Hotel Ruanda

Továbbra is áll a bál Londonban. Az emberjogi szervezetek észveszejtően­ verik a dobot, hogy a brit kormány milyen embertelen módon akarja kitoloncolni a szigetországba illegálisan érkező migránsokat Ruandába. A brit vezetés ötlete valóban több sebből vérzik.

Brüsszel, 2022. március 24. Boris Johnson brit kormányfõ nyilatkozik a sajtó képviselõinek a világ iparilag legfejlettebb hét államát tömörítõ csoport, a G7 vezetõinek a csúcstalálkozója után Brüsszelben 2022. március 24-én. MTI/EPA/Stephanie Lecocq Fotó: Stephanie Lecocq

Nem akarnak távozni a sötét felhők Boris Johnson feje fölül.A brit miniszterelnök a koronavírus-járvány idején rendezett partikkal hónapokig uralta az otthoni médiát. Az elmúlt hetek nagy kérdése az volt, hogy Johnson megnyeri-e a pártjában kezdeményezett bizalmi szavazást. Megnyerte. Sokan fellélegeztek, hogy ezzel a kormányfő évekre biztosította a hatalmát. Ám most újabb botrány szele csap le, mégpedig a parlament által is elfogadott migránstörvény kapcsán.
A La Manche csatornán összetákolt csónakokkal egyre több illegális bevándorló érkezik Nagy-Britanniába. Az idén tavasz végéig tízezren léptek a szigetország tengeri homokjára, ami a „szezonkezdet” előtt újabb rekorddal fenyeget. A franciák nem tartják magukat a megállapodáshoz: nemhogy megakadályoznák az átkelést, hanem segítenek a migránsoknak – ez a kormánykörök vádja. A valóság az, aki különböző okok miatt az Egyesült Királyságba akar jutni, mindenáron végrehajtja tervét, vállalva a veszélyes tengeri útvonalat is.

