– Egy libanoni szerzetes egyszer azt mondta nekem, mindenkinek saját története van arról, miért vonul be a rendbe. Önnek mi a története?
– Igaza volt! De hozzáteszem; aki belép a rendbe, az néhány év múlva már nem ugyanazért van ott. Változik a motiváció. Bennem volt spirituális keresés. Úgy éreztem, itt van a helyem. Persze ez több évig tartó folyamat volt, amelynek döntő szakaszában Szent Ferenc alakja nagy hatással volt rám. Elsősorban az életéről szóló Fioretti, amelynek egy régi kiadását az otthoni könyvespolcon találtam meg. Emellett lökést adott néhány személyes benyomás. Például beszélgetések valakivel, aki a szentendrei Ferences Gimnáziumba járt. Vagy a látogatás a Pasaréti Ferenceseknél. Végül 1982-ben léptem be a rendbe, 1986-ban tettem örökfogadalmat, és 1988-ban szenteltek pappá.
– És milyen út vezetett Jeruzsálembe?
– A második rektori ciklusom 2020-ban ért véget a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Ezután jelentkeztem a szentföldi misszióba, amely a rend első számú missziója. A döntésnek volt előzménye: 2016-ban én végeztem itt a kánoni vizitációt. Ez egyrészt rendi feladat, másrészt életbevágó találkozás volt a ferencesek valóságával. Ezek nyomot hagytak, az emlék megjelölt.
– Nehéz bekerülni ebbe a misszióba?
– A szabályzatunk annyit mond, hogy minden provinciából – és ilyenből van vagy száz a világon – mindig legyen valaki a Szentföldön. Ez a garancia arra, hogy a jelenlétünk nemzetközi. Történelmileg vannak országok, amelyek magasabb létszámmal képviseltették magukat; például Olaszország, Spanyolország, az Egyesült Államok, Franciaország. Az utóbbi időben azonban ezek visszaestek. Mások feljönnek, például az indonézek, afrikaiak.
Magyarországon hosszú évek óta én vagyok az első jelentkező.
Az elődöm megtalálásához a második világháború előttre kellene visszautazni az időben. Voltak még magyar nevű, vélhetően szlovák laikus – nem pap – testvérek. Például a temetőben egy síron olvasható: Vašš Roland, aki pék volt. Egyébként van olyan elvárás, hogy legalább négy évig maradjunk. De ebből könnyen lehet akár negyven. Sokan életük végéig maradnak. Ritkábban előfordul, hogy négy hónapot sem bírnak.
– Mennyire működőképes egy ennyire multikulturális rend?
– Tudnék mesélni, hogy most a labdarúgó-világbajnokság alatt mi történt! Na jó, vérre azért nem ment a dolog. Viccet félretéve: ha azt mondom, a világ minden részéről érkezünk, akkor azzal azt is mondom, itt mindenki idegen. Demonstráljuk a rend sokszínűségét, de ennek az ára a gyökértelenség. Mi itt a rendházban heten vagyunk, hat országból, három kontinensről. A nővér, aki főz nekünk, zimbabwei. Mégis, a mi nemzetköziségünk olyan, mint az idelátogató zarándokok sokszínűsége. A keresztények számára ez is fontos: megélni, hogy a kereszténység mennyire sokfajta.
Ez jellemző az itteni kereszténységre: mi, külföldiek vagyunk a „kirakatban”, míg az itt élő hívek a palesztinok.
– Viszont a Közel-Keletről lassan eltűnnek a keresztények. Ön is ezt tapasztalja?
– A ferences rend tapasztalatai is leképezik az egyház demográfiai folyamatait. A Szentföldön teológiát oktató úgynevezett nemzetközi szemináriumon körülbelül 55 hallgató tanul. Jelenleg a csapat fele afrikai.
Mellbevágó volt számomra, hogy tavaly a 32 hallgatómból négy volt európai.
Ha nem állunk neki a teológiai képzés vagy egyáltalán az oktatás fejlesztésének, akkor a katolikus egyház nagyon súlyos intellektuális válság elé néz. Még ötven-hatvan évvel ezelőtt is megszokott volt, hogy a rendnek nagyon jó iskolái voltak. Mindenki tudott latinul, bőséges utánpótlás volt tudósokból, gond nélkül behívták őket a római egyetemekre. Most az egykori gyarmatokon az oktatás nem ilyen erős. Azzal kell szembesülnöm, hogy a diákok alapjai sokkal gyengébbek.
– Milyen a kapcsolat a többi keresztény felekezettel?
– Vannak olyan helyek a Szentföldön, ahol intézményesített a kapcsolat. A Szent Sír bazilikát például közösen használjuk, így külön apparátus van az egyeztetésre. Az pedig kedves hagyomány, hogy karácsonykor és húsvétkor áldott ünnepeket kívánnak egymásnak a felekezetek. Ilyenkor köszöntjük egymást, elfogyasztunk egy kávét, kis szaloncukrot. Személy szerint egyébként nem sok más felekezethez tartozóval van mélyebb kapcsolatom ezen a környéken.
