Rezeda Kázmér utazásai – Lelkem virágoskertje

A savanyák valamiképpen részei az örökkévalóságnak: a konyhában üvegbe zárják a nyarat.

Forrás: Szerényi Gábor rajza

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: / Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, / Arról, hogy meghalok.

Rezeda Kázmér már kamaszkorában megszerette Adyt. És ezt a pár sort különösen. Bár akkoriban nem járt még Párizsban, nem is nagyon járhatott, nem volt egyszerű kék útlevélhez jutni, ezért a Balatonnál, Érdligeten vagy odafönt a Bakonyban égtek lelkében kis rőzsedalok, s leginkább arról, hogy majd meghal. A kamaszok rajonganak a halál gondolatáért, nincs nagyobb mélabú, halálvágy, spleen, mint a kamasz mélabúja, halálvágya, spleenje. Ez pedig magától értetődő, mert a kamasz úgy hiszi, az élet nem múlik el soha. Hiszen még a nyári vakáció is jócskán belelóg az örökkévalóságba.

Aztán valahogy elmúlnak az évek, rövidke lesz a nyár, s a Balatonnál, Érdligeten vagy odafönt a Bakonyban egyre nagyobb őszök lopakodnak a kertek alatt, s az egykori kamasz minden módon hessegeti magától a halál gondolatát. Rezeda Kázmér is egyre nagyobbakat sétált, egyre nagyobbakat hallgatott, ápolgatta fájó ízületeit, méghozzá nagy gonddal, és már csak újraolvasott mindent.

S mit szeretett Szindbád? Szerette a hófúvásos időjárást.

Úgy.

S levette Rezeda Kázmér Kosztolányit is a polcról, gyakorta, bele-belelapozott, itt-ott megállt, elmélázott, buzgólkodva gyomlálta lelke virágoskertjét.

„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. / Mindenki tudta és hirdette: ő volt. / Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt / s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt / a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, / mint vízbe süllyedt templomok harangja / a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég: / »Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék«, / vagy bort ivott és boldogan meredt a / kezében égő, olcsó cigaretta / füstjére és futott, telefonált / és szőtte álmát, mint színes fonált: / a homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy.”

– Nos, igen… az idő múlik, és majd meg kell halni… – gondolta Rezeda Kázmér, de még egyáltalán nem hitte el. Ugyanis nehéz elhinni az ilyesmit. Legalább olyan nehéz, mint elhinni Isten létezését. Annál pedig csak egy nehezebb van: nem elhinni.

S amikor befejezett, / Mosolygott rád a mestered? / Te voltál, amire várt? / Aki a Bárányt, az csinált? / Tigris! Tigris! éjszakánk / Erdejében sárga láng, / Mely örök kéz szabta rád / Rettentő szimetriád?

Na ugye…

– Amúgy pedig, a gyerekeim az én örökkévalóságom, s ha a Jóisten megsegít, megérem még az unokáim születését is, s akkor belekacagok a halál üres szemei­be… – gondolta Rezeda Kázmér. S még hozzágondolta, hogy: – Aztán még ott vannak a savanyák…

Bizony. A savanyák valamiképpen részei az örökkévalóságnak, legalábbis, ha úgy gondolsz rájuk, hogy a háziasszony a konyhában üvegbe zárja a nyarat. Ez nemcsak afféle túlélési ösztön – az is, persze –, hanem hit. Hogy lesz holnap. Hogy mindig lesz holnap. S ha mindig lesz holnap, akkor nincsen is halál.

– Savanyák, lekvárok, befőttek, füstölt sódarok, kolbászok, megannyi holnap. Hogy is mondta Radnóti a halál torkában?

s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, / s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, / a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, / s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, / de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! / Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

– Így mondta… Szilvalekvárral mondta. S a szilvalekvárok mellett ott vannak a savanyák is.

Kezdjük talán a céklával. A céklához torma kell s kicsike kömény, s nem szabad túl vékonyra szeletelni. Nincsen semmi olyan, amihez a cékla nem való. Lehet sült, pörkölt, rizses dolog, mondjuk ludaskása, vagy csak pecsenyezsíros kenyér, a cékla megeme­linti, fel, a magasba. Talán a túrós rétes nem kívánja a céklát egyedül. A céklával csak egy baj van: ki kell menni vele a pusztába, legjobb, ha egy töklevél alá, mint Jónás, és ott kell enni. Mert a cékla lecsöppen, csinálhatsz akármit, akkor is lecsöppen, és akkor az asszony lemennydörög, hogy „minden terítőt tönkreteszel, fiam!”, és valóban…

S ott a csalamádé. A csalamádéval az a baj, hogy nem lehet abbahagyni. A csalamádé is jó bármihez, kivéve a lekváros palacsintát, de a csalamádé magában is jó, úgy, hogy kézzel belenyúlsz az üvegbe, mutató- és középső ujjal, kiemelsz, amennyit csak bírsz, s derékból meghajolva, jó előre kinyújtott nyelvvel befalod az egészet egyszerre, és akkor belép az asszony, és konstatálja, hogy „úgy eszel, mint egy disznó!”, és valóban…

Az ecetes almapaprika se kutya, bár az válogatósabb. A pörkölteket vonzza legjobban, rizses dolgokhoz nem való, de olykor, ivósabb estén belekívánsz, csak úgy, és akkor kiemelsz egyet a dunsztosból, pontosan ugyanazt a két ujjadat használva – ha a savanyák dunsztosból kivevését vesszük alapul, akkor megdől az az elmélet, amely szerint a többivel szembefordítható hüvelykujj tette az embert emberré –, és beleharapsz az ecetesbe, miáltal a jó, finom leve körülbelül 45 és 53 fokos szögtartományban szétfröccsen mindenfelé, és akkor belép az asszony, és azt mondja, hogy „ezt nem hiszem el, fiam, miért nem laksz te inkább egy ólban?”, és valóban…

Uborkák vannak még.

A kovászos – nos, a kovászos egy másik bolygó, egy önálló világ, kovászosnak a mennyországban is lennie kell, jéghidegen, mindenhez, meg magában, másnaposan, aznaposan és holnaposan, rájárva éjszakánként, lopva, titokban, a kamra rejtekére, s amikor az ötliteres dunsztost emeled a szádhoz, hogy meghúzd a fölséges, hideg, gyógyító levét, akkor belép az asszony, és azt mondja, hogy „te olyan vagy, fiam, mint valami neveletlen állatka!”, és valóban…

A csemegeuborka az egyetlen, amit férfiember Homo sapiensként is tud fogyasztani. A pörkölt rajong érte, meg a rántott hús is, akkor a legjobb, ha apró falat húshoz kézzel csippentve harapod – itt már munkába áll a hüvelyk is –, aztán elfogy a hús, de te tovább harapod, harapdálod, egyenként, míg majdnem kiürül a tál, és akkor az asszony azt mondja, hogy „nem igaz, fiam, hogy neked mindent el kell emésztened!”, pedig de…

– A savanyák segítenek a túlélésben. Odaadják az örökkévalóság ígéretét. A savanyák, meg a drága asszonyok.

Ezt gondolta még Rezeda Kázmér, aztán feltápászkodott a fotelből, és elindult a kamra irányába. Disznólkodni.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza