Elrongált élet

Emberfeletti erő lakozott ebben a nehézkes, szomorú asszonyban: édesanyámban.

Megyek haza anyámhoz nagy dérrel-dúrral, hogy ezt már nem bírom tovább, nem élek ezzel az állat urammal egy fedél alatt. Megfogom a gyereket, és átjövünk hozzá, meghúzzuk magunkat egy ideig a kemence mellett, míg kitalálom, mi legyen.

Istenem, hogy haragudtam rá, majd szétvetett a düh, mikor az én kimért, kevés szavú, mosolytalan anyám azt mondja erre: most visszamész, és tűrsz. Hogy képzeled, hogy hazaszaladsz, és azzal el van intézve minden?! És a Bibliát idézte az írni-olvasni alig tudó anyám, mert azt bezzeg nagyon megtanulta: „Az asszonynak pedig mondá Isten: Felette megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel a férjed után, ő pedig uralkodik rajtad."

Az arcába kiáltottam: Maga nem ért semmit, de semmit az életből, Anyám! Ezek már más idők. Rajtam ne uralkodjon az a részeges kurvapecér! Nem volt elég nekünk az apám?

Anyám csak nézett rám, azzal az átható tekintetével, morgott valamit az orra alatt, és kiment megetetni az aprójószágot.

Most, hogy eltelt azóta húsz esztendő, sok mindent másképp értek. Keveset tudok róla, inkább, csak amit láttam. Mikor fordult a század, 1900-ban ment hozzá apánkhoz, alig töltötte be a tizennyolcadik életévét. Így ment ez akkoriban. Szegényhez adták a nincstelent. Napszámoshoz a cseléd harmadik leányát. Nem jártak a párok egymás mellett, az asszony mifelénk három lépésről követte az urát, aki először lépett be a házba, először szedett az ételből-italból. Az asszonynak hallgass volt a neve. Lánykoromban mindig azt mondogatta anyám, hogy a jó feleség dolgos, béketűrő, termékeny, engedelmes, akarata csak a férje akaratán belül lehetséges. Aztán takarékos és élelmes is, mert az asztalra minden nap meleg étel kell. Nálunk ez hat éhes szájat jelentett. A szüleim, három lány, és a későn jövő gyermek, Gyurika.

Ember, ember, de milyen ember? Részeges, tajtékzó, verekedős, ha az ital beszélt belőle. Hányszor volt, hogy anyám elénk állt, őt üsse, ne minket, ha már minden áron üthetnékje támadt. Az meg ütötte, rúgta szegényt, majd ránk csapta az ajtót. Anyám fölnevelt négy gyermeket zokszó nélkül. A legszigorúbb, amit hallottam tőle, ha már nagyon fájt az élet, hogy „bocsásson meg neked a túlsó sors!”

Ha bánat ért bennünket, vagy vérző lábbal, orral mentünk haza a mezőről, ölbe vett, szepegő fejünket két kérges tenyere közé fogta, úgy suttogta fülünkbe a versikét: „Szita-szita, sűrű szita, / Ma szitálok, holnap sütök, / Neked egy kis cipót sütök, / Megvajazom, megzsírozom, / Mégis mindet neked adom".

Én is ezzel vígasztalom a gyerekeimet, ha bánatosak. Ha rosszalkodtunk, és nem bírt már velünk, karjára vette hárászkendőjét, és annyit mondott: na, ha Ti így, én megyek világul. És kilépett a házból. Ennél nagyobb büntetés nem kellett, menten megjavultunk. Mikor megsütötte a kenyeret egy hétre, mindig sütött mellé egy kis cipót, lopva hozta nekünk, nehogy apánk meglássa a pótlást.

Mikor özvegyen maradt, mindent elvállalt, csak hogy valami mellékes jövedelemre szert tegyen, ne éhezzünk otthon. Halottmosást is vállalt módosabb házaknál, megmosdatta, felöltöztette a halottat. Pénzt ritkán kapott érte, de részesedhetett az elhunyt ruhájából, ágyneműjéből.

Így éltünk. Az iskolából nem maradt ki egyikünk sem, és mikor a plébános úr azzal állt anyánk elé, hogy viszi Gyurikát a kollégiumba, mert ilyen eszes gyerek nem kallódhat el, könny nélkül, összeszorított szájjal búcsúztatta, kezébe adva a szalonnával, kenyérrel töltött tarisznyát.

Ma is látom, ahogy férfi módra vállára veszi a zsák lisztet, aztán a batyut, amivel pünkösdkor megy az ószerre, hogy a csekély terményt, szőttest becserélje lábbelire, ruhára, éppen ki, hol tart közülünk a növekedésben.

Mire kicsit könnyebb lett volna, mert mi, nagylányok is kerestünk már valamelyest, beütött a háború. Ez a második. Egyszer megkérdeztem, hogy bír mindent, anyám? Csak annyit felelt: kell, hogy tűrjem, mit csináljak?

Ebben a nehézkes, szomorú asszonyban emberfeletti erő lakozott. Világmegtartó erő. Kár, hogy ezt nem mondtam el neki, mint annyi minden mást sem. Legfeljebb most, magamban, a koporsója fölött.

Borítókép: Paraszt asszony portréja, 1946 (Fotó: Fortepan/Berkó Pál)