A párizsi Győző

Andy Warhol szalvétán kért tőle autogramot, Pablo Picassót állványfestőnek tartotta. A Magyarországról induló Vásárhelyi Győző, azaz Victor Vasarely Párizsban lett az optikai művészet világhírű képviselője. Vasarely regényes évszázada címmel most jelent meg magyarul, a Prae Kiadó gondozásában az unoka, ­Pierre Vasarely könyve erről a különleges életről. A Vasarely Alapítvány elnökét a bemutató után kérdeztük.

Fotó: Bach Máté

– Nehéz volt megírnia a könyvet? Családtörténetek esetében olykor a rokonok nézeteltérései, rendezetlen számlái terhelik meg a viszonyok kibontását. Ez a Vasarelyek esetében is megtörtént, rányomva a bélyegét a művész örökségét ápoló alapítvány működésére is.
– Nem olyan nehéz, mint amire számítottam. De egyedül képtelen lettem volna erre a könyvre; segítségemre volt a társszerző, Philippe Dana francia televíziós újságíró, akivel másfél-két éven át keményen dolgoztunk a források felkutatásán, majd a szövegen. A kötet a Monarchiától kezdve kíséri végig Győző szinte az egész huszadik századot felölelő életét. Mindenekelőtt tehát az embert, a világhírűvé lett művészt akartuk bemutatni, aki szintén magyar származású feleségével, Spinner Klárával (Claire), akit a budapesti Műhelyben, Bortnyik Sándornál ismert meg, 1930-ban új életet kezdett Párizsban. Majd ötven évet szentelt az alkotásnak mindenféle állami segítség nélkül, önmagát finanszírozva és múzeumot hozva létre Magyarországon, Franciaországban egyaránt. Számos anekdotát, érdekes történetet osztunk meg, nem rejtve véka alá Vasarely a Francia Kommunista Párthoz fűződő kapcsolatát sem: a kor francia értelmisége jellemzően baloldali volt. De ez nem akadályozta jó kapcsolatát a köztársasági elnöki házaspárral, Georges és Claude Pompidou-val. Csak a történet végén, másodsorban szerepelnek a családunk életét megterhelő nehézségek; a francia kiadás idején ugyanis még nem gondoltam, hogy később, tavaly szeptemberben ezekből a sajnálatos fejleményekből önálló kötet is születik, egy másik újságíró bevonásával. (Laetitia Sariroglou és Pierre Vasarely könyve Le Pillage, azaz A kifosztás címmel jelent meg franciául a Vasarely-örökségről – a szerk.) Ez már arról szól, hogy rossz szándékú emberek – köztük a mostohaanyám – anyagi érdekektől vezérelve hogyan tették rá a kezüket Vasarely művészeti örökségére. A történtekben a francia államnak is komoly felelőssége van. Később szerencsére egyenesbe kerültek a dolgok.

– Mondhatjuk, hogy Vasarely Bortnyik „köpönyegéből” bújt elő?
– Abszolút. Meghatározta a pályafutását ez az 1927–28-as találkozás. Aztán Vasarely Párizsba ment, Bortnyik pedig egész életében Magyarországon élt, de fennmaradt a magyar nyelvű levelezésük.

Igaz, ami a dolog személyes oldalát illeti, Bortnyik nem nagyon értette, hogy a tanítványa hogyan lett világhírű, miközben ő, az egyetemi professzor pedig az árnyékban maradt.

Egy német történész vetette fel nekem: mi lett volna, ha, mint annyi más magyar művész, Vasarely is Bécsbe, Berlinbe vagy Münchenbe megy? Ott tolongtak a Bauhaus követői. De ő Párizsba költözött, ahol ezt nem ismerték, őt pedig földönkívülinek nézték az úttörő elképzeléseivel. A reklámszakmában helyezkedett el, felhasználva az orvosi egyetemen szerzett anatómiai ismereteit is, például a L’Oréal termékeinek kommunikációjában.

– Győzőnek hívta a nagyapját, most is így említette. Milyen ember volt?
– Először is: termetre is nagy, magas, mégpedig abban a korban és a korához képest is szokatlan módon. Ez meghatározta a megjelenését: ha belépett valahova, akkor ott ő érvényesült. Mondták róla, hogy fenn hordja az orrát, sznob, olyan, mint egy nemes úr. Én viszont unokaként nem ezeket a tulajdonságokat láttam benne.

Egy nagyon egyszerűen, szigorú időbeosztás szerint élő embert ismertem meg, aki a munkájának élt, a legtöbb időt a műhelyében töltötte, egyszerűen étkezett, és 83 éves koráig kocogott.

