Most már tudom az utat… – gondolom, amint Kishomokról kifelé tartva rákanyarodom a Horgos felé vezető kövesútra. Így mondják: kövesút. Előbb poros dűlőn mentem végig, ahol tanulmányozhattam, miként keveredik a nyugati sárga-fekete homok a keleti réti homokkal, s az útelágazásnál dönteni kellett, az egykori szarvasmarha-legelőre, a martonosi szántóföldek távolabbi része felé akarok-e menni, vagy vissza a szerbiai Kispiacra. Akkor még nem tudom, hogy elvétettem az irányt, most pedig azt nem tudom, nem akarattal hagytam-e magam sodortatni, mindenesetre pár perc múlva Martonos központjába érek.
Tekepálya, pravoszláv temető
Az eligazító táblán kétnyelvű feliratok: pravoszláv templom, egészségház, katolikus templom, óvoda, posta, helyi közösség, emlékház, művelődési ház, általános iskola, központ, tűzoltóotthon, tekepálya, régi ház, pravoszláv temető. Beljebb hirdetőtáblán térképrajz mutatja a község elrendeződését és a testvértelepüléseket: Algyő, Gátér és Martfű (Magyarország), valamint Újvár (Románia). Középen kitatarozott intézményépületek, megbúvó udvarok fogják közre a tágas teret, ahol masszív fastandokról kínálják portékáikat a termelők. Most csöndes minden, hallgat a piac, üresek az asztalok. A parkban mozgolódás támad, három férfi ül, áll, fekszik a padon, dohányoznak, a lábukon strandpapucs, kezük nejlonszatyor alján matat. E képet 2015 óta nagy rutinnal összerakja az agy, miután kibukik a szájon: migránsok.
Bezzeg ezek számolatlan kapják a segélyt…
Körülnézek, középkorú nő óvatoskodik felém a kerítés mentén. Megáll, köszönünk, ő folytatja: „Eddig csak estére láttuk őket. Állandóan ordibálnak, veszekszenek, bámulnak bennünket. Csak rájuk nézek, és már tudom, honnan jöttek. Ezek itt koszovóiak. A jobb módú formából. Nemrég valaki kihívta a rendőrséget, mert a tálibok rátörték az ajtót. Félek, hogy hozzánk is bejönnek egyszer…”
Minden magyar minden magyarért
Elnézem a szegény, menekülő férfiakat, magabiztosak, fiatalok, nem ismernek akadályt maguk előtt, ha igen (például a kerítés), százszor is megpróbálnak átjutni rajta. A nőnek megered a nyelve:
Két lányom van, az egyik epilepsziás, négy gyereke született, három közülük olyan sérültebb. Én látom el őket. A falu szélén lakunk, férfi nincs a háznál. Kihez fordulhatok?
Hirtelen úgy érzem magam, mint a migránskérdés vagy inkább megoldás képviselője; elvégre Magyarországról érkeztem, ahol e problémát sikerrel kezelik. A nő érzi, most vagy soha, és bemutatkozik: „A nevem Barna Veszna, magyar állampolgár. Gondoltam, írok a köztársasági elnöknek. Nem tudja a címét?” Zavartan kotorászok a telefonban, a térerő ezúttal tökéletes, s a kezemmel felírom egy cetlire a címet. A nő elmélyülten tanulmányozza a szöveget, és megkérdezi: „Mi az a Sándor-palota?” Újból rajtam a sor, mutatom, méltatom a helyszínt, az egykor dicső Magyar Királyság fővárosát, ahol ő még sohasem járt; röstelkedem és büszke vagyok egyszerre, s Észak-Bácska ezen eldugottnak hitt szegletében sokadszorra átélem, hogy minden magyar felelős minden magyarért. Szólok, igen, szólok a köztársasági elnöknek az ügyében. Ígérem, ő pedig hálából Isten áldását kéri ránk, búcsúzunk.
Szerbia éléskamrája
A továbbiakban Kispiac helyett Horgos felé veszem az irányt. A lakott terület végén a kiürült mezőgazdasági feldolgozóüzem gombatetejű, kopott zöld tárolói magasodnak. Az úton hatalmas erőgép jön szemből, a sofőr ki sem látszik a kalitkából. Én lent ülök, mint egy gomba, ő fönt trónol, mint egy gomba, kitérünk, intünk; az elhagyott udvarházból meglegyint a gazda szelleme. Fülemben cseng a szólam: „A Vajdaság Európa egyik legkedvezőbb adottságú agrárvidéke, Szerbia legfejlettebb és legjelentősebb régiója. A vajdasági mezőgazdaság jelentőségét bizonyítja, hogy a régiót az ország éléskamrájának is nevezik, és így volt ez az Osztrák–Magyar Monarchiában is” – írja Belanka Csaba.
Nem emlékszem arra, hogy ottlétem alatt a helyiek gyakran használták volna a szót: Vajdaság, igaz, azt sem, hogy Délvidék. Nálunk, idehaza és Szerbiában így mondták, de a falu/város neve (például Bácsszőlős, Szabadka) szigorúan magyarul hangzott el; Belgrádé viszont Beográdként. Gyakran előfordult az „anyaország’” kifejezés, viszont visszatérő elemként nem egy interjúalany kijavított, hogy: mi (vagyis ők) nem határon túliak.
Hirtelen marhacsorda keresztezi az utat, a rendben lelegelt földek felől igyekszenek haza. Az állatok patája belemélyed a homokba, keveredik az emberi lábnyommal, mindkettő kapaszkodik a földbe, ahogy bír. Arrébb, a leromlott üzemépületek tövében táblák jelzik, hogy kamerával megfigyelt területen járunk, s a csordát követően feltűnik az első létrás ember. Kerékpáron karikázik, és tényleg, mert minduntalan kileng a hátára kötözött hosszú létra, amitől csak kacskaringókkal képes haladni a bicikli. Mintha puskát cipelne, vagy hangszertokot – hasonlítgat a városi képzelet, de létra ez, mégpedig tizenegy fokú.
Ügyesen összerakom az információkat, és megfelelő távolságban a nyomába szegődöm. Számításaim szerint rövidesen a határhoz kell érkeznünk – hiszen manapság ott virágzik igazán a létrabiznisz –, amely Horgos központjától gyalogszerrel is csak pár perc járásnyira található. A létrás azonban meggondolja magát, a kiserdőnél letér az útról, és bemegy az egyik tanya kapuján. Követem a szememmel, majd beleveszek a zöldbe, hogy leleplezzem, tán csak nem szobafestést tervezett aznapra a gazda. Megelevenedik az erdő, a fák közül előbújnak a többiek – ismerjük: papucs, szatyor –, és a vasúti sínek mentén megindulnak a határ felé, egy kisebb csoport azonban visszamarad, s kopogtatás nélkül bemegy a házba a létrás után.
Borítókép: széttépett török líra a szerb–magyar határon, a migránsok által hátrahagyott illegális táborhelyen (Fotó: Havran Zoltán)
