Jézus nyomain járunk. Pontosabban valahol fölötte, a történészek szerint a kétezer évvel ezelőtti Jeruzsálem utcái még néhány méterrel mélyebben kanyarogtak. Sőt mivel Hadrianus római császár 117-től 138-ig tartó uralkodását követően a várost teljesen átépítették, a legvalószínűbb, hogy előtte máshogy festett az utcahálózat. Nem mintha bárki GPS-koordinátákat keresne. Valahol itt – és a többségnek ez éppen elég.
Az bizonyos, hogy Jézus élete során többször megfordult a városban. Az evangélisták feljegyezték, hogy megszületése után nem sokkal Mária és József is elvitte a templomba, majd pászka ünnepén is minden évben visszatértek. Később csodákat is tett, például a harmincnyolc éve beteg embert is itt gyógyította meg, és a vak férfi látását is a közelben adta vissza. Mégis, Jeruzsálem elsősorban életének utolsó hete, halála és feltámadása miatt vált a kereszténység legszentebb és leglátogatottabb városává.
Római rajzok
A Via Dolorosa, azaz a Fájdalmak útja, amelyen Jézus a keresztfáját cipelte, ma a muszlim negyedben kezdődik, és tizennégy stáción, körülbelül hatszáz méteren át kapaszkodik a Szent Sír-templomig.
A zarándokcsoportok általában az Oroszlános kapu, vagy ahogy a keresztények hívják, a Szent István-kapu felől érkeznek. Ez muszlim nevét onnan kapta, hogy oszlopaira két oroszlánt faragtak, mert a hagyomány szerint Nagy Szulejmán oszmán szultán apja, I. Szelim álmot látott, hogy fiát vadállatok falják fel, ha lerombolja a szent várost – ezért az uralkodó inkább fallal erősítette meg azt. A keresztények meg úgy hiszik, itt kövezték meg a mártírhalált halt Szent Istvánt, bár a történészek szerint valószínűbb, hogy az eset a Damaszkuszi kapunál történt. Jeruzsálem már csak ilyen: minden kődarabnak saját, olykor ellentmondásos története van. A másik irányban a Getsemáne-kert, Szűz Mária sírhelye és az Olajfák hegye. Az óváros felé az első stáció – ahol kimondták a halálos ítéletet – egyben az első meglepetés, ugyanis egy muszlim fiúiskola közvetlen közelében van, a hajdani Antónia-erődnek már nyoma sincs. Szemben a második stáció, az ostorozás kápolnája. Bejáratánál idős férfi szegődik önkéntes kísérőmnek, muszlim imafüzérét morzsolgatva mesél Jézus szenvedéséről. Jó, hogy velem tart, mert magamtól sosem fedezném fel a padsorok között a padlón a rajzot, amelyet még római katonák véstek a kőbe.
A Via Dolorosa, mint az óvárosban minden utca, enyhén emelkedik, köveit fényesre és csúszósra koptatta a sok millió cipő. A zarándokok leszegett állal, nyújtott léptekkel kapaszkodnak, feszes tempót diktál a csoportot vezető pap. Homlokukon verítékgyöngyök, ajkukon ének, szívükre szorított kezükben feszület. A lengyel csoportot filippínók követik, de ilyenkor már nincsenek sokan. Izraelben és Palesztinában a nyári forróság miatt az ősz az igazi csúcsszezon. A karácsony előszobájában már kevesebb zarándok jön, az ünnepekre pedig kissé kiürül és elcsendesedik a város.
– Izrael a Szentföld, és mindig az is marad. Ezt mondtuk az idegenforgalmi miniszternek is, amikor a koronavírus-járvány alatt azt javasolta, keressünk új munkát. A turisták mindig jönni fognak, és egyre többen vannak – magyarázta korábban Bodrogi Zsuzsa, aki 25 éve dolgozik idegenvezetőként Izraelben. Elmondása szerint jellemző, hogy hazatérésük után még a „körutas látogatók” is másképpen olvassák a Bibliát.
