Ha volna efféle rangsor, „legzöldebbnek” talán a régi Sáros vármegyét képzelem – csupa élő-harsány zöldnek. Bártfa, Eperjes, Kisszeben. A régi lengyel határ felé, „észak géniuszában”, ahogy az eperjesi születésű Hamvas mondja.
Térképének eperlevélre hasonlító alakja is a zöld erdőségeket idézi, erdőségeket, ahol megterem a savanyú eper (Morus nigra), és hűs források, fennsíkok és vízmosások váltogatják egymást, és ásványvizei világhíresek.
A pontusi és a balti flóra találkozik itt dús növényvilágot alkotva; erdős, fenyves hegyláncokkal és a vulkánosság sokféle emlékeivel. Sáros címerfestője alighanem a magányos zseni, Szinyei Merse Pál (1845–1920) lehet, aki impresszionista témákat festett impresszionista kolorittal; leginkább a komplementer zöld-pirossal. Aki szülőföldjét, a kisszebeni járásban fekvő
Jernyét és Szinyét épp azért szereti, mert „nincsenek benne szertelenségek, nincsenek félelmetes, vad sziklák és nincsenek egyhangú lapályok sem, a természet szelíd, színes és kedves”. Itt épít házat, fungál kertet, tervez virágágyást, ültet jó gazdaként gyümölcsfákat a pipacsos mezők és erdők szegélyében, mert „mindezek festői érdeklődésemnek legközelebbi barátai”.
Amikor a szomszédos Szepességből András Sándor költőbarátommal Bártfa és Eperjes érintésével a Branyiszkói-hágó felé fordultunk, az emlegetett Jernye irányába, mintha teljesen elhagyott vidéken jártunk volna. Valahol Isten háta mögött.
Tájpoézise lenyűgöző, de mintha valószerűtlen szépségekben járnánk. Jernye a solitudo – Szinyeinél a magányos kedély színtere. Amúgy is fény és árnyék ez a föld, mondják Sáros földtáblájáról régi leírói, miközben Sáros a „jó tónus és az illúziók vármegyéje”.
A magyar Gascogne. Mikszáth beszéli a Gavallérokban: „Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy között ülök, pedig voltaképpen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól.”
Jólét és nyomor; szellemi értelemben is; maga Szinyei jegyzi meg, hogy a sárosi értelmiség irodalomban, tudományokban, zenében európai színvonalon áll – csak éppen a festészet iránt nem érdeklődik. Honszerelmet viszont ad(hat) – Szinyei említ is egy családi anekdotát.
„A forradalom után [1849] gróf F., aki ekkor kerületi főnök volt és híres svarc-gelb úr, meglátogatta az apámat Szinyeújfalván. Ott ebédelt nálunk, a főszolgabíróval együtt, aki elkísérte a kerületi kormányzót. Tokai bort ittunk az ebédnél. Mikor a svarc-gelb urak elmentek, édesanyám, aki nagy honleány volt, az összes ablakot kinyitotta, pedig még nem is jártak messze, azt mondta, hogy nem bírja ezt a svarc-gelb szagot. Én magam is segítettem nyitogatni az ablakokat.”
Sáros nem csak a jernyei és szinyei Szinyei mestert adta a magyar festészetnek, aki megújította és „európai rangra emelte” a magyar piktúrát – a Jernyétől kőhajításra fekvő Kisszebenben született Csontváry Kosztka Tivadar is.
Csontváryt gyermek- és diákkori élményei ide kötik, attól az időtől fogva, hogy midőn még járni sem tudott, „hason csúszkálva játszott a róka- és kutyakölykökkel”. Önéletrajzában írja, hogy az életnek itt „kellemes, patriarchális zamatja [volt], amely már a megszólításban kifejezését találta: amice, barátom, wie gehtes, braviska”. És leírja a sárosi életet: itt a „búza mosva volt, napon szárítva került a városi vízimalomba.
