Vajas János munkássága

Rezeda Kázmér kalandozása a szegedi gasztronómiában.

De nem így történt. Ugyanis a meglehetősen lepusztult, érett József Attilát idéző ipari környezetből egyszer csak minden átmenet nélkül előbukkant egy felirat:  Jobb mint otthon kisvendéglő  & Lencsés horgásztó

Tetszett Rezeda Kázmérnak ez a felirat, bár nem tudta nem megállapítani, hogy a „jobb” után kívánkozik egy vessző, azon egyszerű oknál fogva, hogy az utalószó megköveteli maga előtt a vesszőt. Ám ha ezt az apróságot leszámítjuk, a hely s a neve tetszetősnek tűnt Rezeda Kázmér szemében, a maga egyszerűségében.

Mert fakszni, hát az nem volt. Egy jó nagy terem egyben, benne rengeteg asztal, s jól van. Bár halászlé volt megbeszélve, azért Rezeda Kázmér kikérte az étlapot, mert az étlap a hely lelke, amiből azért sok minden kiderül. Ott voltak mindjárt az előételek! Haltatár ropogós pirítóssal és kerti zöldségekkel – na, hát az ilyesmi felbirizgálja a vendég fantáziáját, már azét a vendégét, aki nem a kirántott hús rizsával univerzumban képzeli el a gasztronómiát.

S volt még olyan, hogy haltepertő szöge­diesen, meg szögedi roppanós halfalatkák pankó morzsában, s Rezeda Kázmér jó helyen van, mert ha ezek mindegyike rossz­ lenne, az igyekezet akkor is méltánylandó.

S akkor jöttek a halászlék, úgy is, mint szegedi filézett pontyhalászlé, szegedi filézett vegyes halászlé, szegedi filézett harcsahalászlé s mindegyikhez belsőség annak, aki kedveli. S volt még leves egyéb is, babgulyás például, a főételek listája meg hosszú volt, nagyon, olyanokkal, hogy „tálak”, vagyis haltál meg vegyes tál, a haltálon pontyfilé Orly módra, harcsafilé rántva meg süllő szögediesen, ami elég ígéretesen hangzik, még akkor is, ha Rezeda Kázmér nem tudott szabadulni a gondolattól, miszerint a „szögediesen” esetünkben azt jelenti, hogy az a szegény süllő őzve beszél… S sorjáztak aztán a pontyból, harcsából és süllőből készült étkek, olyasféle dolgokkal, mint harcsafilé tejfölös gombamártással vagy süllő egészben sütve. (A pontyra nem figyelt Rezeda Kázmér, mert a pontyot nem kedvelte, mocsárízűnek érezte mindig, nem mintha valaha is szívogatott volna mocsarat, szívószállal…)

S volt külön lazacszekció is, példának okáért paradicsomos-bazsalikomos lazacsztékkel, nahát! Az egyéb ételek cím alatt meg ez volt olvasható: mandulás pisztráng, fokhagymás csukaszeletek, békacombok rántva, marhapörkölt. Ezen el is mosolyodott Rezeda Kázmér, mert felrémlett előtte egymás mellett a rántott békacomb meg a marhapörkölt, ami azért, lássuk be… egyébnek tényleg egyéb… S volt még külön csirkeféle, pulykaféle, disznóféle, csak szegény marha volt egyedül a pörköltjével képviseltetve, a békacomb szomszédjaként.

És akkor megrendelték végre a halászleveket. Rezeda Kázmér vegyeset kért, mint mindig, úgy volt ezzel, hogy minek ragaszkodni az egyféléhez, ha lehetőség van változatosságra is. Igaz, erről meg eszébe jutott a régi adoma, amely szerint este a székely nézi a tévét, a felesége meg tesz-vesz a konyhában, s éppen valami muszlimokról van szó a híradóban, s a székely kikiabál az asszonynak, hogy „ja, hát így könnyű, három-négy feleség, hát úgy nem nehéz”, mire jön a válasz: – Hallgasson kend! Kend még kereszténynek is gyöngécske!

De ettől függetlenül a halászlé legyen vegyes. S hozzá legyen sok belsőség. No és akkor egy korrekt fröccsnyi idő eltelvén kiérkeztek azok a halászlevek. Hatalmas bográcsban, s mellé kisebben a tej meg az ikra. Nem cifráznám én ezt olyan nagyon. Annyi a lényeg, hogy Rezeda Kázmér élete legjobb, legfinomabb, legízletesebb halászléjébe mártotta akkor a kanalát. 

Egyszerűen pompás volt és tökéletes, szegedi mód, passzírozva, de annak ellenére sem állt meg benne a kanál, hogy sűrű volt, benne a hal finom s abszolút szálkamentes, a belsőség vajpuha és bőséges – egy szó mint száz, kösse fel a gatyáját, aki ezek után halászlevet akar kínálni Rezeda Kázmérnak. S mindez a „műszaki vizsga” piros neonfénye alatt, a külvárosi éj miliőjében, ahol még a jázminok sem tapsikoltak.

Na most Rezeda Kázmér háromszor szedett, s még így is maradt elcsomagolni való, amit kérés nélkül megtettek. Így aztán a pankó morzsás roppanó halfalatkákból egy harapásnyit evett csak Rezeda Kázmér, s az is jó volt nagyon, mellé a citromos mártogatós meg különösen.

– Ürítsük poharunkat Vajas János úr egészségére!

Na, most már tudjátok, most már ihattok, és ne vágjatok ilyen ostoba arcot, pupákok…

Borítókép: Szerényi Gábor rajza