Február közepén volt tizenkét éve, hogy az egész Közel-Keleten végigsöprő arab tavasz elérte Bahreint: a Perzsa-öbölben található, négy nagyobb és további harminc kisebb – mesterséges – szigeten elhelyezkedő állam modern kori történetének eddigi legnagyobb tiltakozási hulláma az egész országon végigzúdult, a fővárosban, Manámában pedig véres összecsapásokba torkollt a demonstrálók és a rendőrök között. A konfliktus gyökere az évszázadokra visszanyúló síita-szunnita ellentétben rejlik:
a mindössze 760 négyzetkilométeres, azaz Budapestnél másfélszer nagyobb szigetcsoport lakosságának többsége ugyanis az iszlám síita ágát követi, míg a politikai és gazdasági hatalom zöme a szunnita kisebbség, pontosabban az 1783 óta az ország élén álló al-Kalifa dinasztia kezében összpontosul.
Az iszlám világ belső harca
Az ellentét pontos lenyomata tehát a közel-keleti országok évszázadokra visszanyúló árnyékháborújának: a bahreini vezetés például a szintén szunnita irányítású Szaúd-Arábiától „kapott kölcsön” rendfenntartó erőket a kormányellenes tüntetők megfékezésére, míg a síita tiltakozókat a szaúdiakkal hagyományosan szemben álló iráni rezsim támogatja. A demonstrációk azonban néhány hónapon belül elhalkultak, és bár a 2011-es tüntetések kitörésének évfordulóján a hatalomnak ellenálló síita csoportok vezetői a mai napig terveznek megmozdulásokat, a résztvevők száma ezeken elenyésző – nem véletlenül.
Egyrészt ugyanis az uralkodó szunnita kisebbség évtizedek óta igyekszik fordítani a lakosság vallási összetételének arányain, és támogatják a külföldről érkező szunniták letelepedését (a bahreini lakosságnak körülbelül 70-80 százaléka síita; ennél csak Iránban nagyobb a vallási kisebbség aránya – a szerk.).
Másrészt bár az országban szabadon választott parlament működik, amelyben ráadásul a legnagyobb politikai erő egy síita párt, a valódi hatalom Hamad bin Isza al-Kalifa sejk, Bahrein királyának, illetve az általa kinevezett kormánytagoknak a kezében van. A miniszterelnöki székben például Szalmán bin Hamad al-Kalifa koronaherceg, Hamad király legidősebb gyermeke ül.
A Szaúd-Arábia és Katar közé ékelődött apró országban azonban a vallási törésvonalak ellenére is viszonylagos jólét van, és nem csak az olajbevételeknek köszönhetően: a szigetcsoport a régió többi országához hasonlóan elkezdett más szektorok felé is nyitni annak érdekében, hogy több lábra állítsák a gazdaságot, ennek köszönhetően pedig az elmúlt évtizedben Bahrein vált az Arab-öböl térségének egyik legfontosabb nemzetközi bankközpontjává;
a manámai bankokban mozog az arab világ pénzének jelentős része, az ország stabilitása így sokak érdeke a régióban.
Az igazgyöngyöktől az olajig
A sok lábon való állás ráadásul évszázadok óta kódolva van a bahreini genetikában: a kis ország ugyanis az Irakból Indiába vezető kereskedelmi útvonal közepén helyezkedik el, amely a világ egyik legfontosabb piacterének számított az igazgyöngyüzletben – bahreini igazgyöngyökből készültek például a tavaly szeptemberben elhunyt II. Erzsébet egykori brit uralkodó kedvenc nyakláncai és fülbevalói is.
Bahrein a gyöngyhalászat Mekkája volt egészen a 30-as évekig, aztán 1932-ben itt fedeztek fel először kőolajat az egész régióban, ami szerencsés véletlen, tekintve, hogy ekkortájt sikerült először tenyésztett gyöngyöket létrehozni Japánban, s ettől fogva a gyöngy ára leesett, s jó ideig olcsóbb is maradt
– magyarázza lapunknak egy manámai igazgyöngyárus, aki sietve hozzáteszi: mindaddig a bahreini családok zöme a gyöngykereskedelemből élt. Hasszán családjában is évtizedekre visszanyúló hagyománya van a gyöngyhalászatnak, elmondása szerint pedig ennek az az oka, hogy a régió adottságai a világon egyedülálló feltételeket teremtenek ehhez. „A Perzsa-öbölben átlagosan csupán 35 méter mély a tenger, Bahrein partjai és zátonyai mellett azonban még ennél is jóval sekélyebb, tiszta időben tehát sok minden láthatóvá válik a víz alatti világból” – mondja Hasszán, azt is hozzátéve: az ország egyébként szeretné visszanyerni hírnevét a gyöngypiacon, ezért az állam is mindent megtesz, hogy megteremtse a fenntartható gyöngyhalászathoz szükséges feltételeket.
A kereskedővéna pedig máig nem kopott ki a helyiekből – legalábbis ezt tapasztaljuk a főváros központjában található szukban, azaz a piacon. Ottjártunkkor, a minden muszlim férfinak kötelező pénteki imaidő kellős közepén azonban nem az üzlet a legfontosabb; a kereskedők egymás után terítik ki szadzsádájukat, azaz imaszőnyegeiket a piactér szűk sikátorainak földjére, hogy kelet felé fordulva közösen, imám segítségével imádkozzanak – ahogyan azt a vallási szabályok előírják.
Nők alig vannak a szűk kis utcákon, turisták is alig – európaiként így szinte lehetetlen észrevétlenül átsuhanni az óvároson. Az indiai fűszerekkel, arannyal, perzsaszőnyegekkel és kézzel készített portékákkal teli bazár labirintusától néhány száz méterre található üzleti negyedben már teljesen más látkép fogadja a látogatót: türkizkék tenger, magas felhőkarcolók és impozáns, a nyugati igényeket is kielégítő hotelek sorakoznak egymás mellett – a széles sétányok azonban teljesen üresek: a péntek szünnap, az élet csak vasárnap tér vissza a városba.
Borítókép: a városközpontban található szukban, a piacon még a pihenőnapon is nyüzsög az élet (Fotó: Tóth Loretta)
