Edzésnapló

Tóth István nem azért lett „Potya”, mert kapusként kezdte a pályafutását, és számolatlanul kapta a potyagólokat. Nem is labdarúgóberkekben ragadt rá e becenév.

Tóth Potya István, az első profi magyar edző az 1927-29 közötti triplázás letéteményese Fotó: Fradi Múzeum

Aki valaha hallott-olvasott róla, és látott – futballistaként – róla készült képet, két furcsaságot biztosan tárolt az emlékezetében. Az egyik a Potya ragadványnév, a másik a különös testalkat. Tóth István nem azért lett „Potya”, mert kapusként kezdte a pályafutását, és számolatlanul kapta a potyagólokat. Nem is labdarúgóberkekben ragadt rá e becenév. A házban, ahol laktak, két Tóth család élt, mindkettőben egy-egy, ráadásul hasonló korú István gyermekkel. Hogy megkülönböztessék őket, a „mi” Tóth Istvánunkat Potykaként becézték, majd a nevéből idővel kihullott a „k”.

Hősünk nem volt éppen szálfatermet: 164 centijéhez versenysúlyként 78 kiló társult. Ilyen paraméterekkel egy sportolót inkább súlyemelőnek, esetleg birkózónak sejtenénk, ám Tóth Potya kiválóan érvényesült a futballpályán. Papp Károly sporttörténész 1980-ban így jellemezte a História folyóiratban: „Abszolút kétlábas, aki a csatársor minden posztján szerepelt a válogatottban. Zömök, tömzsi alakjához képest feltűnően gyors volt, ezért kedvelte inkább a szélső posztot. Biztos labdakezelés és átlagon felüli rúgótechnika jellemezte. Sziporkázó, ötletes, olykor derűs játéka ellenére ízig-vérig csapatjátékos volt. Mindezekhez feltétlen sportszerűség és kedves egyéniség járult. Nem csoda, hogy a közönség bálványozta.”

A jelenből visszatekintve kalandosnak mondanánk az életútját, de az 1891-ben született tehetséges ifjú évei a kor körülményeihez képest „normálisan” teltek. Futballozott, amikor csak tehette, közben egyetemre és az Isonzó mellé harcolni „járt”. Nem csupán átvészelte, túlélte a nagy háborút. Mire elült a csatazaj, lediplomázott, tejes­emberként, mai fogalmaink szerint tejipari vállalkozóként kereste a kenyerét, közben persze focizott, s készült az edzői pályára. Adalék derűs személyiségéhez, hogy jól zongorázott és szájharmonikázott, angolul, németül és olaszul is társalgott, s még mozigépészként is megállta a helyét…

Persze a futballpálya volt a természetes közege. Bár játékosként is sokra vitte – a Ferencváros labdarúgójaként 1912–1926 között 372 mérkőzésen 128 gólt szerzett, és a magyar válogatottban is szerepelt tizenkilencszer –, edzőként alkotott igazán maradandót. Még aktívan játszott, amikor 1925-ben a Ferencváros vezetői felkérték a csapat edzőjének. Az első idényben még kettős minőségben ténykedett. Az ő életében is 1926 a fontosabb korszakhatár, Magyarországon akkor vezették be a professzionális rendszerű bajnokságot, akkortól már csak edzőként dolgozott. Rendkívül eredményesen.

Tóth Potya István
Fotó: Fradi Múzeum

Első intézkedéseként visszacsábította az Üllői útra az 1916-ban az MTK-hoz igazolt, majd a háború után Ausztriában is megfordult Schlosser Imrét, a magyar futball „Slóziként” emlegetett első igazán nagy sztárját, valamint leigazolta az MTK-tól anno eltanácsolt Bukovi Mártont. Utóbbi intézkedése az Aranycsapathoz is köti munkásságát. Az úgynevezett WM-rendszert hatalmas viták közepette felváltó 3-2-5-ös felállást Bukovi – és nem Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya! – reformálta meg: az így létrejött 4-2-4-es hadrenddel, a visszavont középcsatár fegyverével lepték meg és verték tönkre éveken át Puskásék a világot. Bukovi talán már a rendkívül felkészült, az új módszereket kutató és bevezető Tóth Potya szárnyai alatt találkozhatott eme húzással.

