Létrás ember akciója a szerbiai határon

A Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztályával 2021-ben indítottuk el a Do you speak Magyar? (Beszél magyarul?) című projektünket. Első állomásunk a felföldi Várhosszúrét volt, 2022-ben Délvidéken, a szerbiai Kispiacon jártunk. Táboraink alkalmával helyi lakosokkal készítünk életútinterjúkat, a tapasztalatokat könyv formájában közreadjuk. Az alábbi írás Észak-Bácskában született.

20221202 szerbia kozvetlen a hatar meletti erdoben volt migrans ott hagyott tabor s kellekek havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

Szerbia éléskamrája 

A továbbiakban Kispiac helyett Horgos felé veszem az irányt. A lakott terület végén a kiürült mezőgazdasági feldolgozóüzem gombatetejű, kopott zöld tárolói magasodnak. Az úton hatalmas erőgép jön szemből, a sofőr ki sem látszik a kalitkából. Én lent ülök, mint egy gomba, ő fönt trónol, mint egy gomba, kitérünk, intünk; az elhagyott udvarházból meglegyint a gazda szelleme. Fülemben cseng a szólam: „A Vajdaság Európa egyik legkedvezőbb adottságú agrárvidéke, Szerbia legfejlettebb és legjelentősebb régiója. A vajdasági mezőgazdaság jelentőségét bizonyítja, hogy a régiót az ország éléskamrájának is nevezik, és így volt ez az Osztrák–Magyar Monarchiában is” – írja Belanka Csaba. 

Nem emlékszem arra, hogy ottlétem alatt a helyiek gyakran használták volna a szót: Vajdaság, igaz, azt sem, hogy Délvidék. Nálunk, idehaza és Szerbiában így mondták, de a falu/város neve (például Bácsszőlős, Szabadka) szigorúan magyarul hangzott el; Belgrádé viszont Beográdként. Gyakran előfordult az „anyaország’” kifejezés, viszont visszatérő elemként nem egy interjúalany kijavított, hogy: mi (vagyis ők) nem határon túliak. 

Hirtelen marhacsorda keresztezi az utat, a rendben lelegelt földek felől igyekszenek haza. Az állatok patája belemélyed a homokba, keveredik az emberi lábnyommal, mindkettő kapaszkodik a földbe, ahogy bír. Arrébb, a leromlott üzemépületek tövében táblák jelzik, hogy kamerával megfigyelt területen járunk, s a csordát követően feltűnik az első létrás ember. Kerékpáron karikázik, és tényleg, mert minduntalan kileng a hátára kötözött hosszú létra, amitől csak kacskaringókkal képes haladni a bicikli. Mintha puskát cipelne, vagy hangszertokot – hasonlítgat a városi képzelet, de létra ez, mégpedig tizenegy fokú. 

Kerítés a magyar–szerb határon. Fotó: Teknős Miklós

Ügyesen összerakom az információkat, és megfelelő távolságban a nyomába szegődöm. Számításaim szerint rövidesen a határhoz kell érkeznünk – hiszen manapság ott virágzik igazán a létrabiznisz –, amely Horgos központjától gyalogszerrel is csak pár perc járásnyira található. A létrás azonban meggondolja magát, a kiserdőnél letér az útról, és bemegy az egyik tanya kapuján. Követem a szememmel, majd beleveszek a zöldbe, hogy leleplezzem, tán csak nem szobafestést tervezett aznapra a gazda. Megelevenedik az erdő, a fák közül előbújnak a többiek – ismerjük: papucs, szatyor –, és a vasúti sínek mentén megindulnak a határ felé, egy kisebb csoport azonban visszamarad, s kopogtatás nélkül bemegy a házba a létrás után. 

Borítókép: széttépett török líra a szerb–magyar határon, a migránsok által hátrahagyott illegális táborhelyen (Fotó: Havran Zoltán)