Kellemes meglepetéssel szolgál a harminchét éves Zuh Deodáth filozófus, amikor kerek mondatokban fogalmaz, és logikus összefüggésekre rávilágítva mutatja be Jovián György művészi fejlődésének mögöttes mozgatórugóit. Márpedig bőven volt miről írnia, hiszen olyan festőegyéniségről van szó, aki a kezdeti avantgárd vonzalmától számos korszakállomáson keresztül jutott el a hiperrealizmusig, pontosabban azon is túlig. Nagyváradon nőtt fel, itt ismerkedett meg a művészeti alapokkal, majd a bukaresti képzőművészeti főiskolán tanult festészetet nagy mesterektől. Kitüntetéssel végzett, magába szívta a Bukarest légkörét átható frankofón vonzalmat, tanult Párizsban, majd érdeklődése a kortárs latin mesterek felé fordult. Róma, Madrid, Liège, Lisszabon következett, nagy hatással volt rá Antoni Tàpies munkássága, de aztán hazatért, és arcul csapta Ceauşescu Romániájának rögvalósága. Hét évre a nagyváradi Viitorul szövetkezet műanyaggyárában kötött ki, ahol háztartási műanyagáruk csomagolását tervezte. Életművének ezen útkereső időszakában épületdíszítő mozaikok, színházi plakátok, díszletek, folyóirat-illusztrációk mellett persze részt vett alkotásaival kiállításokon is, de a perspektívátlanság végül megérlelte benne az elhatározást: 1982-ben Budapestre menekült.
Bár eleinte itt is színházaknak, kiadóknak dolgozott grafikusként, látványtervezőként, de a kétezres évekre az egzisztenciális kényszereken fokozatosan felül tudott kerekedni a művészi értelemben is egyre érettebb festő. Miként azt Zuh Deodáth is kifejti, „Jovián György életművét nagyon nehéz érdemben elemezni a 60-80-as vagy akár a 90-es évek művészetéről forgalmazott narratívák szerint. Sem kései, sem posztavantgárdnak, sem egyértelműen hiperrealistának, sem újtárgyiasnak nem tekinthető. Az avantgardizmushoz képest túlzottan vonzódik a klasszikus műveltséghez és a múltban rejlő egyetemes motívumkincs használatához, a hiperrealizmus és az újtárgyiasság tekintetében ellenben sokkal inkább misztikus, mint kritikus az a világnézet, amelyen átszűri a fotografikus alapossággal megfestett részleteket.”
Jovián művészete minden korszakában képes emóciókat, gondolatokat ébreszteni a nézőben. A Maremma, az Erdő és a Láncok képciklusából kibontakozó Bontások sorozatába, ahol fotórealista módon ábrázolja a bontás alatt lévő épületek törmelékhalmazait, nagyon sok mindent beleláthatunk, akár az egykori romániai falurombolással szembeni politikai aktivizmust is, hiszen – mint Zuh Deodáth fogalmaz – „Az is nyilvánvaló, hogy ezek a művek reflektálnak, vagy legalább regisztráltak valamit a korabeli társadalom jelenségeiből.” Szerintem viszont ne keressünk Jovián művészetében ennyire direkt utalásokat, mert jellemzően nincsenek. Feszültséggel teli képei sokkal inkább érzésekről, sorsokról szólnak. Ez leginkább hiperrealista módon ábrázolt emberalakjainál válik egyértelművé: a visszatérően magzati pózban álmodó, kiszolgáltatott, elgyötört vagy éppen eszményien szép emberi testeknél, önarcképeinél és fölényes festészeti technikáját megcsillantó, Szép kortársaim címet viselő portrésorozatánál. Miként ars poeticáját megfogalmazza: „A magam által elképzelt igazságot szeretném megfesteni. […] Ez a saját életemről szól, meg arról a kényszerről, hogy festeni kell. Istenigazából mindegy, hogy mit, de festeni.”
(Zuh Deodáth: Jovián. MMA Kiadó, Budapest, 2021, 318 oldal. Ára: 7800 forint)
Borítókép: Zuh Deodáth (Fotó: Képernyőfotó/Pannon Egyetem/egyetemunk.com)
