Nem. Nem a nőkről lesz szó. Hanem mindenféle libalakomákról, libaalkatrészekről, libabelsőségekről – szóval libaságokról.
– A libák ott hibázták el, hogy hagyták Mártont maguk közé bújni a nagy elhívás elől… – gondolta magában Rezeda Kázmér.
És valóban. Ha a libák nem engedik maguk közé Mártont, ki közéjük rejtezett, mert esze ágában sem volt püspökké lenni, szóval, ha a libák még annál is jobban fellázadnak, mint ahogy fellázadtak, akkor is meg lennének éve, de legalább kimaradt volna az év azon napja a libakalendáriumból, amikor az egész keresztény-keresztyén világ őket falja.
– Ebből is látszik, hogy soha nem elég csak gágogni meg üvöltözgetni… – gondolta magában Rezeda Kázmér.
És valóban.
– Olykor komolyabb dolgokat kell megcselekedni… – gondolta még, és ezt is jól gondolta. – Mert olykor a jelen pusztulása az eljövendő üdve…
Aha.
– Azt persze senki meg nem mondja, hogyan lázadhattak volna jobban fel a libák…
Tényleg. Hogyan is?
– No, hát akkor induljunk… – mondta magának félhangosan még Rezeda Kázmér, mert ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy félhangosan beszél, pedig nincsen a közelben senki más, csak a ködbe vesző gyerekkor, sok-sok s egyre gyűlő emlék és az eliramló élet.
– „Elhull a virág, eliramlik az élet”… – mégiscsak ez az egyik legszebb verssor, melyet magyar nyelven valaha leírtak… – gondolta aztán még Rezeda Kázmér, és azon mosolygott, hogy felötlött benne a múlt azon darabkája, amikor még a „sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete” volt neki a legszebb. – Hja kérem, lassan-lassan majd virágkötéllel, selyempárnán bocsátanak le oda, de ezt a Márton-napi libát most még megesszük!
Azután fehér inget húzott és elegánsabb mellényt, azután elindult a Stand25-be libázni.
A Stand25 Szulló Szabina és Széll Tamás lehető legkomolyabban vett örömkonyhája a város budai oldalán, sétatávolságra a Lánchídtól és a Váralagúttól. A Stand25 alig egy évvel a nyitása után Bib Gourmand minősítést szerzett. Izgalmas kitérő a séfek számára a fine dining világából, ahol csupán egyetlen szabály van: a minőségben és az alapanyagban nem ismerni kompromisszumot. Szabad magyar konyha, egy laza, barátságos hangulatú bisztróban, ahol a Csahók Ibolya vezette szerviz ugyanolyan törődéssel kíséri végig a vendéget, mint egy csúcsétteremben, csak sokkal közvetlenebb stílusban.
Ezt olvasta Rezeda Kázmér az interneten még azelőtt, hogy elindult, s egyfelől mindez felkeltette érdeklődését, másfelől újfent elmosolyodott arra gondolván, vajon mit szólna Márton püspök, ha látná, mivé lett mára a keresztény-keresztyén világ.
– Vagy látná az internetet… Na, még csak az hiányozna…
Mire mindezeket végiggondolta, oda is ért az Attila út és a Soha A Büdös Életbe’ Nem Tudom Megjegyezni Milyen utca sarkára, és benézett a nagy üvegportálon át az étterembe.
– Micsoda gyönyörűszép feleségem van énnekem… – gondolta Rezeda Kázmér, és elégedetten nézte feleségét, aki odabent ült, barátokkal, és megnyugtató volt a gondolat, hogy őrá vár.
Majd belépett az étterembe. Szeretett belépni éttermekbe. Olyanokba, amelyeket gyakorta látogatott, s érkezésekor széles mosolyok fogadták, hiszen régi volt az ismeretség. S olyanokba is, ahol először járt, s érkezésekor széles mosolyok fogadták, hiszen most látták először, és fogalma sem volt senkinek, kicsoda ő. Belépett hát, s széles mosolyok fogadták, s elvették a kabátját, s odakísérték az asztalhoz.
Sört kért. Csapoltat. Pohárral. Mindig pohár sört ivott, soha korsót, mert a pohárnyi csúszott le jéghidegen, nyögvenyelés nélkül.
– Ipa vagy lager típusút inkább? – hangzott a kérdés, és ez a kérdés tetszett Rezeda Kázmérnak, aztán a lager típusú sörnél maradt.