– A vallási-etnikai ellentétekből beszivárog valami a rendház falai közé?
Egy fél tégla néha igen.
Láthatta, hogy a homlokzaton van egy szobor: egyik kezében könyvvel, másikban kereszttel. Csakhogy a zsidók számára a szoborábrázolás sérti a tízparancsolatot. Ezért lelkiismereti kötelességüknek érzik, hogy elforduljanak, vagy a szélsőségesebbek, hogy megpróbálják egy kővel ledönteni… Jeruzsálemnek ez a része a zsidó negyedhez van közelebb, erre muszlimok nem nagyon járnak. Azért a 2021. májusi, úgynevezett rakétaháború idején a hanggránátok robbanását mi is hallottuk. Az is kétségtelenül sajátos élmény, amikor mi szentségimádást tartunk a kápolnában, és ugyanakkor zendít rá a müezzin, illetve imádkoznak mellettünk a zsidó jesivában.
– Szerzetesként mivel telnek a napjai?
– Mindenekelőtt korábbi tapasztalatom miatt teológiát tanítok. Emellett előzőleg megválasztottak a rendház elöljárójának, ami sok feladatot ró rám. Olyanokat is, amilyenekkel korábban sosem volt dolgom; akár olyan prózait is, hogy mit kell tenni, ha elmegy a meleg víz. Továbbá szervezem, irányítom a testvérek munkáját. Hozzánk leggyakrabban kifejezetten zarándokok érkeznek, a világ minden tájáról. Erősebb hónapokban egész nap mindkét kápolnánkban egymást váltják a csoportok a miséken. Ennek költsége nincs, belépődíjat természetesen nem szedünk, csupán – mint minden templomban – perselyezünk.
Hadd áruljak el egy kis műhelytitkot: egy sűrű novemberi hónap után egy táskával beballagok a pénzváltóhoz, hogy beváltsam a több száz egydollárosomat.
Komikus, de valakinek ezt is el kell intéznie. Ami a ferenceseket általában illeti, rengeteg feladatuk van: a lelkipásztori munka a plébánián, továbbá iskolákat, karitatív és kulturális intézményeket működtetünk.
Ha elfogynak a keresztények
Súlyos vaskapu előtt várjuk a bebocsátást a Kelet-Jeruzsálem külvárosában épült keresztény telepre. A Bibliából is ismert Betfagé ma már mélyen a muszlim negyedben van, túl az Olajfák hegyén. Mosolygós ferences szerzetes nyit ajtót; a néhány utcányi házból álló kicsiny keresztény szigetet még a rend építtette egyházi földön. A közösség gondos pásztora Silvio de la Fuente atya. A távoli Argentínából sodorta a Szentföldig a szolgálat, de arabnyelv-tudásának is hála gyorsan beilleszkedett.
A tetőről könnyen belátható az egész takaros telep: középen a templom és a közösségi helyiségek, a lejtőn hetvennyolc lakás, amely nagyjából négyszáz embernek ad otthont. Körben itt is mindenütt vaskos falak: az utcafront felé a muszlimok miatt, a kert végében az izraeliek emelték. Az építmény egyszerre védelem és határ.
Az úgynevezett tizenegy napos háborúban alaposan megvertek a muszlimok egy hazafelé tartó arab keresztényt. Összekeverték, azt hitték, hogy zsidó. Alig tudta kimagyarázni magát
– magyarázza a padre az óvatosságot.
Sokak számára ez a hely tehát szó szerint a béke szigete, amely nélkül minden bizonnyal el kellett volna hagyniuk őseik földjét. Akár az egész Szentföldön, sőt a Közel-Keleten, a keresztények száma és aránya Jeruzsálemben is meredeken zuhan.
A népszámlálási adatok szerint míg jó egy évszázada a szent város lakosságának nagyjából negyede volt keresztény, addig napjainkban legfeljebb két százaléka az.
Ez nagyjából 15 ezer embert jelent, akik közül háromezer külföldi – ebben a relációban már nem is olyan apró a betfagéi közösség. „Persze sokan gondolkodnak az elvándorláson. Nehéz az élet, kevés a munka” – ismeri el az atya. Elmondása szerint a Ferences Kusztódia éppen ez ellen harcol: jelképes összegért adja ki a rászorulóknak a házakat, és tervezi újak építését is, ha összegyűlnek rá a források. „De ez nem csupán a pénzről szól. Hanem arról is, hogy van kihez fordulniuk. Van, aki törődik a problémáikkal” – teszi hozzá. Példaként említi rendszeres beszélgetéseit egy idős özvegyasszonnyal, akinek minden rokona külföldön él már, de ő mégis kitart.
Borítókép: Várnai Jakab ferences atya jeruzsálemi rendházukban. (Fotó: László Dávid)
