Hová tűnt a nagy Brehm? – Bűn társbérletben

Családtagnak számítottam, mikor megtörtént a baj. Vera, a barátnőm teherbe esett.

Forrás: Fortepan/Hámori Gyula

Életemben először dr. Kertész Elemér invitált az asztalához azzal, hogy jöjjön fel hozzánk egy teára, kedves István. Gimnáziumi pajtásom, Gonda Gyuri ötlete volt, hogy ismerjem meg őket, mert bevásárlás, némi házimunka fejében biztosan segítenek felkészülni az érettségire. Kertészék a fölöttük lévő emeletet lakták abban a Gellért-hegy oldalába épült házban, ahova oly sokszor jártam gombfocizni kamaszkoromban. Hatszobás nagypolgári lakás, gyönyörű kilátással a városra. Dr. Kertész, későbbiekben Elemér bácsi azelőtt hírneves ügyvéd volt, felesége, a kissé zárkózott Irén néni nagybirtokos családból származott. A régi világban jelentős birtokaik voltak Somogyban. Azt se tudtam, hogy melyik napszakban illendő teára menni, Gyuri világosított fel, hogy nyilván délután ötre várnak. Évekre ott ragadtam náluk. Antik bútorok, könyvritkaságok, finom tárgyak között éltek a lakásuk nappalijában, négyes társbérletben.

Negyvenkilencben, nem sokkal a kommunista fordulat után állami kezelésbe vették az otthonukat. Hamar megtanulták a néphatalom egyenlőségeszméjének lényegét, mert a többi lakóhelyiségbe három másik család költözött. Kenéz gyógyszerészék hárman jöttek az idős mamával, Takács villanyszerelő feleségével és zajos lányaival érkezett, a hallba pedig egy fiatal pár költözött, az asszonyka hamarosan ikreknek adott életet.

Elemér és Irén hiába csukta magára az ajtót, meg kellett tanulniuk állandó zajban élni, pontos időbeosztással, hogy mikor, mennyi ideig használhatják a konyhát, fürdőszobát, ki tartsa rendben a közös helyiségeket, amiből persze állandó vita volt a társbérlők között. Bármennyire próbáltak együttműködőnek mutatkozni a lehetetlen helyzetben, ők maradtak a „naccságáék”, akikkel nem közösködnek a többiek. Társas magány és folytonos félelem közepette éltek egykor nyugodt, békés otthonukban. Eleinte Mari, a cselédjük segítette őket. Visszajárt vidékről, hozott egy kis friss zöldséget, gyümölcsöt, aztán ő is elmaradt.

Kálváriájuk kezdetekor születtem, majd húsz évvel később, a hatvanas évek végén ismertem meg őket. Egyetlen fiukat elveszítették, eltűnt a háborúban. Talán ezért ragaszkodtak hozzám annyira. Életegyetem volt számomra a világuk. Palléroztak, fölkeltették az érdeklődésemet, a tudásvágyamat. Elemér bácsi, aki akkor már alig tudott mozogni, a foteljából öntötte rám klasszikus műveltségét. Együtt hallgattuk az operalemezeit, de csak halkan, mert a szomszédból átdörömbölt a harmadik generációs társbérlő, egy asztalos, aki nem bírta a zenét. Irén nénitől sok minden más mellett franciául tanultam. Elhitette velem, hogy bízhatok önmagamban.

Családtagnak számítottam, mikor megtörtént a baj. Vera, a barátnőm teherbe esett. Nem voltunk készek a házasságra, két nincstelen pályakezdő. Az abortusz mellett döntöttünk, ami akkor már nem volt tiltott, de nehezen elintézhető. Megalázó bizottsági procedúra előzte meg, ahol gyakran elutasították a kérelmezőt. Meg kellett kenni valakit. Szégyelltem a dolgot, meg aztán kitől kértem volna kölcsön abban az általános pénztelenségben. Elemér bácsi könyvtárából egy napon, mikor épp Szókratész védőbeszédét ecsetelte, elemeltem a ritkán használatos nagy Brehm első kiadásának egyik kötetét, egészbőr kötésben. Az árából megvolt a kenőpénz. Vera többé nem állt szóba velem. De ami ennél is nagyobb baj, Elemér bácsihoz és Irén nénihez nem volt képem fölmenni többé, amit máig siratok.

*

Egyik napról a másikra tűnt el István, pedig hogy szerettük, Istenem! Az egyetlen vigaszunk maradt. Elemér két év múlva, még a halálos ágyán is emlegette, hogy vajon miért szakított velünk „a gyerek”.

Én tudom, hogy bajba került. Nem mondhatta el, hogy mi bántja, de hisz oly könnyű volt bajba kerülni akkoriban. Onnan tudom, mert láttam, hogy a polcról eltűnt a nagy Brehm. Csakis István vihette el. Eleinte bosszantott, aztán úgy voltam vele, hogy vigye, ha kell neki. Önként odaadtuk volna, ha őszintén elénk áll, és elmondja, mire kell a pénz, hisz a tízezer kötetes könyvtárunk morzsáit tarthattuk meg, mikor visszaszorítottak minket a nappaliba. Mit számít ilyenkor már a nagy Brehm! Ha pedig Istvánt kisegítette a bajából, akkor jó helyre került. Szégyenében nem jött többé a buta fiú, amit azért sajnálok, mert nem engedte meg magának, hogy bevallja és jóvátegye, amit elkövetett. Örök életében nyomasztani fogja szegényt.

Borítókép: Házaspár, 1949 (Fotó: Fortepan/Hámori Gyula)