Még nem tapasztaltam, de hallottam már olyanról, akinek úgynevezett Jeruzsálem-szindrómája volt. Egyszer egy idős magyar néni állítólag kétszatyornyi eurót szórt szét. A Szent Sír-templomban pedig évek óta él egy James nevű remete, akit a helyiek csak Jézusnak hívnak. Mezítláb jár-kel, egyetlen ruhája van
– emlékezett vissza néhány szélsőséges zarándokra Zsuzsa.
Sacher pálmafával
Aki szeretné még jobban átérezni Jézus szenvedéseit, harminc sékelért (körülbelül 3500 forint) töviskoszorút is vásárolhat a második stációval szemközti bazárban.
– A helyiek készítik. Ugyanabból a növényből, mint annak idején. Bár van, aki azt mondja, valójában nem is így nézett ki. Én nem tudom – tárja szét kezét az árus. Üzlete zsúfolásig tömve rózsafüzérekkel, szentképekkel, faragványokkal és különböző méretű keresztekkel. A sarokba letámasztva másfél méteres feszület; 150 sékelért (18 ezer forintért) ez is bérelhető, de a szolgáltatást sehol nem hirdetik. – Viszik sokan. Aki keresi, megtalálja – magyarázza sajátos üzletpolitikáját a tulajdonos. Azt meséli, így, karácsony előtt már kisebb a forgalom, ritkábbak a zarándokcsoportok, Betlehemé a főszerep. De nincs oka panaszra, különösen a koronavírus-járvány után, mikor egy időre lehúzhatta a rolót.
Fő a bizalom: az út végén elég a keresztet otthagyni a Szent Sír-templomban. Sokat azért nem kockáztatnak, az egész nem több két, hevenyészetten összeszögelt deszkánál. Ezt is az árus „emberei” csinálják, vannak erre gyáraik. Dolgoznak ott keresztények, zsidók, muszlimok. Kiderül, hogy a barátságos férfi is az iszlámot követi. Családja három nemzedék óta árulja a keresztény kegytárgyakat. – Nem az számít, hanem a minőség! Ez helyi, száz sékelért adom. Ez kínai, ugyanennyiért egy tucat van egy csomagban! – mutatja a különbséget a két keresztre feszített Jézuson.
Úton a harmadik állomás felé, az Ecce homo boltívétől nem messze – ahol Pilátus rámutatott Jézusra: Íme, az ember! –, az iszlám megismerésére invitál egy nagy szakállú muszlim, több nyelven ingyenes Koránt is osztogatnak. Nincs náluk nagy tülekedés. A harmadik stáció már a nagy bazárba fut be, de éppen a sarkon áll az osztrák(–magyar) zarándokház, amely néhány magyar vonatkozású történet mellett egy bécsi kávézónak is otthont ad. Igaz, kissé környezetidegen a Sacher-torta és a forralt bor a pálmafák árnyékában.
A keresztút ezután a vásár forgatagán át vezet, amelyben a szentképeken és kipákon, ókori emlékeken és műanyag bizsun át a gránátalmaléig és birkahúsig minden (is) kapható. Itt-ott már felbukkan egy piros Mikulás-sapka vagy fényfüzér, de a hangulat hamisíthatatlan közel-keleti bazáré, nem az európai karácsonyi vásáré. A keresztény negyedbe érve a városkép azért átalakul. Az Új kapu fölött és néhány kávézóban karácsonyfa magasodik, az épületek fényfüzérbe öltöztek. Az egyik üzlet díszeket árul, a másikban megállás nélkül szólnak az ünnepi slágerek, a kirakatban felfújt Mikulás invitál beljebb. Az egyik keskeny, eldugottabb sikátorban rögtönzött ünnepségbe botlok. Ebben az időszakban – és különösen szenteste – a helyi keresztények kicsit visszakapják a várost.
A Szent Sír-templom felé közeledve már érezhetően sűrűsödik a tömeg.
Az évszázadok alatt teljesen körbeépített bazilika lépcsőin turistacsoportok pihennek, vagy hallgatják az idegenvezető előadását. Az épület ablakában most, több mint négyszáz év után is ott áll az „elmozdíthatatlan létra”, amely a kereszténység egyik legszentebb helyén osztozó hat felekezet – a római katolikus, a görög ortodox, az egyiptomi kopt, az etiópiai, a szír és az örmény – megosztottságának is jelképe. Története szerint a XVIII. században egy kőműves dolgozott a falakon, akit az örmények bíztak meg a munkával. Ez azonban nem tetszett a görög ortodoxoknak, mire csetepaté támadt, ezért a kőműves is menekülőre fogta. Elkövetett azonban egy hibát: hátrahagyta a létráját, és azóta se jutottak dűlőre, hogy az melyik felekezethez tartozik.
Karácsonykor viszont félreteszik a vallási vitákat, ilyenkor a különböző felekezetek vezetői egymást is köszöntik. Hagyománya van annak, hogy III. Teofilosz jeruzsálemi görög ortodox pátriárka december közepén gyertyát gyújt a keresztény negyed bejáratánál magasodó Imperial Hotel erkélyén felállított karácsonyfánál, és általában dörgedelmes beszédet mond a kereszténység védelmében. A gesztus ráadásul kölcsönös, az ünneplést az ortodox karácsonykor, januárban is megismétlik.
Távoli mecset
Bár a közelben megbújik egy izraeli rendőrőrs, a Siratófallal vagy a Haram as-Sariffal (Templom-heggyel) ellentétben itt nincs semmiféle biztonsági ellenőrzés. A bazilika vaskos fakapui – amelyek kulcsát is muszlimok őrzik – sarkig tárva várnak minden látogatót. Éppen befut egy muszlim csoport is, számuk az utóbbi években egyre növekszik. Főként törökök, de a két éve tető alá hozott Ábrahám-egyezmények óta Marokkóból és az Egyesült Arab Emírségekből is érkeznek. Elsősorban az iszlám harmadik legszentebb helyeként számon tartott al-Aksza („a legtávolabbi”) mecset és a Szikla-mecset – a hagyomány szerint Mohamed próféta szárnyas lovon repült ide – miatt jönnek, de felkeresik a többi vallás szent helyeit is.
A keresztény templomról zsidó idegenvezető tart rövid előadást a muszlimoknak, de bemenni már nem akarnak. A nikábba – az arcot is eltakaró viseletbe – burkolt nők különvéleményen vannak, sietve faképnél hagyják a férfiakat.
Számunkra Jézus jelentéktelen
– magyarázza az egyik férj, de nagyobbat nem is tévedhetne. Jézust az iszlámban is az egyik legfontosabb prófétaként tisztelik, bár az igaz, hogy halálában és feltámadásában nem hisznek. Úgy tartják, „isteni beavatkozásnak hála” keresztre sem feszítették, eltűnt, ebből a szempontból a Szent Sír-templom számukra valóban jelentéktelen. Kisvártatva folytatják útjukat az Omár-mecsethez. Habár néhány keresztény provokációnak hiszi a közvetlen szomszédságban felhúzott épületet, ennek éppen az ellenkezője igaz. Állítólag amikor 638-ban Omár kalifa elfoglalta Jeruzsálemet, a templomba hívták imádkozni. Ő azonban tudta, ha ezt megtenné, a helyből mecset válna, ezért inkább csak a közelben mondta el fohászát.
Azóta a müezzin és a harang felesel egymással.
Odabent enyhe félhomály és sűrű tömjénfüst fogad. A hagyomány szerint a Szent Sír-templom a Golgotán, Jézus keresztre feszítésének helyszínén épült a IV. században – bár azóta többször átépítették –, a keresztút utolsó öt stációja is itt végződik. Szemben a bejárattal a vöröses kőlap, amelyen Jézus testét mosdatták. A hiedelem úgy tartja, érintése áldást hoz, ezért néhányan ráborulva imádkoznak vagy simogatják, csókolgatják, mások különféle tárgyakat, például sálakat, gyertyákat dörzsölnek hozzá.
