Rezeda Kázmér utazásai – Lelkem virágoskertje

A savanyák valamiképpen részei az örökkévalóságnak: a konyhában üvegbe zárják a nyarat.

Magyar Nemzet

2022. 12. 01. 9:52

– Amúgy pedig, a gyerekeim az én örökkévalóságom, s ha a Jóisten megsegít, megérem még az unokáim születését is, s akkor belekacagok a halál üres szemeibe… – gondolta Rezeda Kázmér. S még hozzágondolta, hogy: – Aztán még ott vannak a savanyák…

Bizony. A savanyák valamiképpen részei az örökkévalóságnak, legalábbis, ha úgy gondolsz rájuk, hogy a háziasszony a konyhában üvegbe zárja a nyarat. Ez nemcsak afféle túlélési ösztön – az is, persze –, hanem hit. Hogy lesz holnap. Hogy mindig lesz holnap. S ha mindig lesz holnap, akkor nincsen is halál.

– Savanyák, lekvárok, befőttek, füstölt sódarok, kolbászok, megannyi holnap. Hogy is mondta Radnóti a halál torkában?

s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, / s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, / a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, / s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, / de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! / Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

– Így mondta… Szilvalekvárral mondta. S a szilvalekvárok mellett ott vannak a savanyák is.

Kezdjük talán a céklával. A céklához torma kell s kicsike kömény, s nem szabad túl vékonyra szeletelni. Nincsen semmi olyan, amihez a cékla nem való. Lehet sült, pörkölt, rizses dolog, mondjuk ludaskása, vagy csak pecsenyezsíros kenyér, a cékla megemelinti, fel, a magasba. Talán a túrós rétes nem kívánja a céklát egyedül. A céklával csak egy baj van: ki kell menni vele a pusztába, legjobb, ha egy töklevél alá, mint Jónás, és ott kell enni. Mert a cékla lecsöppen, csinálhatsz akármit, akkor is lecsöppen, és akkor az asszony lemennydörög, hogy „minden terítőt tönkreteszel, fiam!”, és valóban…

S ott a csalamádé. A csalamádéval az a baj, hogy nem lehet abbahagyni. A csalamádé is jó bármihez, kivéve a lekváros palacsintát, de a csalamádé magában is jó, úgy, hogy kézzel belenyúlsz az üvegbe, mutató- és középső ujjal, kiemelsz, amennyit csak bírsz, s derékból meghajolva, jó előre kinyújtott nyelvvel befalod az egészet egyszerre, és akkor belép az asszony, és konstatálja, hogy „úgy eszel, mint egy disznó!”, és valóban…

Az ecetes almapaprika se kutya, bár az válogatósabb. A pörkölteket vonzza legjobban, rizses dolgokhoz nem való, de olykor, ivósabb estén belekívánsz, csak úgy, és akkor kiemelsz egyet a dunsztosból, pontosan ugyanazt a két ujjadat használva – ha a savanyák dunsztosból kivevését vesszük alapul, akkor megdől az az elmélet, amely szerint a többivel szembefordítható hüvelykujj tette az embert emberré –, és beleharapsz az ecetesbe, miáltal a jó, finom leve körülbelül 45 és 53 fokos szögtartományban szétfröccsen mindenfelé, és akkor belép az asszony, és azt mondja, hogy „ezt nem hiszem el, fiam, miért nem laksz te inkább egy ólban?”, és valóban…

Uborkák vannak még.

A kovászos – nos, a kovászos egy másik bolygó, egy önálló világ, kovászosnak a mennyországban is lennie kell, jéghidegen, mindenhez, meg magában, másnaposan, aznaposan és holnaposan, rájárva éjszakánként, lopva, titokban, a kamra rejtekére, s amikor az ötliteres dunsztost emeled a szádhoz, hogy meghúzd a fölséges, hideg, gyógyító levét, akkor belép az asszony, és azt mondja, hogy „te olyan vagy, fiam, mint valami neveletlen állatka!”, és valóban…

A csemegeuborka az egyetlen, amit férfiember Homo sapiensként is tud fogyasztani. A pörkölt rajong érte, meg a rántott hús is, akkor a legjobb, ha apró falat húshoz kézzel csippentve harapod – itt már munkába áll a hüvelyk is –, aztán elfogy a hús, de te tovább harapod, harapdálod, egyenként, míg majdnem kiürül a tál, és akkor az asszony azt mondja, hogy „nem igaz, fiam, hogy neked mindent el kell emésztened!”, pedig de…

– A savanyák segítenek a túlélésben. Odaadják az örökkévalóság ígéretét. A savanyák, meg a drága asszonyok.