Olvasta az újságokat, követte a szakirodalmat, ebéd után sziesztázott egy kicsit. Vacsorára ettek mondjuk egy kis kolbászt Klárával, hozzá egy pohár egri bikavért kortyolva. Szeretett játszani is: sakkozni, biliárdozni, kedvelte a pétanque francia golyójátékot.

– Mást is szeretett. A szeretők olykor csak a családtörténetek meg nem írt fejezeteiben kapnak helyet, az önök könyvében viszont nyíltan szó esik Denise Renéről, a híres galériatulajdonosról, aki nemcsak Vasarely munkatársa volt, hanem a félhivatalos szeretője is.
– Szerette játszani a Don Juant. Ha felbukkant egy nő, nyomban előjött a csábító énje, és tette neki a szépet. Klára minden ügyéről tudott. De ezek nem rengették meg a házasságukat: mindvégig ő maradt Vasarely felesége. Denis René szerepe e vonatkozásban különösen a világháború alatt és még egy darabig utána volt jelentős. A saját könyvében egyébként maga is megírja a Vasarelyhez fűződő kapcsolatát – titkokról tehát nem rántottam le a leplet.

– Vasarely művészetfelfogásából három kulcskifejezés emelkedik ki: művészet mindenkinek, állványfestészet, térművész. Mit jelentenek ezek?
– A Bauhaus-iskolából hozta magával a felfogást, hogy a művészetet mindenki számára elérhetővé, hozzáférhetővé kell tenni. Hátat fordítottak az elitizmusnak. Olyan korról beszélünk, amikor tömegeknek nem volt pénzük, hogy elmenjenek egy múzeumba. Menjen ki akkor a művészet az utcára! Vasarely már 1937-ben azt írta: az állványfestészet halott!…

– …és Picassót is leállványfestőzte…
– …igen, nem lopta éppenséggel be magát a szívébe. A klasszikus művészet utolsó képviselőjének tartotta Picassót. A térművészet kifejezés arra vonatkozik, hogy az alkotó az üvegtől a fémig minden lehetséges modern anyagot felhasznál és minden lehetséges spektrumon alkot.

– Székely Pétertől Csernus Tiborig a kor több magyar képzőművésze vette az irányt Párizs felé, de senki nem ért el a Vasarelyéhez fogható presztízst a francia közéletben. Nemcsak az elnöki párral volt jóban, de Raymond Barre kormányfővel és magyar származású feleségével is, az akkoriban szintén miniszterelnök Jacques Chirac pedig mesternek nevezte. Minek köszönhette ezt?
– A modernségének és annak, hogy fő alkotói korszaka egybeesett a második világháborút követő harminc dicsőséges évnek nevezett periódussal, amelyben Franciaország újra felvirágzott. Az 1940-es évek második felében az anyai nagyanyáméknál még folyó víz sem volt Párizsban. De nem sokkal később a televízió is megjelent. Kialakult újra az a réteg, amely megengedhette magának, hogy kiélhesse az érdeklődését a kortárs művészet iránt, Vasarely pedig divatos alkotó, a modernitás művésze volt. Sok pénzt keresett – ezt egy kicsit kellemetlennek is tartotta, és a bevételt közcélra fordította.

– Mit jelentett számára a magyarság, illetve ön szerint mit jelent ma ő Magyarországnak?
– Klárával mindvégig magyarul beszéltek, a birtokán, Annet-sur-Marne-ban pedig mindig nyitva állt az ajtaja a magyar látogatók előtt.

Senkinek nem mondott nemet. Érdekelte, hogy milyen híreket hoznak Magyarországról, és nagylelkű volt velük. Aix-en-Provence-ban, ahol élek, különösen Péccsel, Vasarely szülővárosával van intenzív kapcsolatunk: száz-száz középiskolás látogat minden évben egyikből a másikba. A Pécsről érkezők mind ismerik a munkásságát és városuk Vasarely Múzeumát, a hozzánk eljutó hírekből pedig kitűnik, a magyar művészek is nagyra tartják őt.

– Most ön a Vasarely Alapítvány elnöke. Ki lép majd az örökébe?
– A nagyszüleim mellett cseperedve én beleszülettem a Vasarely-sztoriba, így lettem programozva, de szerencsére a két fiamnak, Ugónak és Téónak, akik 27 és 23 évesek, szintén van affinitásuk a művészethez. Semmilyen nyomást nem gyakoroltam rájuk, teljes szabadságot kaptak, de érdeklődnek dédnagyapjuk, illetve a nagyapjuk, Yvaral munkássága iránt.

Borítókép: Pierre Vasarely (Fotó: Bach Máté)