Csak a legmélyebb részvét hangján lehet beszélni Magyar Edének, a zseniális szegedi építőnek vasárnap este történt öngyilkosságáról. Fájdalmasan illetett meg ennek az igazi művészembernek a halála mindenkit, aki őt végtelenül szerény, megnyerő személye szerint ösmerte, aki tudta róla, hogy az ambíciónak milyen erejével tört magának utat a pályáján. Régen keltett öngyilkosság Szegeden akkora föltünést, mint az övé. Egyébről sem beszéltek, mint azokról a szomorú családi viszonyokról, amelyek Magyar Ede fényesnek indult karrierjét, fiatal életét olyan kegyetlen hirtelenséggel örökre megszakították.
A Szegeden kívül is ösmertnevü építő tragikus vonzódással viseltetett, nős, családos ember létére egy miatta válófélben levő asszonyhoz, aki, túl az első fiatalság korán, két nagyobbacska gyermek édesanyja. Maga is válópört indított a felesége ellen s részben a hitves ragaszkodása a házassághoz, részben Magyar féltékenysége, amellyel a szeretett másik asszony iránt viseltetett, kétségbeejtették az ekzaltáltságra hajló embert. Ezekhez az indítékokhoz valószínűleg anyagi zavarok is járultak.
[…] A Báró Jósika utca 14. szám alatti ház előtt, amelyet nemrégen Magyar Ede épített a zsidó hitközség háza mellett, vasárnap este körülbelül negyed nyolc órától fogva huzamos ideig nagy sokaság tolongott. A környék lakói sereglettek ott össze arra a csakhamar elterjedt hírre, hogy az ismertnevü építő, Magyar Ede a háziasszonynak, Herczeg Jánosnénak lakásán agyonlőtte magát. A tömeg türelmes nyugalommal várakozott s kíváncsian nézte hivatalos és nem hivatalos embereknek az épületbe való sietését. Bérkocsikon jöttek: az orvos, majd a rendőrtisztviselő. Az utóbbinak rendeletére nemsokára rendőrök is érkeztek, akik ettől fogva mindenkit csak igazolásra bocsájtottak a házba.
Herczegné lakása a félemeleten van, jobbról, amint a díszes lépcsőházba fölér az ember.
Amint az előszoba ajtaját kinyitottuk, az első megdöbbent pillantás az öngyilkosra esett. Ott feküdt egész hosszában elnyúlva, fejjel az ajtó felé. Az orvosi vizsgálatnál levették a felső kabátját. Szürke zakkóöltöny volt csak rajta. Az inge kigombolva. A feje vérzett, bizonyosan a nagy ütődéstől, amint elesett. Az ing plasztronján egy lyuk s közvetlenül ez alatt a nyitott mellén látszik szíve fölött a kerek, vértelen sebhely. Az arc viaszsárga, de semmi kínnak a jele, semmi torzvonás nem látszik rajta.
– Jól talált – mondja az egyik tűzoltó-mentő.
[…] Hétfőn reggel Herczegné ezeket mondotta munkatársunknak:
Azt hiszem, Magyart az keserítette el, hogy ügyvédje, Széll Gyula dr. kijelentése szerint a válópöre legalább két évig fog még elhúzódni.
Az utolsó találkozásról ezt mondotta:
– Nem volt köztünk összeszólalkozás. Nagyon megszerettük mi egymást! Amikor a lakásomra vasárnap este visszajött, megállt az ajtóban s körülnézve az előszobában igy szólt:
Milyen szépek ezek a kis képek, milyen kedves ez a lakás! Úgy szeretek itt lenni!
Alighogy ezeket mondotta, kirántotta zsebéből a revolvert és mielőtt megakadályozhattam volna, magára lőtt.
(Szeged és Vidéke, 1912. május 6.)
Az öngyilkos nyakkendőjében semmi brilliáns tű nem volt. Ez kétségtelen; az eljárt rendőrtisztviselő a seb megtekintésekor nyakkendőjét is fölemelte, tisztán emlékszik, hogy nem volt benne tű. A holttest mellett
– akik közvetlen a dörrenés után oda bementek – oly tiszteletreméltó egyéneket talált a rendőrség, akiktől még a gyanú árnyéka is távol áll s akik a halottól való lopást föltétlenül megakadályozták volna. S a rendőrségnek senki sem jelentette, hogy az elhaltnak nyakkendőtűje lett volna, vagy hogy az a holttestről elveszett volna. A holttest mellett először Mackó János kir. főállatorvos, Tonhauser Elemér honvédhadnagy és Herczegné szakácsnője azonnal, egyidőben jelentek meg.
Ugyanúgy áll a dolog a 3000 koronával. A rendőrtiszt zsebeit átkutatta, a kulcsokat, 30 koronát és az irományokat magához vette, kitapintotta hátulsó zsebében a kézi pénztárcát is, azt magához már nem vette, mert más öngyilkossághoz is kellett mennie. Rokonai értesittetvén, azok egyike megérkezett a mentőkkel s a kórházba szállította a holttestet. Lakását és irodáját hatóságilag lepecsételte s azok kulcsát másnap törvényes jogutóda megbízottjának adta át. A holttest mellett rendőr állt, a kapuban szintén, a holttesthez a hivatalos személyeken kívül senki nem nyúlt, nem fiatal, tapasztalatlan, hanem idős, kipróbált rendőr, Bőkős Mózes állt a holttest mellett. Maga az inspekciós tisztviselő a közkórházban mondta az orvosnak, Hakker dr.-nak, hogy a hátsó nadrágzsebből apró pénztárcáját adja át a rokonoknak, ami meg is történt.
(Szeged és Vidéke, 1912. május 10. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)
Száznegyvenöt éve, 1877. január 31-én született Magyar Ede, a szegedi szecessziós építészet jeles képviselője, aki 35 évesen önkezével vetett véget életének.
Borítókép: Magyar Ede (Fotó: Közkincs)