Mit csináljanak a papír nélküliekkel? Ha menekülttáborokban helyezik el őket, onnan úgyis megszöknek, bottal üthetik a nyomukat, a többség csatlakozik valamelyik bűnbandához. Mégsem kellene évente tízezres nagyságban gondoskodni a kétes elemek utánpótlásáról. A Brexit arról is szólt, hogy a britek nem szeretnék látni a bevándorlók számának emelkedését. Ez népszerű és megoldást követelő téma a konzervatívok között. Mi lenne, ha Nagy-Britannia területén kívül helyeznék el őket, egészen a kérelmük elbírálásáig? Így nem pattanhatnának le, nem alakulna ki olyan érzés, hogy mindent ellepnek a bevándorlók. Rá­adásul kiadják „alvállalkozóknak” ennek a gondját.
A belügyminiszter, Priti Patel környezetéből érkezett ez a ragyogó ötlet, a miniszter is harcos hívévé vált. Meg is kezdődött annak az országnak a keresése, amely alkalmas a feladatra. A közelmúltban volt már ilyen próbálkozás, például Olaszország százmillió eurót fizetett líbiai együttműködő partnereinek, hogy az eddiginél eredményesebben tartóztassák fel a Dél-Olaszországra zúduló menekültáradatot. Sőt Izrael – végül a London által is kiválasztott – Ruandával kötött egyezményt a Jeruzsálem által kiutasított migránsok fogadására.
A britek megversenyeztették a befogadó afrikai államokat, volt pár jelentkező, végül Ruanda nyert. Ehhez létrehoztak egy együttműködési egyezményt, és az ipar felújítására kapott a ruandai kormány 120 millió fontot. Azért mégiscsak másként hangzik, mint a migránsok befogadása. Kigaliban, az ország fővárosában a brit belügyminiszter áprilisban írta alá a megállapodást. Ruanda ura ma Paul Kagame. Az elnök a kilencvenes évek közepétől vaskézzel irányítja országát. De vajon lehet máshogy fenntartani a rendet az 1994-es ruandai népirtást követően, amelynek nyolcszázezer és egymillió közti áldozata volt? Mindez három hónap alatt történt. A liberális bírálók felróják Kagamének a sajtószabadság korlátozását, az ellenzéki képviselők zaklatását, megmagyarázhatatlan eltűnéseket, sőt gyilkosságokat. Eközben Ruanda fejlődik, mégpedig olyan mértékben, ami a szomszédok irigységét is felkelti. A 13 milliós kis országban megszűnt a korrupció, ami nem jellemző Afrikában. Sugárutak, Manhattant idéző utcák a fővárosban, egymást követő toronyházak. Afrikáról nem ez a kép él az európai emberekben. A bemutatott hotelbelső, amely elsőként otthont ad az ideérkező migránsoknak, inkább egy háromcsillagos apartmanra emlékeztetett, nem pedig afrikai nyomortanyákra. Kagame azt ígérte, korlátlan számban tud befogadni bevándorlókat a brit földről, akik ilyen ellátásban részesülnek. Ha dolgozni akarnak, akkor van számukra számtalan munkalehetőség, ugyanis már előzetesen hosszúnak ígérkezik az elbírálási folyamat, hogy van-e egyáltalán joguk visszatérni Nagy-Britanniába. Feltehetően ez közülük csak keveseknek fog sikerülni.
Tehát Ruanda várja a migránsokat. Most már csak Londonnak kell úgy intéznie, hogy azok meg is érkezzenek Kigaliba. Ugyanis az első transzport indulását az utolsó pillanatban lefújta az Emberi Jogok Európai Bíróságának strasbourgi ítélete. A hét „utas” közül egy iraki életét találták veszélyeztetettnek, ha elhagyja az Egyesült Királyságot. Pedig előzetesen egy londoni igazságügyi szerv ítélete szerint minden rendben volt. Így a gép nem szállt fel, a charterrepülő összköltsége egy útra átszámítva 230 millió forint. Már mondták, hogy drága lesz ez az Afrikába szállítás, de hogy ennyire?! Patel belügyminiszter pedig azzal vágott vissza: „Ha itt maradnak, az kerülne hatalmas összegbe.” A Telegraph konzervatív napilap meg is találta a megoldást a problémára, szerinte Nagy-Britanniának felül kellene vizsgálnia az együttműködését az európai emberjogi bírósággal, magyarán azonnal távozzon a szervezetből.
A baloldali sajtó, a nemzetközi jogi szervek, a különböző migránsvédő NGO-k most mind ízekre szedik a zseniális ötletet. Barbárnak és botrányosnak minősítik a londoni kabinet eljárását. Szerintük Ruanda nem biztonságos ország, hanem diktatúra. A közvélemény még arról sem tud részleteket, hogy az Egyesült Királyságban milyen alapon döntik el, hogy ki maradhat, s kinek kell visszamennie Ruandába. A nemzetközi menekültügyi szabályok szerint ha valaki hazájában üldöztetésnek volt kitéve, az joggal tarthat igényt a védelemre.
A brit játékszabályok ebben az ügyben átláthatatlanok – zengik kórusban a bírálók.

Arról nem beszélve, hogy mi lesz a sorsuk azoknak a migránsoknak, akiket Ruandában sem találnak beengedésre méltónak. Menjenek haza isten hírével? De hová? Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának állásfoglalása szerint London ki akarja szervezni alvállalkozónak a felelősséget, amelyet neki kellene vállalnia az ilyen súlyos döntésekben. És itt vannak az egyéni esetek. Például egy iráni férfi esélyes a kigali útra úgy, hogy valószínűleg az egyedüli perzsa lenne az egész afrikai országban. Még kommunikálni sem tudna, ugyanis senki sem beszél Ruandában perzsául. Ráadásul az egész intézkedés rasszista, ugyanis az Ukrajnából érkezett – fehér bőrű – menekültekre ez nem vonatkozik.
A brit belügyminiszter korábban elmondta, hogy számítottak az ehhez hasonló támadásokra. A kabinetet egyelőre még nem zavarja a rááradó szitokzuhatag, az egyéves ruandai próbaidőt, ha törik, ha szakad, akkor is végigviszi. Egyet már biztos elért Boris Johnson: ki beszél immár partigate-ről, amikor itt van a migránsgate?

Borítókép: Boris Johnson brit kormányfő (Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq)