Rosivall László a szellemi örökségről, a siketnyelv oktatásáról és a vesék fontosságáról

Javaslatára tartanak világszerte vesenapot, megszervezte a hazai jelnyelvi oktatást az orvosok között, cigány fiatalok egyetemre jutását segítette. Rosivall László kéttucatnyi Semmelweis-szobrot állított húsz országban. Reméli, hogy missziója igazi nemzetközi kultúrmozgalommá fejlődik, és a nemzetek tudósaik, hőseik szobrait adományozzák majd egymásnak.

2023.01.26. Budapest Rosivall László professzor + Budapest képek Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád

– Az elsőt 2015-ben a Teheráni Egyetemen, a 24. Semmelweis Ignác-szobrot pedig január 11-én Londonban a Queen Mary Egyetemen avatták fel kezdeményezésére és szervezésével. Miért pont Semmelweis?
– A gyermekágyi láz okának felismerésével és sikeres megelőzésével anyák és gyermekeik millióit mentette és menti meg ma is. Élete, megtagadása, majd igazságának felismerése, megdicsőülése örök példa és figyelmeztetés. Tudományos műveit az UNESCO bejegyezte az Emberiség Emlékezete Könyvébe. 

Már a 25. Semmelweis-szobor felállításának szerződését is aláírtam; Perugiában avatjuk. Fontos, hogy aki a múltat megérti és megérteti, a jövőt megélteti. Ma, amikor a jövőnk múlik azon, hogy minél több egészséges gyermek szülessék egészséges anyáktól, és legyőzzük a fertőző betegségek, járványok támadását, Semmelweis tanai különös hangsúlyt kapnak. Örökségét a szobrok talapzatára a helyi nyelveken, angolul és magyarul is felvésetem. Remélem, misszióm igazi nemzetközi kultúrmozgalommá fejlődik, és a nemzetek tudósaik, hőseik szobrait adományozzák majd egymásnak.
– A kezdetek az ötvenes évek elején édesanyjának nem sok jót ígértek…
– A Reviczky utca 4.-ben, a Palotanegyedben születtem, szemben Babits Mihály és Karinthy Frigyes egykori lakhelyével; így került édesapám Cini könyvébe. Amikor születésem után édesanyám először mutatott meg családunk fényképészének panaszolva nagyfejűségemet és félelmét, hogy a harmadik gyermeke esetleg vízfejű lesz, a fotóművész jól megnézett, és kijelentette: „Sose sírjon, Etelka, professzornak jó lesz!” 1991-ben, 42 évesen az lettem.
– Mindkét nagyapja és édesapja is mérnök, sőt felesége mérnöktanár. Önből hogyan lett orvos?
– Kezdetben tűzoltónak, buszsofőrnek, papnak, majd később fizikusnak, sőt pszichológusnak is készültem. Általános iskola végén a Fazekasba jelentkeztem, mert az jó és közeli iskola volt. A matematika tagozat nem vonzott, de édesapám javaslatára eljártam a Módszertani Intézetbe; tesztelték, alkalmas lennék-e a tagozati képzésre. Bár azt mondták, igen, én végül a Fazekas I/A osztályát – nem a matematikait – választottam, talán jó okkal, mert amikor 1963 szeptemberében az osztályteremben leültem a helyemre, a középső sorban, tőlem jobbra megláttam a kék szemű lányt, a feleségemet. Idén hatvan éve, hogy udvarolok neki.

– A középiskola elején már vonzotta az orvosi hivatás?
– Ekkor leginkább építészetről álmodtam, bár a házgyári betonlakás tervezése elijesztett. Édesapám a Budapesti Műszaki Egyetemen is tanított; ez is zavart az esetleges protekció miatt. A bio­lógia nem állt közel hozzám, a vért sem szerettem, de izgalmasnak találtam az emberi szervezet titkainak megismerését.
A kitűnő bizonyítványommal és a maximális húszpontos felvételivel bekerültem a Budapesti Orvostudományi Egyetemre. Így a két év katonaság pusztító rémétől is megszabadultam.
– Sok helyen járt tanulmányúton a világban olyan időszakban, amikor az nem volt magától értetődő. Volt ennek valamilyen ára?
– Harmadéves koromtól tudományos diákkörösként sok kísérletet végeztem az Élettani Intézetben, végzés után állást ajánlottak. Hat évvel később, 1979-ben már Norvégiában kutathattam. A vese mikrocirkulációját és annak szabályozását tanulmányoztam. Két évvel később az Egyesült Államokba már családommal utaztam, szerencsém volt, engedtek. 

