Magyar szerzetes „a szent helyek őrei” között

Több mint nyolcszáz éve érkeztek az első ferencesek a Szentföldre, és azóta is ők „a szent helyek őrei”. Jeruzsálemben az egyik rendházuk az Utolsó vacsora termének közvetlen szomszédságában áll: fallal körbevett, csendes épület, takaros kerttel, a tetőről kilátással az Olajfák hegyére. A zarándokhelyek miatt nagy erre a sürgés-forgás, de a fehér kapun csak kevesen kopogtatnak. Évtizedek után újra szolgál itt magyar szerzetes: Várnai Jakab atyával, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola ­korábbi rektorával, a szentföldi ferences misszió szerzetesével beszélgettünk.

Forrás: László Dávid

Várnai Jakab atya a ferences rendház tetején mutatja a kilátást. Háttérben az Olajfák hegye. (Fotó: László Dávid)

– Mennyire működőképes egy ennyire multikulturális rend?

– Tudnék mesélni, hogy most a labdarúgó-világbajnokság alatt mi történt! Na jó, vérre azért nem ment a dolog. Viccet félretéve: ha azt mondom, a világ minden részéről érkezünk, akkor azzal azt is mondom, itt mindenki idegen. Demonstráljuk a rend sokszínűségét, de ennek az ára a gyökértelenség. Mi itt a rendházban heten vagyunk, hat országból, három kontinensről. A nővér, aki főz nekünk, zimbabwei. Mégis, a mi nemzetköziségünk olyan, mint az idelátogató zarándokok sokszínűsége. A keresztények számára ez is fontos: megélni, hogy a kereszténység mennyire sokfajta. 

Ez jellemző az itteni kereszténységre: mi, külföldiek vagyunk a „kirakatban”, míg az itt élő hívek a palesztinok.

Turisták tömege a Szent Sírnál. (Fotó: László Dávid)

– Viszont a Közel-Keletről lassan eltűnnek a keresztények. Ön is ezt tapasztalja?

– A ferences rend tapasztalatai is leképezik az egyház demográfiai folyamatait. A Szentföldön teológiát oktató úgynevezett nemzetközi szemináriumon körülbelül 55 hallgató tanul. Jelenleg a csapat fele afrikai. 

Mellbevágó volt számomra, hogy tavaly a 32 hallgatómból négy volt európai. 

Ha nem állunk neki a teológiai képzés vagy egyáltalán az oktatás fejlesztésének, akkor a katolikus egyház nagyon súlyos intellektuális válság elé néz. Még ötven-hatvan évvel ezelőtt is megszokott volt, hogy a rendnek nagyon jó iskolái voltak. Mindenki tudott latinul, bőséges utánpótlás volt tudósokból, gond nélkül behívták őket a római egyetemekre. Most az egykori gyarmatokon az oktatás nem ilyen erős. Azzal kell szembesülnöm, hogy a diákok alapjai sokkal gyengébbek.

– Milyen a kapcsolat a többi keresztény felekezettel?

– Vannak olyan helyek a Szentföldön, ahol intézményesített a kapcsolat. A Szent Sír bazilikát például közösen használjuk, így külön apparátus van az egyeztetésre. Az pedig kedves hagyomány, hogy karácsonykor és húsvétkor áldott ünnepeket kívánnak egymásnak a felekezetek. Ilyenkor köszöntjük egymást, elfogyasztunk egy kávét, kis szaloncukrot. Személy szerint egyébként nem sok más felekezethez tartozóval van mélyebb kapcsolatom ezen a környéken.

Ferences szerzetesek a Szent Sír Bazilikánál. Fotó: EMMANUEL DUNAND / Europress/AFP

– A vallási-etnikai ellentétekből beszivárog valami a rendház falai közé?

Egy fél tégla néha igen. 

Láthatta, hogy a homlokzaton van egy szobor: egyik kezében könyvvel, másikban kereszttel. Csakhogy a zsidók számára a szoborábrázolás sérti a tízparancsolatot. Ezért lelkiismereti kötelességüknek érzik, hogy elforduljanak, vagy a szélsőségesebbek, hogy megpróbálják egy kővel ledönteni… Jeruzsálemnek ez a része a zsidó negyedhez van közelebb, erre muszlimok nem nagyon járnak. Azért a 2021. májusi, úgynevezett rakétaháború idején a hanggránátok robbanását mi is hallottuk. Az is kétségtelenül sajátos élmény, amikor mi szentségimádást tartunk a kápolnában, és ugyanakkor zendít rá a müezzin, illetve imádkoznak mellettünk a zsidó jesivában.
– Szerzetesként mivel telnek a napjai?

