Ez még férfi volt, kemény legény, oroszlánszívű, nemes vér, ma már kiveszett az ilyen. Már csak dalban hallhatunk ilyesmit, dalolunk és üdülünk rajta, és elmúlt időkre gondolunk. Ez még vérben mosott szívvel léphetett asszonyai elé, és […] azok tudták, kit fogadnak ölükre, és reszkettek a gyönyörűségtől. […] Mondjátok hát, mi lett ez idő óta az emberi nemből, amely már csak okoskodókat és ájtatoskodókat szül, de férfiakat nem!
– írja Thomas Mann a József és testvéreiben. Ábelt az ütötte szíven, hogy e sorokat napjainkban is érvénnyel lehetne papírra vetni. Nemcsak a szó klasszikus értelmében vett férfiakból van egyre kevesebb, de a Mann által körülírt férfieszményt is szétrágták az egerek. S maradt, ami maradt.
Pedig mióta világ a világ, a férfit az élet legalább egyszer olyan próbatétel elé állítja, amely során bizonyítania kell férfiúi mivoltát. Ezt nevezik férfipróbának. Már az első férfi, Ádám is szembesült e kihívással. Az ő nagy próbatétele az volt, hogy a maga almarésze után Éva bűnének következményeit is szó nélkül le kellett nyelnie. Méltó módon meg is tette, nem hisztizett, nem próbált gyáva mentségeket keresni, hogy: „engem megtévesztettek”, „nem ismerem az almafajtákat”, netán, hogy „parancsra cselekedtem”. Nem. Éva kezét fogva méltósággal hagyta el az Édenkertet, hogy támasza legyen a száműzetésben. Tulajdonképpen a gyermek ekkor érett férfiúvá.
De hogy nézett ki a férfipróba felmenői idejében, és hogy néz ki ma? Ábel gondolatban végigkalandozott családtörténetén.
A nagyapját például – tekintettel négy apró gyermekére – nem vitték ki a frontra a második világháborúban, ám élete nagy próbatételét mégis a hadi események hozták el számára. Akkor, amikor 1944 őszén a falu fölé magasodó Baknya-tetőn megjelentek az első orosz katonák. Mese nem volt, fogadni kellett őket, pláne hogy akkor már egy hívatlan látogatásunkat viszonozták. Ábel nagyapja meg is lepődött, hogy mennyire egyszerű, magafajta, hétköznapi emberek, bármelyikük beköltözhetett volna a faluba, fizimiskájával nem rítt volna ki a helyiek közül. Talán csak elnyűttebbek, mocskosabbak voltak, mint a kényszerű vendéglátók, s nem lehetett érteni egy szavukat sem. Az ismerkedés feszült hangulatban zajlott le. A katonák rögtön „klebát” követeltek molnár nagyapjától, aki sietve vette elő a ládafiából a háznál lévő egyetlen kenyeret. Nem sajnálta tőlük, ó dehogy, hiszen tudta, hogy messziről jönnek és éhesek, de az aprónépségre gondolva kettévágta (vö. „megtörte”) a „klebát”, és egyik felét az oroszoknak nyújtotta. Azok már a kés látványára a fegyverükhöz kaptak, s amikor megértették, hogy mit akar, elszabadult a pokol. Durván kiütötték kezéből a fél kenyeret, majd karját hátracsavarva kivitték az udvarra, hogy az istálló falát használják rögtönzött vesztőhelyként. A síró-visítozó kicsinyek kétségbeesetten kapaszkodtak apjuk nadrágjába, Ábel nagyanyja pedig zokogva futott utánuk, feléjük nyújtva a két fél kenyeret. Iszonyatos hangzavar támadt: gyerek- és asszonysírás na meg orosz káromkodások furcsa egyvelege. És akkor a kormos, megkérgesedett katonalelkekben Isten megmoccanthatott valamit, mert egyikőjük kikapta az asszony kezéből a kenyereket, a másik még egyszer megfenyegette a nagyapját, aztán kivonultak az udvarról.