Nagyszerű iskola és tapasztalás volt, de hiába hívtak és ígértek évi 186 ezer dolláros fizetést, hiába született ott harmadik leányunk, nem akartunk disszidálni. Hosszú ideig évente azonban három hónapot ott töltöttem, több cikkem született, mint korábban bárkinek ennyi idő alatt. Amerika különös világ, amikor egyik barátom arra kért, segítsek eladni az öreg autóját, melyen új gumik vannak, és neki nem sikerült, feladtam egy hirdetést, „ha megveszi a négy új kerekemet, kap rajta egy ingyenkocsit”. 

Harminckilenc telefonhívás jött, bár a vevő kicsit sokallta a kerekek árát, de az ingyenkocsi boldoggá tette. Hazatértünkkor az Egészségügyi Minisztériumban arról faggattak, nincs-e valami mondanivalóm. „Akarják hallani, milyen nehéz hazajönni?” – kérdeztem. Többet sohasem faggattak, de a további utazásaimat nem gátolták. Így voltam vendégkutató/professzor a Harvardon, Heidelbergben, Montpellier-ben, New Orleansban, Los Angelesben és Teheránban is.
– A Magyar Vese-Alapítványt 1987-ben hozta létre, ami szintén nem volt egyszerű, hiszen a második világháború után ez volt az első jótékonysági alapítvány. Mire jutottak?
– Az USA-ból hazatérve rengeteg tapasztalattal és az akkor legmodernebb mikropunkciós technikával elkezdtem szinte újjáépíteni az egykor híres, de fejlődésében jelentős törést szenvedő hazai vesegyógyászatot. A közvélemény elsősorban a szív- és érrendszeri betegségekről, a cukorbetegségről és a daganatokról hall, miközben a fejlett országokban az emberek tíz-tizenöt százaléka – hazánkban mintegy 1,5 millió ember – él csökkent veseműködéssel, ami behatárolja a várható élettartamot, és gyakran vezet szívhalálhoz. 

Az alapítványom dialízisgép-adományokat hozott az USA-ból még Zwack Péter segítségével, és osztott szét itthon és a határokon túl. Külföldi tanulmányutakat adott, kongresszusokat, oktatást, betegfelvilágosítást szervezett. Hozzájárult a Nemzetközi Nephrologiai Kutató és Képző Központ kialakításához. Segítségével szervezem a 27 éve működő angol nyelvű, egyhetes Budapesti Nemzetközi Veseiskolát, mely mára az egyik legöregebb és elismertebb brüsszeli akkreditációval működő továbbképző, eddig 68 országból érkeztek hallgatók. 

2003-ban írtam egy kiáltványt a Vesealapítványok Nemzetközi Szövetsége – melynek alapító tagja vagyok – vezetőségének, miszerint itt az idő, hogy a társadalmak figyelmét felhívjuk a vesék elhanyagolásának veszélyeire, és szervezzük meg a Világ Vesenapját. Azóta minden év március második csütörtökén a világ országai­ban milliárdok hallanak a veséjük egészségének fontosságáról.
– 1994–95-ben a Semmelweis Egyetem rektora volt. Nem töltötte ki a ciklusát. Miért?
– Fiatalon, 45 évesen választottak rektornak. Hatalmas lendülettel dolgoztam, megkezdtem a rektori épület felújítását, a minőségbiztosítás bevezetését, az átláthatóság erősítését, muzeális tárgyaink, értékeink összeírását, a tantervek racionalizálását, de eggyel nem számoltam: nem hittem, hogy a változások érdeksértő hatása, a bosszú felülkerekedhet a közösség, az egyetem hosszú távú érdekein. Ügyvédnőnket összeférhetetlenség miatt elbocsátottam, mert évekig egyszerre képviselte az egyetemünket és a biztosítót, amelynek fizetnie kellett volna, ha hibáztunk. 