– Mindenekelőtt korábbi tapasztalatom miatt teológiát tanítok. Emellett előzőleg megválasztottak a rendház elöljárójának, ami sok feladatot ró rám. Olyanokat is, amilyenekkel korábban sosem volt dolgom; akár olyan prózait is, hogy mit kell tenni, ha elmegy a meleg víz. Továbbá szervezem, irányítom a testvérek munkáját. Hozzánk leggyakrabban kifejezetten zarándokok érkeznek, a világ minden tájáról. Erősebb hónapokban egész nap mindkét kápolnánkban egymást váltják a csoportok a miséken. Ennek költsége nincs, belépődíjat természetesen nem szedünk, csupán – mint minden templomban – perselyezünk. 

Hadd áruljak el egy kis műhelytitkot: egy sűrű novemberi hónap után egy táskával beballagok a pénzváltóhoz, hogy beváltsam a több száz egydollárosomat.

 Komikus, de valakinek ezt is el kell intéznie. Ami a ferenceseket általában illeti, rengeteg feladatuk van: a lelkipásztori munka a plébánián, továbbá iskolákat, karitatív és kulturális intézményeket működtetünk.

Ha elfogynak a keresztények

Súlyos vaskapu előtt várjuk a bebocsátást a Kelet-Jeruzsálem külvárosában épült keresztény telepre. A Bibliából is ismert Betfagé ma már mélyen a muszlim negyedben van, túl az Olajfák hegyén. Mosolygós ferences szerzetes nyit ajtót; a néhány utcányi házból álló kicsiny keresztény szigetet még a rend építtette egyházi földön. A közösség gondos pásztora Silvio de la Fuente atya. A távoli Argentínából sodorta a Szentföldig a szolgálat, de arabnyelv-tudásának is hála gyorsan beilleszkedett.

Silvio de la Fuente atya mutatja a keresztény telepet. Háttérben kanyarok az izraeli fal. Fotó: László Dávid

A tetőről könnyen belátható az egész takaros telep: középen a templom és a közösségi helyiségek, a lejtőn hetvennyolc lakás, amely nagyjából négyszáz embernek ad otthont. Körben itt is mindenütt vaskos falak: az utcafront felé a muszlimok miatt, a kert végében az izraeliek emelték. Az építmény egyszerre védelem és határ. 

Az úgynevezett tizenegy napos háborúban alaposan megvertek a muszlimok egy hazafelé tartó arab keresztényt. Összekeverték, azt hitték, hogy zsidó. Alig tudta kimagyarázni magát

 – magyarázza a padre az óvatosságot.

Sokak számára ez a hely tehát szó szerint a béke szigete, amely nélkül minden bizonnyal el kellett volna hagyniuk őseik földjét. Akár az egész Szentföldön, sőt a Közel-Keleten, a keresztények száma és aránya Jeruzsálemben is meredeken zuhan.

A népszámlálási adatok szerint míg jó egy évszázada a szent város lakosságának nagyjából negyede volt keresztény, addig napjainkban legfeljebb két százaléka az. 

Ez nagyjából 15 ezer embert jelent, akik közül háromezer külföldi – ebben a reláció­ban már nem is olyan apró a betfagéi közösség. „Persze sokan gondolkodnak az elvándorláson. Nehéz az élet, kevés a munka” – ismeri el az atya. Elmondása szerint a Ferences Kusztódia éppen ez ellen harcol: jelképes összegért adja ki a rászorulóknak a házakat, és tervezi újak építését is, ha összegyűlnek rá a források. „De ez nem csupán a pénzről szól. Hanem arról is, hogy van kihez fordulniuk. Van, aki törődik a problémáikkal” – teszi hozzá. Példaként említi rendszeres beszélgetéseit egy idős özvegyasszonnyal, akinek minden rokona külföldön él már, de ő mégis kitart.

Borítókép: Várnai Jakab ferences atya jeruzsálemi rendházukban. (Fotó: László Dávid)