A menháznak most kilenc lakója van. A legfiatalabb nyolcvankilenc esztendős. Néhányan annyira gyengék, hogy járni még segítséggel sem tudnak, de csodálatosképen valamennyinek kitűnő az étvágya. Az állam, illetve a honvédelmi minisztérium gondoskodik az ellátásukról s minden hónapban kiutalja a szükséges élelmiszert. Az ellátás a háborús évek alatt is kielégítő volt. Reggel fehér kávét kapnak az agg honvédek, délelőtt borlevest vagy teát, ebédre húslevest, főzeléket, olykor tojást és húst, vacsorára tejesételt. A rizs hiányát azonban nagyon megérzik s vajhoz is ritkán jutnak. Még évekkel ezelőtt a közönség is juttatott egyszer-egyszer adományokat a honvédmenház lakóinak. Népszerű ajándék volt a szivarvég. Hatalmas dobozokkal érkezett a sokféle illatos dohány, de bizony a háború kitörése után ez is elmaradt…
Egy tisztilakója van csak a menháznak: Bornemissza Sándor hadnagy. Ő a legfiatalabb, most lesz kilencven esztendős. Nem régen szabadságot kért és bejelentette, hogy – vőlegény. El is utazott Pászthóra, ahol megtörtént az esküvő.
[…] Az állam fizetést ad, úgynevezett zsebpénzt az agg hősöknek. A tiszt száz koronát kap havonta, a közvitézek ötvenet. Mindenük megvan, még dohányt is utalnak ki a részükre. Érdekes, hogy mindegyikük szenvedélyes dohányos. A zsebpénzt, amit minden hónap elsején pontosan megkapnak, nem költik el, nem is költhetik el. Mit csinálnak hát a pénzzel? Kuporgatják. Selyempapirosba csomagolják és féltve őrzik a párnájuk alatt. Mindeniknek külön-külön valami különös célja van a pénzzel és öröm gyűl a szemükben, ha szaporodik a kis vagyon. Leginkább az a tervük, hogy valamely katholikus célú alapítványt tesznek… A kilencvenegy éves Weiss Herman közvitéz is gyűjtögeti a pénzt, már hatszáz koronát takarított meg… Ő az egyetlen zsidó vallású a menházban. A szatmári rabbiképzőnek gyűjtögeti a pénzt, a legszorgalmasabb talmudistának szánja…
[…] Csodálatosan szép magyar típus Kosaras János. Rövidre nyírt a hófehér haja, sasorra alatt fehér magyar bajusz, tiszta és gondozott, mentéjén a solferinói csatában nyert vitézségi érem. Az őserő sugárzik róla, amint egyenesen áll és érces a hangja, világos a beszéde, amint elmondja a segesvári csata történetét:
– Emlékszem pontosan ma is. Saját fülemmel hallottam, amikor Bem tábornoknak jelentették, hogy negyvenezer orosz áll velünk szemben. Mi tizenkétezren voltunk. Hogy milyen volt a segesvári csata? Olyan volt, hogy mindnyájan valósággal izzadtunk bele… Már megingott az orosz sereg, amikor a kozákok a mi seregünk jobboldalán, az erdőcske mellett elfoglalták rohammal a tüzérüteget. Hiába volt minden. Ekkor föltűnt közöttünk Petőfi Sándor, lelkesítette a honvédeket és kard nélkül rohant el, bár a tábornok megtiltotta neki, hogy részt vegyen az ütközetben.
Láttam, amint elbukott, mi is előre rohantunk, sokan elestek közülünk s a csata után hiába kerestük Petőfi Sándort, nem találtuk a sebesültek között, nem találtuk a halottak között…
A szobában csend lesz. Lebó István a közös asztalhoz tipeg, a fiókokban keresgél, már terítve van, a nagypénteki böjtös ebédhez. A sótartót keresi. Mészáros István az ágyán ül. Ott ül mindig és a hosszúszárú pipáját tisztítja.
– Mit csinál egész nap, Mészáros bátyám – kérdi tőle az ápoló.
– Mit csinálok? Hát pipálok…
Egy egész délelőtt eltelik, amíg megtisztogatja a pipát, amíg megtömi dohánynyal és rágyújt… Így elmúlik az idő… Egymással nem szoktak társalogni. Kosaras János csendesen megjegyzi:
– Csak az a baj, hogy aludni nem tudok. Egy órát alszom egy éjszaka. Aztán fölébredek. Aztán csak nézem az ablakot…
Lebó István is megszólalt végül, panaszkodik, hogy köhög. Nagy ritkaság, hogy Mészáros válaszol rá:
– Majd csak jobban leszünk, öcsém…
(Pesti Hírlap, 1920. április 4. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)
Borítókép: A szabadságharcos aggastyánok Honvédmenháza a budapesti Soroksári úton (Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum)