Tóth Potya István edzőként ma már megmosolyogtató, de akkoriban forradalmi szakmai újításokkal állt elő. Ő vezette be a bemelegítés gyakorlatát, elsőként írt edzésnaplót, tartott célirányos fizikai felkészülést és egyéni képzést. Ténykedésének köszönhetően a Ferencváros egyeduralkodóvá vált a hazai mezőnyben. Egymást követő három idényben (1926, 1927, 1928) megnyerte a bajnokságot, elhódította az adott kor legrangosabb nemzetközi klubtrófeáját, a Közép-európai Kupát, a KK-t (1928), s világszenzációt aratott azzal, hogy dél-amerikai túrája során 3:2-re legyőzte a kor legjobb válogatottját, az olimpiai és később világbajnok Uruguayt (1929). Ő alkotta meg az FTC legendás T-betűs, Táncos, Takács II, Turay, Toldi és Kohut összetételű csatársorát is.

Azt is tudta, mikor kell távozni. A csúcson. Olaszországba ment, ahol – csak hogy fogalmunk legyen a magyar labdarúgás akkori presztízséről – az Internazionale vezetőedzőjeként dolgozott. Közben hazatért, s a fradisták bánatára az Újpestet is bajnoki címre vezette, csak hogy ezzel is történelmet írjon – máig ő az egyetlen edző, aki mindkét klubbal bajnokságot nyert.

A háború hazahívta, a második világháborúban is szolgált főhadnagyként. Edzői pályafutását a Ferencvárosban zárta le 1943-ban, de ekkor már nem a győzelem éltette. Hanem a túlélés. És nem csupán önnön léte. A német megszállás alatt bekapcsolódott a szintén neves labdarúgóedző, Jánosi Béla által szervezett ellenállási mozgalom munkájába, amely hamis papírokkal, élelemmel, ruhával látta el a zsidó üldözötteket. Az ő Telepes utcai házában bujdosott többek között Gobbi Hilda és a Latabár család több tagja.

Utóbb ebből a csoportból fejlődött ki a Dallam ellenállási szervezet, soraiban több korábbi híres futballistával és pályatárssal, Schlosser Imrével, Blum Zoltánnal, Fogl Károllyal, Sós Károllyal, Bodola Gyulával, Kertész Gézával. A Dallam feladata volt a Duna-hidak megmentése. Küldetését nem vihette sikerre. Tóth Potya Istvánt a csoport 47 tagjával együtt hazaárulás vádjával 1944. december 6-án a nyilasok letartóztatták, és két hónapos vallatás, hányattatás után 1945. február 6-án – az ostromgyűrűből kitörés előtt néhány nappal – a budai Gestapo emberei a Várban agyonlőtték. Hogy a lebukásukat valóban az okozta-e, hogy a csoport amerikás magyar szervezője, Kovács Pál főhadnagy 1944 decemberében az egyik vacsorán többet ivott a kelleténél, és a hölgyeknek akart imponálni, ezért mesélt a Dallamról, ez alighanem már kideríthetetlen mellékszál. Miként az is, hogy miközben Tóth Potyát a börtönbe hurcolták, nyilas kísérőjük állítólag odaszólt neki a Lánchídon, most menekülhet, mert nem figyel, de ő nem akarta ekképpen sem elárulni a társait. A mártírhalál azonban örök példamutatás.

A Ferencváros 2018. július 12-én a Maccabi Tel-Aviv csapatával játszott nemzetközi tétmérkőzést. E meccs apropóján a két klub elöljárói a magyarországi zsidóság prominens vezetőivel közösen megemlékeztek Tóth Potya Istvánról. A mi hősünk – ez volt az est mottója. Mindannyiunk hőse, tehetjük hozzá. Kiváló labdarúgó és edző, színes, művelt egyéniség, aki az első és a második világháborút is megjárta, majd mártírhalált halt. Kalandos, meghatóan érdekes, regényes életút. A téma a lábunk előtt hever. Tóth Potya István élete játékfilm után kiált. Valaki igazán gondolhatna rá!