A párizsi Győző

Andy Warhol szalvétán kért tőle autogramot, Pablo Picassót állványfestőnek tartotta. A Magyarországról induló Vásárhelyi Győző, azaz Victor Vasarely Párizsban lett az optikai művészet világhírű képviselője. Vasarely regényes évszázada címmel most jelent meg magyarul, a Prae Kiadó gondozásában az unoka, ­Pierre Vasarely könyve erről a különleges életről. A Vasarely Alapítvány elnökét a bemutató után kérdeztük.

Fotó: Bach Máté

Igaz, ami a dolog személyes oldalát illeti, Bortnyik nem nagyon értette, hogy a tanítványa hogyan lett világhírű, miközben ő, az egyetemi professzor pedig az árnyékban maradt.

Egy német történész vetette fel nekem: mi lett volna, ha, mint annyi más magyar művész, Vasarely is Bécsbe, Berlinbe vagy Münchenbe megy? Ott tolongtak a Bauhaus követői. De ő Párizsba költözött, ahol ezt nem ismerték, őt pedig földönkívülinek nézték az úttörő elképzeléseivel. A reklámszakmában helyezkedett el, felhasználva az orvosi egyetemen szerzett anatómiai ismereteit is, például a L’Oréal termékeinek kommunikációjában.

– Győzőnek hívta a nagyapját, most is így említette. Milyen ember volt?
– Először is: termetre is nagy, magas, mégpedig abban a korban és a korához képest is szokatlan módon. Ez meghatározta a megjelenését: ha belépett valahova, akkor ott ő érvényesült. Mondták róla, hogy fenn hordja az orrát, sznob, olyan, mint egy nemes úr. Én viszont unokaként nem ezeket a tulajdonságokat láttam benne.

Egy nagyon egyszerűen, szigorú időbeosztás szerint élő embert ismertem meg, aki a munkájának élt, a legtöbb időt a műhelyében töltötte, egyszerűen étkezett, és 83 éves koráig kocogott.

Olvasta az újságokat, követte a szakirodalmat, ebéd után sziesztázott egy kicsit. Vacsorára ettek mondjuk egy kis kolbászt Klárával, hozzá egy pohár egri bikavért kortyolva. Szeretett játszani is: sakkozni, biliárdozni, kedvelte a pétanque francia golyójátékot.

– Mást is szeretett. A szeretők olykor csak a családtörténetek meg nem írt fejezeteiben kapnak helyet, az önök könyvében viszont nyíltan szó esik Denise Renéről, a híres galériatulajdonosról, aki nemcsak Vasarely munkatársa volt, hanem a félhivatalos szeretője is.
– Szerette játszani a Don Juant. Ha felbukkant egy nő, nyomban előjött a csábító énje, és tette neki a szépet. Klára minden ügyéről tudott. De ezek nem rengették meg a házasságukat: mindvégig ő maradt Vasarely felesége. Denis René szerepe e vonatkozásban különösen a világháború alatt és még egy darabig utána volt jelentős. A saját könyvében egyébként maga is megírja a Vasarelyhez fűződő kapcsolatát – titkokról tehát nem rántottam le a leplet.

– Vasarely művészetfelfogásából három kulcskifejezés emelkedik ki: művészet mindenkinek, állványfestészet, térművész. Mit jelentenek ezek?
– A Bauhaus-iskolából hozta magával a felfogást, hogy a művészetet mindenki számára elérhetővé, hozzáférhetővé kell tenni. Hátat fordítottak az elitizmusnak. Olyan korról beszélünk, amikor tömegeknek nem volt pénzük, hogy elmenjenek egy múzeumba. Menjen ki akkor a művészet az utcára! Vasarely már 1937-ben azt írta: az állványfestészet halott!…

– …és Picassót is leállványfestőzte…
– …igen, nem lopta éppenséggel be magát a szívébe. A klasszikus művészet utolsó képviselőjének tartotta Picassót. A térművészet kifejezés arra vonatkozik, hogy az alkotó az üvegtől a fémig minden lehetséges modern anyagot felhasznál és minden lehetséges spektrumon alkot.

– Székely Pétertől Csernus Tiborig a kor több magyar képzőművésze vette az irányt Párizs felé, de senki nem ért el a Vasarelyéhez fogható presztízst a francia közéletben. Nemcsak az elnöki párral volt jóban, de Raymond Barre kormányfővel és magyar származású feleségével is, az akkoriban szintén miniszterelnök Jacques Chirac pedig mesternek nevezte. Minek köszönhette ezt?
– A modernségének és annak, hogy fő alkotói korszaka egybeesett a második világháborút követő harminc dicsőséges évnek nevezett periódussal, amelyben Franciaország újra felvirágzott. Az 1940-es évek második felében az anyai nagyanyáméknál még folyó víz sem volt Párizsban. De nem sokkal később a televízió is megjelent. Kialakult újra az a réteg, amely megengedhette magának, hogy kiélhesse az érdeklődését a kortárs művészet iránt, Vasarely pedig divatos alkotó, a modernitás művésze volt. Sok pénzt keresett – ezt egy kicsit kellemetlennek is tartotta, és a bevételt közcélra fordította.

– Mit jelentett számára a magyarság, illetve ön szerint mit jelent ma ő Magyarországnak?
– Klárával mindvégig magyarul beszéltek, a birtokán, Annet-sur-Marne-ban pedig mindig nyitva állt az ajtaja a magyar látogatók előtt.

Senkinek nem mondott nemet. Érdekelte, hogy milyen híreket hoznak Magyarországról, és nagylelkű volt velük. Aix-en-Provence-ban, ahol élek, különösen Péccsel, Vasarely szülővárosával van intenzív kapcsolatunk: száz-száz középiskolás látogat minden évben egyikből a másikba. A Pécsről érkezők mind ismerik a munkásságát és városuk Vasarely Múzeumát, a hozzánk eljutó hírekből pedig kitűnik, a magyar művészek is nagyra tartják őt.

– Most ön a Vasarely Alapítvány elnöke. Ki lép majd az örökébe?
– A nagyszüleim mellett cseperedve én beleszülettem a Vasarely-sztoriba, így lettem programozva, de szerencsére a két fiamnak, Ugónak és Téónak, akik 27 és 23 évesek, szintén van affinitásuk a művészethez. Semmilyen nyomást nem gyakoroltam rájuk, teljes szabadságot kaptak, de érdeklődnek dédnagyapjuk, illetve a nagyapjuk, Yvaral munkássága iránt.

Borítókép: Pierre Vasarely (Fotó: Bach Máté)