Egy nő ukrán zászlót terít rá, így merül fohászkodásba. A hívő is igazi látványosság: a többség csak őket kamerázza.
A templom szíve rejti magát a Szent Sírt, ahol Jézust eltemették, és ahol feltámadt. A tömeg ellenére a tiszteletet parancsoló teret csak halk duruzsolás tölti be. Sokan gyertyát gyújtanak, imádkoznak, de a többség csak csendben bámészkodik. Villognak a telefonok, azokra pedig főként az ortodox, örmény és kopt papok szeme. A sírkamrát rejtő úgynevezett edicula építménye néhány éve II. Abdullah jordán király támogatásával újult meg, miután félő volt, hogy összeomolhat. Előtte egész nap hosszú, tömött sor kanyarog. Türelmesen várakoznak, szerencsés esetben fél, rosszabb időszakban akár két órát is. Az építmény két helyiségből áll, amelyeket csak egy gyertya világít meg haloványan. Az előtérben áll egy oltár, majd beljebb a Jézus sírhelyeként tisztelt sziklaüreg maradványai. Egyik oldalon be, a másik oldalon ki, a tétovázóknak a pap olykor hangosan számol húszig. Gyors pillantás, elhadart fohász, elmaradhatatlan fotó.
Elmélyülésre nincs idő. Nem csoda: úgy becsülik, a Szent Sír-templomot minden évben legalább négymillióan keresik fel.
És a több száz főnyi tömegre mindössze néhány pap ügyel. Igaz, akad dolguk bőven. Egy férfi tucatnyi gyertyát gyújt meg egyszerre, szinte lángoló fáklyával tör utat magának, míg a hasonlóan lángoló haragú, sebes léptű ortodox pap vissza nem zavarja. Viszont karácsonykor legalább övék a bazilika. Bár az épület a megszokott módon nyitva tart, és talán a megszokottnál is több gyertya ég, nem tartanak nyilvános misét. Ilyenkor a többség az alig harminc kilométerre fekvő Betlehembe siet, ahová még külön járatokat is szerveznek, sőt még az interneten is élőben közvetítik a szertartást.
Pár kiló apró
Várnai Jakab atyával már az utolsó vacsora terme mellett, a ferences rendházban találkozom, amelynek takaros kertjében javában érik a citrom. A fallal körülvett rendház kapui általában zárva vannak, de előre foglalt időpontra vagy kíváncsi kopogtatók előtt azért kitárulnak. Jakab atya hetedmagával, két éve szolgál Jeruzsálemben. A katolikus egyház a ferenceseket bízta meg a Szentföldön a szent helyek őrzésével, így neki is jó rálátása van a mindennapokra.
Kétségtelen, hogy a Szent Sír-templomban nincs sok idő az elmélyülésre, de ezt így kell elfogadni. Magyarországon a vallási turizmust már az egyetemen oktatják, teljesen bevett dolog. Aki turista, miért ne kereshetné fel a vallási látványosságokat is?
– értékeli kérdésünkre, hogy zavarja-e a szent helyeken jellemző tömegturizmus. Hozzáteszi: elméletben a kereszténység is megtehetné, hogy nem engedi be a más vallásúakat, de nem látja ennek értelmét. – Volt már hasonló a történelemben, Jeruzsálem hatszáz évig muszlim uralom alatt állt, inkább az volt a kérdés, a keresztények bemehetnek-e! – magyarázza. A Cenákulumban ez azért kevésbé jelent problémát, mert ide jellemzően csak zarándok jön, aki előre egyeztetett misére érkezik. Márpedig a világ minden részéről sereglő csoportok a „csúcsidőszakban”, mint amilyen a karácsony is, egymásnak adják a kilincset, mindkét kápolnában egész nap miséznek. A regisztrációnak csak minimális költsége van, belépődíjat sem szednek, legfeljebb – mint minden templomban – perselyeznek. – Jellemzően egy ember nagyjából egy dollárt ad. Így aztán egy erős novemberi hónap után, mint a kabaréban, a táskámmal beballagok a pénzváltóhoz pár kiló apróval – nevet a szerzetes.
