Jernye és Kisszeben

Tájpoézise lenyűgöző, de mintha valószerűtlen szépségekben járnánk. Jernye a solitudo – Szinyeinél a magányos kedély színtere.

Selmecbánya, 2020. június 21. A Kálvária, balra az Alsó- (Szlovák), jobbra a Felsõ- (Német) templom. A tizenkilenc kápolnából, két templomból és a Szent Lépcsõkbõl álló barokk épületcsoportot a XVIII. század közepén emelték. MTVA Fotó: Molnár-Bernáth László Fotó: Molnár-Bernáth László

Jólét és nyomor; szellemi értelemben is; maga Szinyei jegyzi meg, hogy a sárosi értelmiség irodalomban, tudományokban, zenében európai színvonalon áll – csak éppen a festészet iránt nem érdeklődik. Honszerelmet viszont ad(hat) – Szinyei említ is egy családi anekdotát. 

„A forradalom után [1849] gróf F., aki ekkor kerületi főnök volt és híres svarc-gelb úr, meglátogatta az apámat Szinyeújfalván. Ott ebédelt nálunk, a főszolgabíróval együtt, aki elkísérte a kerületi kormányzót. Tokai bort ittunk az ebédnél. Mikor a svarc-gelb urak elmentek, édesanyám, aki nagy honleány volt, az összes ablakot kinyitotta, pedig még nem is jártak messze, azt mondta, hogy nem bírja ezt a svarc-gelb szagot. Én magam is segítettem nyitogatni az ablakokat.”

Sáros nem csak a jernyei és szinyei Szinyei mestert adta a magyar festészetnek, aki megújította és „európai rangra emelte” a magyar piktúrát – a Jernyétől kőhajításra fekvő Kisszebenben született Csontváry Kosztka Tivadar is. 

Csontváryt gyermek- és diákkori élményei ide kötik, attól az időtől fogva, hogy midőn még járni sem tudott, „hason csúszkálva játszott a róka- és kutyakölykökkel”. Önéletrajzában írja, hogy az életnek itt „kellemes, patriarchális zamatja [volt], amely már a megszólításban kifejezését találta: amice, barátom, wie gehtes, braviska”. És leírja a sárosi életet: itt a „búza mosva volt, napon szárítva került a városi vízimalomba. 

A házikenyér minden házban kovászolva, külön kemencében sütve volt; a hordó káposzta a pincében, a krumpli a veremben, a daráló kézimalom, a ruhamángorló az volt minden helyen, cukrászbolt nem volt, de cukrászsütemény nem hiányzott sehol sem. Otthon készült minden – a fehérnemű horgolás-hímzés, harisnyakötés, ez napi szórakozása volt nőknek, a cselédek lent és kendert fontak; a gyerekek pedig esténkint, hogy ébren legyenek, lószőrt és tollat fosztottak. […] Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak is tellett.”

„A hatvanas években Kis-Szebenben tót és német iskolák voltak, én kerültem az iskolát, ahol rendszeresen a nadrágjainkat porolták. Ki-kimaradoztam az iskolából, […] a természethez jártam tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgettem; s nem egyszer egy aranyos futonc kedvéért a sáncdombon a napnál ebédeltem. De egy-egy apolló pilléért Jancsival elmentünk az őserdőkben lakó szénégető kukához gombát pirítani, málnát ebédelni s közben pedig a császármadarat s az apolló pillét ejteni.

A természet iránti szeretetem korán bontakozott […] Gyűjtöttünk mindent szeretettel, mindennek nevét ismertük rendszeresen.”

Ó dicső természet – Szinyei 1905-ös, nemzeti szalonbeli nagy tárlata után írja Mikszáth szokatlanul elérzékenyült sorait. „Úgy éreztem magam, miután a Szalonból kiléptem, mintha harmatban jártam volna. Néztem, nem nedves-e a lábam azoktól a sárosi füvektől. 

De talán csak a szemem volt nedves az örömtől, hogy micsoda képeket festett az én ex-képviselőtársam.” És ez az „ex-képviselőség” is biográfiai kuriózum, annyi kiegészítésre szorulva, hogy a nagy festő egyetlen cikluson át képviselőházi tag is volt. De, mint szikáran írja a valóságot, „képviselőtársaim alig tudták, hogy festő vagyok, valamit pingálgat otthon, gondolták”.

Nem tartozik Szinyey kultikus művei, így a Majális vagy a Hóolvadás közé egyik nagyszerű impresszionista motívuma, az 1902-ben festett Virágzó almafák. Teljes színpompájában áll a kép előterében a sárosi kaszálófüvek közt két öreg, terebélyes almafa, mögötte egy gyümölcsöskertet sejtetve. Feledhetetlen színharmóniákban. Mikszáth így folytatja: „Bár szeretem a földet, mint minden magyar ember, az mégis többet ér az ő [Szinyei] képein, mint a természetben.” És a festőtől megvásárolja a Virágzó almafákat.

S ha már a sárosi füvek és gyümölcsök: Kisszeben szülötte volt Czukor János gyógyszerész és jeles gyümölcsész is, aki Hódmezővásárhelyre kerülve fanatikus gyűjtője maradt a régi magyar gyümölcsfajtáknak. Ezért Kisszeben városa már az 1850-es években tiszteletbeli polgárává választja. 

Ő az, aki „már 1816-ik óta a legnemesebb gyümölcsfák oltványait küldözi, miáltal azon városban elhanyagolt gyümölcstenyésztést nem csak emelte, hanem virágzóvá is tette annyira, hogy Kis-Szebenben most alig van egy ház is, mellyben Czukor úr gyümölcsfái nem díszlelének” – írja az evangélikus lelkész Jeszenszki László a Vasárnapi Ujságban.

Amikor Jernyén jártunk, a kilencvenes évek elejét írtuk, és nyári virágmámorban tombolt a természet. András Sándorral kimentünk Szinyei sírjához, és kigazoltuk a sírkertet. 

Nem lehetett nem arra gondolni, amiről Trianon évében, a mester halálakor beszél Szeged költője, Juhász Gyula. „Örüljünk e kietlen szomorúságban annak, hogy ő is a miénk volt, a mi földünkből nőtt a dicsőség egéig, mindvégig magyar maradt és hagyott ránk néhány arasz sárosi földet, amely nem temetőt jelent, hanem örökkévalóságot!”

Borítókép: Selmecbánya, 2020. június 21-én (Fotó: MTVA/Molnár-Bernáth László)