Száz esztendeje született az Aranycsapat középhátvédje, az edzőként is elismert Lóránt Gyula

Az utókor emlékezetében kemény játékosként, konok edzőként és zárkózott, tiszteletet parancsoló egyéniségként élő kiválóság, Lóránt Gyula száz esztendeje, 1923. február 6-án született. Az olimpiai bajnok és világbajnoki ezüstérmes labdarúgó, az Aranycsapat középhátvédjének életútja – mint megannyi kortársáé – kész regény.

Forrás: Fortepan/Kovács Márton Ernő

 

Barátság Puskással

Így hát Lóránt már 1950 tavaszán visszakerült a válogatottba, hogy aztán két évre ismét eltűnjön. Máig tisztázatlan, hogy 1950 nyarán miért adták ki az útját a Vasasnál, ami után, úgy tűnt, felhagy a labdarúgással, a Kismotor- és Gépgyárban egy éven át ellenőrként kereste kenyerét. Aztán miként oly sokak életét megsegítve, színre lépett Puskás Ferenc. 

Öcsinek ugyanaz volt a motivációja, mint Sebesnek, a Honvédban égető szükség volt egy kemény, határozott középhátvédre, ezért meggyőzte Farkas Mihály honvédelmi minisztert, bírják rá Lórántot, hogy folytassa a pályafutását a katonacsapatban. 

Így is történt. 1951 szeptemberében bemutatkozott a világverő együttesben, 1952 júniusában, egy hónappal a helsinki olimpia előtt visszakerült a válogatottba is, az ötkarikás játékokon már tagja volt az Aranycsapatnak.
A magának való, zárkózott természetű, jegenyetermetű hátvéd Puskásban talán barátra is lelt, a külföldi túrákon vele lakott egy szobában, továbbá a pályán és azon kívül is mindent megtett Puskásért. 

Anekdotakincsként feljegyezték, hogy az 1953-as Olaszország–Magyarország-mérkőzésen – amelyen 3:0-s győzelmével a magyar válogatott bizonyította, hogy valóban a világ egyik legjobb csapata, egyben kiérdemelte az angliai meghívást – a mieink nehezen bírtak az olaszok középcsatárával, Carlo Gallival. Puskás Ferenc odaszólt Lórántnak: „Lóri, meddig villog még az olasz center?” Lóránt értett a szóból, Galli nem villogott tovább…
Kihagyhatatlan embere volt az Aranycsapatnak, játszott természetesen a 6:3-on is, s 1954-ben az elvesztett világbajnoki döntőn is. Nem ekkor, hanem csak egy év múltán lett kegyvesztett, utoljára 1955 májusában volt válogatott. 

Nagyot nem hibázhatott, mert azon a mérkőzésen idegenben 6:0-ra vertük Dániát. A következő évben a Honvédből is kitették, így nem játszott már az Athletic Bilbao elleni BEK-mérkőzéseken, és persze nem vett részt később a csapat nyugat-európai és dél-amerikai túráján sem. Ezért nem ragadhatott Nyugaton, s valószínűleg az akkortájt született kislányára és feleségére tekintettel a forradalom leverése után nem kísérelt meg újabb disszidálást.

Edző szeretett volna lenni, de évekig nem kapott bebocsátást a TF-re. Amikor aztán végre lediplomázott, a legmagasabb szinten kezdhetett el dolgozni, 1962-ben egyből az akkor már gyengélkedő Honvéd edzőjének nevezték ki. Kisebb csodát tett, az előző idényben a kiesés elől menekülő csapat az első helyen várta a tavaszi folytatást, ám a játékosok Tichy Lajos vezérletével szembefordultak vele, s – ne szépítsük – még a télen megbuktatták. Hogy milyen múltbéli sérelmet őrzött magában, ez már megfejthetetlen, mindenesetre állítólag amikor Tichy gratulálni akart neki a kinevezéséhez, azzal hárította el a korábbi csapattárs közeledését, hogy „majd akkor parolázunk, ha én nyújtok kezet”.

Nem esett kétségbe, 1963 tavaszán a másodosztályú Oroszlánynál vállalt munkát, s egyből megnyerte a másodosztályt a csapattal, amelynek azonban nem engedélyezték a feljutást. Debreceni kinevezését is megfúrták, amit Sebes Gusztávon, az OTSB akkori elnökén kért számon.
A korábbi szövetségi kapitány helyett a rettegett, megannyi ember életét megkeserítő Kutas István tette a helyére. Lóránt Gyula értett a szóból. Érvényes útlevéllel 1963 decemberében családostul Bécsbe utazott, s nem tért vissza. Németországban telepedett le, és edzőként komoly karriert futott be. A legnevesebb kluboknál is dolgozott, így az Eintracht Frankfurtnál és a Bayern Münchennél, ám az elvein a nyugati világ kedvéért sem volt hajlandó változtatni, így a sztárok egy része, mint például Jürgen Grabowski, rajongott érte, a másik viszont – Paul Breitnerrel az élen – fafejűnek tartotta.

Infarktus a kispadon

Görögországban is letette a névjegyét, ott is érte a halál 1981. május 31-én, csupán ötven­nyolc évesen, döbbenetes körülmények között, az Olimpiakosz elleni rangadó közben. A kispadon kapott szívinfarktust, s nem tudták megmenteni. Ahogy lengyel kollégája, Kazimierz Górski fogalmazott: katona módra, a csatatéren halt meg.
Legalább ennyire különös, hogy mindez csupán egy héttel a tervezett hazatérése előtt történt. 

Június hatodikán Puskáshoz hasonlóan ő is pályára lépett volna a Népstadionban a Magyarország–Anglia világbajnoki selejtező előtt a Budapest–Vidék öregfiúk-mérkőzésen. 

Félve készült haza – először, amióta elhagyta a hazáját –, hiszen hivatalosan őt is katonaszökevényként tartották nyilván. Őt is Sebes Gusztáv biztosította arról, hogy nem esik bántódása, ám elmaradt a viszontlátás, Bozsik József, Palotás Péter, Zakariás József és Kocsis Sándor mellett már róla is csupán egyperces tiszteletadással emlékezhettek meg.
Endingenben kísérték utolsó útjára, majd a rendszerváltás után rehabilitálták. Kőszegen először a sporttelepet nevezték el róla, majd emléktáblát avattak a szülőháza homlokzatán, posztumusz díszpolgári címet adományoztak neki, végül özvegye javaslatára hazahozták a hamvait, s 2011-ben Kőszegen helyezték örök nyugalomra.

Borítókép: A Vasas futballcsapata a Budaörsi repülőtéren 1949-ben, balról a második kalapban Lóránt Gyula (Fotó: Fortepan/Kovács Márton Ernő)