– Emlékszem pontosan ma is. Saját fülemmel hallottam, amikor Bem tábornoknak jelentették, hogy negyvenezer orosz áll velünk szemben. Mi tizenkétezren voltunk. Hogy milyen volt a segesvári csata? Olyan volt, hogy mindnyájan valósággal izzadtunk bele… Már megingott az orosz sereg, amikor a kozákok a mi seregünk jobboldalán, az erdőcske mellett elfoglalták rohammal a tüzérüteget. Hiába volt minden. Ekkor föltűnt közöttünk Petőfi Sándor, lelkesítette a honvédeket és kard nélkül rohant el, bár a tábornok megtiltotta neki, hogy részt vegyen az ütközetben.
Láttam, amint elbukott, mi is előre rohantunk, sokan elestek közülünk s a csata után hiába kerestük Petőfi Sándort, nem találtuk a sebesültek között, nem találtuk a halottak között…
A szobában csend lesz. Lebó István a közös asztalhoz tipeg, a fiókokban keresgél, már terítve van, a nagypénteki böjtös ebédhez. A sótartót keresi. Mészáros István az ágyán ül. Ott ül mindig és a hosszúszárú pipáját tisztítja.
– Mit csinál egész nap, Mészáros bátyám – kérdi tőle az ápoló.
– Mit csinálok? Hát pipálok…
Egy egész délelőtt eltelik, amíg megtisztogatja a pipát, amíg megtömi dohánynyal és rágyújt… Így elmúlik az idő… Egymással nem szoktak társalogni. Kosaras János csendesen megjegyzi:
– Csak az a baj, hogy aludni nem tudok. Egy órát alszom egy éjszaka. Aztán fölébredek. Aztán csak nézem az ablakot…
Lebó István is megszólalt végül, panaszkodik, hogy köhög. Nagy ritkaság, hogy Mészáros válaszol rá:
– Majd csak jobban leszünk, öcsém…
(Pesti Hírlap, 1920. április 4. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)
Borítókép: A szabadságharcos aggastyánok Honvédmenháza a budapesti Soroksári úton (Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum)
