Férfipróba

Miióta világ a világ, a férfit az élet legalább egyszer olyan próbatétel elé állítja, amely során bizonyítania kell férfiúi mivoltát.

Ez még férfi volt, kemény legény, oroszlánszívű, nemes vér, ma már kiveszett az ilyen. Már csak dalban hallhatunk ilyesmit, dalolunk és üdülünk rajta, és elmúlt időkre gondolunk. Ez még vérben mosott szívvel léphetett asszonyai elé, és […] azok tudták, kit fogadnak ölükre, és reszkettek a gyönyörűségtől. […] Mondjátok hát, mi lett ez idő óta az emberi nemből, amely már csak okoskodókat és ájtatoskodókat szül, de férfiakat nem!

– írja Thomas Mann a József és testvéreiben. Ábelt az ütötte szíven, hogy e sorokat napjainkban is érvénnyel lehetne papírra vetni. Nemcsak a szó klasszikus értelmében vett férfiakból van egyre kevesebb, de a Mann által körülírt férfieszményt is szétrágták az egerek. S maradt, ami maradt.

Pedig mióta világ a világ, a férfit az élet legalább egyszer olyan próbatétel elé állítja, amely során bizonyítania kell férfiúi mivoltát. Ezt nevezik férfipróbának. Már az első férfi, Ádám is szembesült e kihívással. Az ő nagy próbatétele az volt, hogy a maga almarésze után Éva bűnének következményeit is szó nélkül le kellett nyelnie. Méltó módon meg is tette, nem hisztizett, nem próbált gyáva mentségeket keresni, hogy: „engem megtévesztettek”, „nem ismerem az almafajtákat”, netán, hogy „parancsra cselekedtem”. Nem. Éva kezét fogva méltósággal hagyta el az Édenkertet, hogy támasza legyen a száműzetésben. Tulajdonképpen a gyermek ekkor érett férfiúvá.

De hogy nézett ki a férfipróba felmenői idejében, és hogy néz ki ma? Ábel gondolatban végigkalandozott családtörténetén.

A nagyapját például – tekintettel négy apró gyermekére – nem vitték ki a frontra a második világháborúban, ám élete nagy próbatételét mégis a hadi események hozták el számára. Akkor, amikor 1944 őszén a falu fölé magasodó Baknya-tetőn megjelentek az első orosz katonák. Mese nem volt, fogadni kellett őket, pláne hogy akkor már egy hívatlan látogatásunkat viszonozták. Ábel nagyapja meg is lepődött, hogy mennyire egyszerű, magafajta, hétköznapi emberek, bármelyikük beköltözhetett volna a faluba, fizimiskájával nem rítt volna ki a helyiek közül. Talán csak elnyűttebbek, mocskosabbak voltak, mint a kényszerű vendéglátók, s nem lehetett érteni egy szavukat sem. Az ismerkedés feszült hangulatban zajlott le. A katonák rögtön „klebát” követeltek molnár nagyapjától, aki sietve vette elő a ládafiából a háznál lévő egyetlen kenyeret. Nem sajnálta tőlük, ó dehogy, hiszen tudta, hogy messziről jönnek és éhesek, de az aprónépségre gondolva kettévágta (vö. „megtörte”) a „klebát”, és egyik felét az oroszoknak nyújtotta. Azok már a kés látványára a fegyverükhöz kaptak, s amikor megértették, hogy mit akar, elszabadult a pokol. Durván kiütötték kezéből a fél kenyeret, majd karját hátracsavarva kivitték az udvarra, hogy az istálló falát használják rögtönzött vesztőhelyként. A síró-visítozó kicsinyek kétségbeesetten kapaszkodtak apjuk nadrágjába, Ábel nagyanyja pedig zokogva futott utánuk, feléjük nyújtva a két fél kenyeret. Iszonyatos hangzavar támadt: gyerek- és asszonysírás na meg orosz káromkodások furcsa egyvelege. És akkor a kormos, megkérgesedett katonalelkekben Isten megmoccanthatott valamit, mert egyikőjük kikapta az asszony kezéből a kenyereket, a másik még egyszer megfenyegette a nagyapját, aztán kivonultak az udvarról.

