőző, s ez kétesélyes, mert vagy valami remekléssel fog előállni a szőke, hosszú hajú, nagy cicijű cicababa alatt állva, vagy valami rettenettel.

De nem így történt. Ugyanis a meglehetősen lepusztult, érett József Attilát idéző ipari környezetből egyszer csak minden átmenet nélkül előbukkant egy felirat:  Jobb mint otthon kisvendéglő  & Lencsés horgásztó

Tetszett Rezeda Kázmérnak ez a felirat, bár nem tudta nem megállapítani, hogy a „jobb” után kívánkozik egy vessző, azon egyszerű oknál fogva, hogy az utalószó megköveteli maga előtt a vesszőt. Ám ha ezt az apróságot leszámítjuk, a hely s a neve tetszetősnek tűnt Rezeda Kázmér szemében, a maga egyszerűségében.

Mert fakszni, hát az nem volt. Egy jó nagy terem egyben, benne rengeteg asztal, s jól van. Bár halászlé volt megbeszélve, azért Rezeda Kázmér kikérte az étlapot, mert az étlap a hely lelke, amiből azért sok minden kiderül. Ott voltak mindjárt az előételek! Haltatár ropogós pirítóssal és kerti zöldségekkel – na, hát az ilyesmi felbirizgálja a vendég fantáziáját, már azét a vendégét, aki nem a kirántott hús rizsával univerzumban képzeli el a gasztronómiát.

S volt még olyan, hogy haltepertő szöge­diesen, meg szögedi roppanós halfalatkák pankó morzsában, s Rezeda Kázmér jó helyen van, mert ha ezek mindegyike rossz­ lenne, az igyekezet akkor is méltánylandó.

S akkor jöttek a halászlék, úgy is, mint szegedi filézett pontyhalászlé, szegedi filézett vegyes halászlé, szegedi filézett harcsahalászlé s mindegyikhez belsőség annak, aki kedveli. S volt még leves egyéb is, babgulyás például, a főételek listája meg hosszú volt, nagyon, olyanokkal, hogy „tálak”, vagyis haltál meg vegyes tál, a haltálon pontyfilé Orly módra, harcsafilé rántva meg süllő szögediesen, ami elég ígéretesen hangzik, még akkor is, ha Rezeda Kázmér nem tudott szabadulni a gondolattól, miszerint a „szögediesen” esetünkben azt jelenti, hogy az a szegény süllő őzve beszél… S sorjáztak aztán a pontyból, harcsából és süllőből készült étkek, olyasféle dolgokkal, mint harcsafilé tejfölös gombamártással vagy süllő egészben sütve. (A pontyra nem figyelt Rezeda Kázmér, mert a pontyot nem kedvelte, mocsárízűnek érezte mindig, nem mintha valaha is szívogatott volna mocsarat, szívószállal…)

S volt külön lazacszekció is, példának okáért paradicsomos-bazsalikomos lazacsztékkel, nahát! Az egyéb ételek cím alatt meg ez volt olvasható: mandulás pisztráng, fokhagymás csukaszeletek, békacombok rántva, marhapörkölt. Ezen el is mosolyodott Rezeda Kázmér, mert felrémlett előtte egymás mellett a rántott békacomb meg a marhapörkölt, ami azért, lássuk be… egyébnek tényleg egyéb… S volt még külön csirkeféle, pulykaféle, disznóféle, csak szegény marha volt egyedül a pörköltjével képviseltetve, a békacomb szomszédjaként.

És akkor megrendelték végre a halászleveket. Rezeda Kázmér vegyeset kért, mint mindig, úgy volt ezzel, hogy minek ragaszkodni az egyféléhez, ha lehetőség van változatosságra is. Igaz, erről meg eszébe jutott a régi adoma, amely szerint este a székely nézi a tévét, a felesége meg tesz-vesz a konyhában, s éppen valami muszlimokról van szó a híradóban, s a székely kikiabál az asszonynak, hogy „ja, hát így könnyű, három-négy feleség, hát úgy nem nehéz”, mire jön a válasz: – Hallgasson kend! Kend még kereszténynek is gyöngécske!

De ettől függetlenül a halászlé legyen vegyes. S hozzá legyen sok belsőség. No és akkor egy korrekt fröccsnyi idő eltelvén kiérkeztek azok a halászlevek. Hatalmas bográcsban, s mellé kisebben a tej meg az ikra. Nem cifráznám én ezt olyan nagyon. Annyi a lényeg, hogy Rezeda Kázmér élete legjobb, legfinomabb, legízletesebb halászléjébe mártotta akkor a kanalát. 

Egyszerűen pompás volt és tökéletes, szegedi mód, passzírozva, de annak ellenére sem állt meg benne a kanál, hogy sűrű volt, benne a hal finom s abszolút szálkamentes, a belsőség vajpuha és bőséges – egy szó mint száz, kösse fel a gatyáját, aki ezek után halászlevet akar kínálni Rezeda Kázmérnak. S mindez a „műszaki vizsga” piros neonfénye alatt, a külvárosi éj miliőjében, ahol még a jázminok sem tapsikoltak.

Na most Rezeda Kázmér háromszor szedett, s még így is maradt elcsomagolni való, amit kérés nélkül megtettek. Így aztán a pankó morzsás roppanó halfalatkákból egy harapásnyit evett csak Rezeda Kázmér, s az is jó volt nagyon, mellé a citromos mártogatós meg különösen.

– Ürítsük poharunkat Vajas János úr egészségére!

Na, most már tudjátok, most már ihattok, és ne vágjatok ilyen ostoba arcot, pupákok…

Borítókép: Szerényi Gábor rajza