A helytartó
Mire elbúcsúzunk Jakab atyától, lemegy a nap, az esti szél megérkezik Jeruzsálembe. Az óváros keresztény negyedében áll néhány karácsonyfa és kihúztak pár fényfüzért, de szerencsére nem bömbölnek mindenütt az émelyítő ünnepi dalok. A Jaffai kapu közelében viszont nem mindennapi látvány fogadja az embert: a Mikulás tevehátról osztja a cukorkát a gyerekeknek és a magamfajta kíváncsi újságíróknak. A „Mikulás jeruzsálemi helytartójának” háza sincs messze, óriási tábla hirdeti a ho-ho-ho-holylandi (Szentföld) otthonát.
– A nevem Issza Kasszaszieh, a családom több mint nyolcszáz éve él itt, a jeruzsálemi óváros egyik legrégebbi keresztény családja. A ház, amelyben most ülünk, szintén hétszáz esztendős – vág bele a történetébe a Mikulás. Testhezálló neki a szerep, jól megtermett férfi, korábban profi kosárlabdázóként szerzett hírnevet, csupa élet és jókedv. A házat is alaposan kipofozta, az előtérben szán parkol, mellette a Mikulás műhelyében fogadja a gyerekeket, hátul pedig ajándékokat és finomságokat lehet vásárolni.
Tizenöt évvel ezelőtt megtaláltam apám Mikulás-jelmezét a szekrényben, amelyet még gyermekkorunkban használt. Felvettem és kimentem a Jaffai kapuhoz, mindenki örült nekem, remek móka volt! Az utóbbi években aztán hagyománnyá vált, és rénszarvas helyett egy tevét is szereztem. Sokkot kaptak!
De Issza (arabul Jézus) nem érte be ennyivel. Hat évvel ezelőtt amerikai iskolát, majd további tanfolyamokat is elvégzett, ahol megtanulta többek között, hogy kell amolyan igazi mikulásosan nevetni, vagy hogyan tartsa a kezét, hogy ne zavarja a gyerekeket és a szülőket. Az pedig már saját kifejlesztett módszere, hogy fokhagymás-gyömbéres-citromos főzetet iszik, hogy távol tartsa a fertőzéseket.
Nem csupán a Szentföld, de az egész Közel-Kelet egyetlen okleveles Mikulása vagyok. Bár nem kell ahhoz piros jelmez, hogy Mikulás legyél. Bárki lehet az. Csak szívből kell csinálni!
– büszkélkedik, és falán valóban ott díszeleg minden bizonyítvány. Habár a közös fotóért fizetni kell, hátul pedig kisebb vásárt rendeztek be, az egykori profi kosaras állítja, az ügy számára a jótékonyságról, nem pedig az üzletről szól, a bevételekből csak az adományokat fedezi. – Nemcsak keresztények, de zsidók és muszlimok is járnak ide. Sőt ukránok és oroszok is együtt jönnek. Az én ajtóm mindenki előtt nyitva áll. Régen azt mondták, karácsonykor semmi nincs Jeruzsálemben. Most imádnak ide járni az emberek! – lelkendezik, és a kezembe nyom egy csokoládét. Majd úgy zárja szavait: – Az a célom, hogy örömöt és szeretetet vigyek Jeruzsálemből a világba. Mert ez a legszentebb város a világon. Minden itt kezdődött, és mindennek itt is lesz vége.
Borítókép: Issza Kasszaszieh, a Mikulás jeruzsálemi helytartója teveháton (Fotó: AFP/Ahmad Gharabli)
