Messziről integet Brumar József vekerdi lakos, szinte szalutál a Kossuth utcán.
– Akkor én most beinvitálom magát – mondja, és kitárja a kaput. Amint belépek a tágas udvarra, három kiscica tekeredik a bokámra. A puli elcsendesedik, kényelembe helyezi magát a lábtörlőn. – Ne féljen tőle. Akit én engedek be, azt nem bántja! – nyugtat meg a házigazda.
Befordulunk a nyári konyhába, ahol helyet foglalunk a lócán. Hátunk mögött színes háziszőttes díszíti a falat. Brumar József tősgyökeres vekerdi, szinte mindent tud a faluról.
– Ez tiszta román község volt valamikor. Édesanyám, Netyő Julianna 1920-beli. Ő nem tudott magyarul hatéves koráig. Majd mikor fölkerült az elemi iskolába, akkor tanult meg jobban. Ám az idő teltivel férjhez ment, ugyancsak görögkeleti családba, de addigra elfeledte az anyanyelvét – meséli.
Vekerd valamikor nagyobb község volt, mint most. Volt, hogy ötszázhúszan lakták, de már vegyesen, katolikusok és görögkeletiek.
– És a Netyő név honnan ered? – kérdem az idős férfit.
– Hát a Neteuból – vágja rá, mintha tudnom kellene. – A nagyapámat így hívták: Neteu Gheorghe. Állítólag Romániából jöttek által, körülbelül kétszázötven éve. Mi Zsákához tartoztunk, tanyán laktunk. Apám, anyám hithű görögkeleti volt, a feleségem is, Dürgőnek, Durgheunek hívták, nagy román szülőkkel. Valamikor még parancsoltak a lányoknak, nem úgy, mint most.
A legényeknek is. Amelyik nem olyan nemzetiségűt akart elvenni, mint amilyen ő volt, azt nem engedték – teszi hozzá fiatalokat megszégyenítő frissességgel.
Régen mindenki járt templomba. Jómaga is, amíg a csontjai el nem koptak. Mostanság ritkábbra veszi. Biciklizni már nem tud, motorra nem ül, pedig a munkába is azzal ment. A plébánossal, aki Brassóból érkezett a szomszéd faluba, egészen jól kijön. Vekerden havonta egyszer misézik, hiszen nincs kinek. A mai fiatalok „könnyen vannak” a templommal. De nem is nagyon van fiatal. Az iskola több mint harminc éve megszűnt, az épületet lebontották.

– Előfordult, hogy csak egyetlen elsős és két másodikos volt, felső tagozatos egy se. Én 1953-ban vizsgáztam, akkor végeztem el a nyolc általánost. Negyvenen-ötvenen jártunk egy osztályba. Disznóvágáskor annyian ültünk az asztalnál, hogy nem fértünk. Volt, aki Vekerden maradt, volt, aki elment katonatisztnek, rendőrnek, ki minek, mentek a megélhetésük után. A fiaim is elköltöztek – magyarázza.