– Milyen tudálékos lett volna, ha azt kérdezi: alsóerjesztésű vagy felsőerjesztésű sört parancsol az úr?
Na ugye.
Miután a sör kérdése imigyen elrendeződött, lehetett koncentrálni az étkekre. Esetünkben ehhez nem lett volna szükség étlapra, mivel libalakomára jöttek, s annak fogásai oda voltak írva egy fekete táblára a falon, de Rezeda Kázmér képtelen lett volna úgy távozni akármilyen étteremből, bisztróból, zöldvendéglőből, restiből vagy kifőzdéből, hogy nem tanulmányozta át alaposan az étlapot. Ezen szokásából kifolyólag alaposan áttanulmányozta az étlapot. És nem bánta meg. Szerencsére nem hosszú a Stand25 étlapja, mindössze két gépelt oldal. Ellenben minden fogás mívességről árulkodik és nagy élménnyel kecsegtet. Hiszen ott van például az, hogy kacsamájterrine, almapüré, pirított kalács.
Na most az volt a helyzet, hogy Rezeda Kázmér egyenesen rajongott a kacsamájterrine-ért, s bár libát enni jöttek, de meggyőzte magát, hogy egy kacsamájterrine belefér. És azt is fontos tudni, hogy az esetek száztizenkét százalékában nem terrine az, amit terrine-ként hirdetnek, hanem paté. A terrine ugyanis franciául cserépedényt jelent, amelyet különböző állatok alakjában formáznak, hal, szárnyas vagy disznó, és ha nem akar nagyon vicces lenni a szakács, akkor a hal formájú terrine-ben halat, a szárnyasban szárnyast, a disznóban disznót készít, mégpedig úgy, hogy a húst vagy belsőséget vagdalja, illően fűszerezi és süti, így készít vastag, erős textúrájú eledelt. Ezzel szemben a paté egy pástétom. Pürésített alapanyag, de azért illően fűszerezve s tálalva. Rezeda Kázmér nem csalódott.
A kacsamájterrine a Stand25-ben is paté volt, ellenben fölséges. Aztán volt olyan még az étlapon, hogy szélesmetélt tejszínes gombamártással, pirított gombák, dió és parmezán; meg az, hogy egészben sült borjúfasírt, lencsefőzelék, pecsenyelé; és még olyan is, hogy szarvasborjústeak, burgonyapüré, pirított mángold, saláta és pecsenyelé.
Rezeda Kázmér szerette, hogy a Stand25 étlapja mindössze két oldal, s a felsoroltakat rendkívül ígéretesnek találta, úgyhogy egyikből sem rendelt. Ugyanis – talán már említettem, nem emlékszem pontosan – ezen az estén libalakomára jöttek. A libaságok pedig ott voltak a falon, egy táblára írva. Rezeda Kázmér hosszan tanulmányozta a táblát, s töprengett, vajon létezik-e „kacsáskása” is, de az nem volt odaírva. Úgyhogy maradt a ludaskásánál.
És az a ludaskása pompás ludaskása volt. Puha húsokkal, bőven zöldségelt rizzsel, s tetejében egy szép darab libamáj trónolt. Falta Rezeda Kázmér, s közben a libák közé bújt Mártonra gondolt. No meg arra, vajon a felesége meg tudja-e enni teljesen egyedül a libacombot meg a lila káposztát, és nagyon reménykedett, hogy nem, mert látta, hogy az a libacomb olyan, amelyikbe a villa a saját súlyától belemélyed. Asszonya pedig, Bel-Szegedi Matula Andrea úrhölgy egy pillantással felmérte, miszerint neki most nem kell bírnia megenni egyedül azt a libacombot, így aztán, mikor Rezeda Kázmér befalta a magáét, megkérdezte, nem tudna-e segíteni a libacombnál. Rezeda Kázmér pedig tudott. És szerelmes szemekkel tekintett arra az asszonyra.
Végül kóstolt még Rezeda Kázmér olyat, hogy kókusztejes panna cotta, mangó-ananász kompóttal, passiógyümölccsel, és megállapította, hogy ez igen… vagy inkább: ez igen! Hiába no, tud ez a libák közé bújt Márton. S isteni tudását momentán Széll Tamáson és Szulló Szabinán keresztül gyakorolja…
Borítókép: Szerényi Gábor rajza
Rezeda Kázmér utazásai 