A házikenyér minden házban kovászolva, külön kemencében sütve volt; a hordó káposzta a pincében, a krumpli a veremben, a daráló kézimalom, a ruhamángorló az volt minden helyen, cukrászbolt nem volt, de cukrászsütemény nem hiányzott sehol sem. Otthon készült minden – a fehérnemű horgolás-hímzés, harisnyakötés, ez napi szórakozása volt nőknek, a cselédek lent és kendert fontak; a gyerekek pedig esténkint, hogy ébren legyenek, lószőrt és tollat fosztottak. […] Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak is tellett.”
„A hatvanas években Kis-Szebenben tót és német iskolák voltak, én kerültem az iskolát, ahol rendszeresen a nadrágjainkat porolták. Ki-kimaradoztam az iskolából, […] a természethez jártam tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgettem; s nem egyszer egy aranyos futonc kedvéért a sáncdombon a napnál ebédeltem. De egy-egy apolló pilléért Jancsival elmentünk az őserdőkben lakó szénégető kukához gombát pirítani, málnát ebédelni s közben pedig a császármadarat s az apolló pillét ejteni.
A természet iránti szeretetem korán bontakozott […] Gyűjtöttünk mindent szeretettel, mindennek nevét ismertük rendszeresen.”
Ó dicső természet – Szinyei 1905-ös, nemzeti szalonbeli nagy tárlata után írja Mikszáth szokatlanul elérzékenyült sorait. „Úgy éreztem magam, miután a Szalonból kiléptem, mintha harmatban jártam volna. Néztem, nem nedves-e a lábam azoktól a sárosi füvektől.
De talán csak a szemem volt nedves az örömtől, hogy micsoda képeket festett az én ex-képviselőtársam.” És ez az „ex-képviselőség” is biográfiai kuriózum, annyi kiegészítésre szorulva, hogy a nagy festő egyetlen cikluson át képviselőházi tag is volt. De, mint szikáran írja a valóságot, „képviselőtársaim alig tudták, hogy festő vagyok, valamit pingálgat otthon, gondolták”.
Nem tartozik Szinyey kultikus művei, így a Majális vagy a Hóolvadás közé egyik nagyszerű impresszionista motívuma, az 1902-ben festett Virágzó almafák. Teljes színpompájában áll a kép előterében a sárosi kaszálófüvek közt két öreg, terebélyes almafa, mögötte egy gyümölcsöskertet sejtetve. Feledhetetlen színharmóniákban. Mikszáth így folytatja: „Bár szeretem a földet, mint minden magyar ember, az mégis többet ér az ő [Szinyei] képein, mint a természetben.” És a festőtől megvásárolja a Virágzó almafákat.
S ha már a sárosi füvek és gyümölcsök: Kisszeben szülötte volt Czukor János gyógyszerész és jeles gyümölcsész is, aki Hódmezővásárhelyre kerülve fanatikus gyűjtője maradt a régi magyar gyümölcsfajtáknak. Ezért Kisszeben városa már az 1850-es években tiszteletbeli polgárává választja.
Ő az, aki „már 1816-ik óta a legnemesebb gyümölcsfák oltványait küldözi, miáltal azon városban elhanyagolt gyümölcstenyésztést nem csak emelte, hanem virágzóvá is tette annyira, hogy Kis-Szebenben most alig van egy ház is, mellyben Czukor úr gyümölcsfái nem díszlelének” – írja az evangélikus lelkész Jeszenszki László a Vasárnapi Ujságban.
Amikor Jernyén jártunk, a kilencvenes évek elejét írtuk, és nyári virágmámorban tombolt a természet. András Sándorral kimentünk Szinyei sírjához, és kigazoltuk a sírkertet.
Nem lehetett nem arra gondolni, amiről Trianon évében, a mester halálakor beszél Szeged költője, Juhász Gyula. „Örüljünk e kietlen szomorúságban annak, hogy ő is a miénk volt, a mi földünkből nőtt a dicsőség egéig, mindvégig magyar maradt és hagyott ránk néhány arasz sárosi földet, amely nem temetőt jelent, hanem örökkévalóságot!”
Borítókép: Selmecbánya, 2020. június 21-én (Fotó: MTVA/Molnár-Bernáth László)