Hiába figyelmeztetett a titkárnője, hogy az ügyvédnő esküt tett, megbuktat, és ezt folyamatosan szervezi, hazugságokkal traktálja a hallgatóságot. Amikor gazdasági nehézségek miatt több vezető érdekét érintő intézkedést kellett hoznom, az ügyvédnő összehívta a szenátus érintett tagjainak egy részét, és rávette őket, legyen bizalmatlansági indítvány ellenem. Ha az egyetem nem akar, nem harcolok, felálltam. Büszke vagyok rektorságomra. Folytattam a laboratóriumom építését, a kutatói és oktatói munkát.
– Utóbbi része volt a jelnyelvi kommunikáció kurzus, amelynek ön az ötletgazdája és elindítója. Miért volt erre szükség?
– Magyarországon mintegy hatvanezer siket él, további háromszázezer ember küzd hallásgondokkal. Minden embert megillet az egyenlő bánásmódhoz való jog, őket is, akik szinte másodrangú állampolgárok az orvosnál. 

A kommunikáció akadályoztatása akár a gyógyulást is befolyásolhatja. Az akkreditált kurzusom 2012-ben Európai Nyelvi Díjat nyert. Eddig közel ezer orvostanhallgatót tanítottunk meg erre a kommunikációs formára – eleinte kizárólag egyetemünkön, majd Pécsen is indult kurzusunk. A tantárgynak különleges hozadéka a testbeszéd és a megfigyelési képesség fejlesztése is, ami a jó orvosi működés elengedhetetlen feltétele.
– Ennek az időszaknak máig ható kezdeményezése a Semmelweis Egyetemen 2011/2012-ben indult Cigány Orvosképzési Programja is, amelyet Ferenc pápa írásban áldott meg. Hol tartanak?
– A felvételi szerinti alkalmasaknak egy éven keresztül szombat-vasárnap intenzív felzárkóztató kurzust tartottunk, majd vizsgázniuk kellett. Összesen 16 kezdte el az egyetemet, és tíz kapott eddig valamilyen diplomát. Oktatásuk – szinte hihetetlen, milyen sok szinten és formában – hatott rájuk, ránk, a hivatalokra és a környezetre is. A programot újjászervezve hamarosan elindítom ismét, mert hiszem, hogy Magyarország jövője a kiművelt emberfők és természetesen a kiművelt cigány emberfők sokaságán is múlik.
– Ez így teljes történet?
– Nem, mert amiről itt szó van, ez csak tört része annak, amit végeztem. Szerencsés voltam, mert ha harcok és küzdelmek árán is, de végül mégis azt tettem, tehettem, amit fontosnak tartottam. Hazánkban elsőként akkreditált nephrologai PhD-programomban 31 végzett hallgatónak voltam témavezetője. Számos tanítványom már sikeres professzorként folytatja a munkát valahol a nagyvilágban. Tudományos eredményeim, felfedezéseim időtállóknak tűnnek.

Névjegy

Rosivall László 1949-ben­­ született Budapesten. A Semmelweis Egyetemen szerzett orvosi diplomát 1973-ban. 1994–95-ben volt az egyetem rektora. A Kórélettani Intézet igazgatója (2010–2014), a Semmelweis Egyetem Elméleti Orvostudományok Doktori Iskolájának vezetője (2005–2019). Jelenleg a Semmelweis Egyetem Nemzetközi Nephrologiai Kutató és Képző Központjának vezetője, a Magyar Nephrologiai Társaság elnöke. Főbb díjai: Széchenyi-ösztöndíj (1997–2000), Korányi Sándor-díj (2006), Széchenyi-díj (2012), Európai Nyelvi Díj (2012), Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata (2022).

Borítókép: Rosivall László (Fotó: Kurucz Árpád)