Egy nemzedékkel később Ábel apja másféle próbatételnek nézett elébe. A Ceausescu-rezsim utolsó évtizedében, a nagy élelmiszerhiány idején egy húsfeldolgozó kisüzem hentese volt, s a népes rokonság onnan és általa igyekezett pótolni azt, amihez az üresen kongó boltokban nem juthatott hozzá. Addig a napig, amíg a kisváros gazdasági ügyekért felelős szekusától váratlan meghívó nem érkezett, amely a rendőrség egy bizonyos szobájába szólt. Amikor hazatért, arcán kék és lila foltok éktelenkedtek, amelyek eredetéről soha nem beszélt a fiainak, de nem is kellett.

Még egy nemzedékkel később Ábel a felmenői­hez képest a szerencse fiának mondhatta magát. Se oroszok, se szekusok a láthatáron, s már-már úgy is hitte, hogy a beavattatás elmarad. Tévedett.

Amikor azon az őszi estén lefeküdt a tetőtéri hálószobában, még nem tudta, hogy az élete fordulóponthoz érkezett, hogy holnaptól már semmi nem lesz olyan, mint annak előtte. Éjfél körül a felesége megütögette a vállát: „Egér van a szobában…” – suttogta rémülten. „Ugyan, hagyjál már…” – mordult fel fáradtan a férfi örökös optimizmusával, aki nem szeret rögtön a legrosszabbra gondolni. „Mondom, hogy egér, hallottam…” Ábel tudta, ha nyugtot akar, tennie kell valamit, ezért felmarkolta az ágy mellett heverő zokniját, és egy erőteljes mozdulattal a szoba túlsó sarkába dobta. A válaszul érkező izgatott futkorászásra az ő álmossága is elillant. Az adrenalin hatására kiugrott az ágyból, miközben irtózva villant az eszébe, hogy meztelen talpával akár a bundás hátú jövevényre is léphet, annak minden következményével. Megúszta. Felkattintotta a villanyt, amire a következő jelenet vette kezdetét: az egér száguldozni kezdett a szélrózsa minden irányába, a felesége az ágy közepén guggolt, nyakig paplanba burkolódzva, és visított, ahogy a torkán kifért. „Jól van, jól van – csitította Ábel –, most leszaladok a konyhába, és kitalálok valamit!” „Nem, én is megyek, ne hagyj itt!” „Nem! – emelte fel a hangját. – Itt kell maradnod, és szemmel kell tartanod!” Közben az egér bemenekült a franciaágy alá, s Ábel kiugrott az ajtón.

A konyhában felkapcsolta a villanyt, s miközben kétségbeesetten nézett körül, lázasan járt az agya: „Úristen, most mit tegyek, hogyan tovább?!!” A felismerés, hogy nincs mire várni, nem jön felmentő sereg, hogy ő a férfi, ezt a helyzetet neki kell megoldania, váratlanul felébresztette benne a harcost, sőt a tábornokot. Két perc alatt összekapkodta egy improvizált csapda kellékeit, melynek legfontosabb eleme egy illatos sajtdarabka volt, s a magas falú tepsi tíz perc múlva rácsapódott az egérre. Katartikus örömmel ölelték át egymást az asszonnyal. „Most pedig itt hagyjuk – váltott parancsnoki hangnemre –, és reggel a szomszéd Tomival elintézzük!” „Kellek én ehhez?” – kérdezte reggel Tomi. Ábel bólintott: „Te mégiscsak jobban tudod, hogy kell elbánni egy Jerryvel.”

Az elbánás abból állt, hogy betoltak a tepsi alá egy plexilapot, az egészet befóliázták, majd kivitték a közeli rétre. A nagyapja vagy az apja lapáttal verte volna agyon a betolakodót, ők egyszerűen elengedték. Lám, a XXI. század férfija…

Ábel ma sem tudja, hogy érvényesnek tekinthető-e a férfipróba. Mert hát, ugye, a vér elmaradt. Az asszony mindenesetre a keblére fogadta.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)