Színészek ütemesen döngölik lábukkal a földet, dobogásuk elementáris, arcuk maszk – rezzenéstelen –, tekintetük egyetlen pontra fókuszál. Színpadi jelenlétük felidézi a japán oroszlántáncot, amely ördögűző, szakrális aktus a földben lakozó rossz szellemek elkergetésére. Hekabé keze ökölbe szorul, és a rettenetes belső feszültségtől szakad róla a veríték. Euripidész A trójai nők című drámáját Szuzuki Tadasi rendezésében láttuk a Nemzeti Színházban.
Színházi energia
Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója az előadás utáni beszélgetésből értette meg, miért is kellett neki egészen Toga falujáig elzarándokolni a japán rendezőért, hogy megkérje, jöjjön el hozzánk. A legbelső, ösztönös, „állati energiáik” találkoztak Togában. Szuzuki Tadasi így beszél erről a személyes jelenlétről: az „animal energy” az a bennünk is meglévő erő, amelyet a sportolókban számtalanszor megcsodálunk. A színházi olimpia célja, hogy a színész megjelenítse ezt az erőt és energiát a kisugárzásával. A civilizáció folyamata megragadható fizikai képességeink és érzékeink kiterjesztésében. Milyen külső energiaforrásokat alkalmaz az ember? Felhasználja az állatok erejét, de felfedezte az úgynevezett élettelen energiákat, a kőolajat, a gázt, az elektromosságot is. A kultúrát azonban az élő energiákon keresztül történő kommunikáció táplálja: nem az online tér, hanem a személyes, intenzív jelenlét. Erős és gazdag kultúrát teremt magának az a társadalom, amelynek tagjai személyesen és közvetlen módon kapcsolódnak egymáshoz. Szuzuki filozófiája szerint az emberi lépték tartja fenn a műveltséget civilizált világunkban.
A trójai nők rendezése is az elidegenítő tendenciák ellen hat, miközben kapcsolódik a nó és a kabuki tradicionális színház formáihoz, hogy érzékeltesse az emberi test kifejező erejét. Szaito Maki színésznő Hekabé és lánya, Kasszandra szerepében egyformán hiteles alakítást nyújt: az első sorból sem tudnám megmondani, kicsoda valójában, öregasszony vagy fiatal lány, királyné vagy megbecstelenített papnő? Egyes kritikusok állítják, Euripidész drámaiatlan drámája A trójai nők. Mert mi történik a színpadon? Hekabé az utolsó órájában visszagondol a háborúban legyilkolt szeretteire. Egy magányos özvegy elpanaszolja sanyarú sorsát az isteneknek. A dráma éppen abban a mozzanatban képződik meg, hogy már minden megtörtént: Trója lángokban áll, megalázott nők ülnek a tenger partján, és várják, hogy kisorsolják őket a győztes harcosok között. Tudják: fogoly rabszolgaként hurcolják majd őket a görög hajókra. Egykori tisztes asszonyok várakoznak. Várakozunk.
Fáklyát szülni
Az előzmények olvasmányainkból ismertek, de nézzünk csak rá a történetre úgy, hogy hányféle bűn, isten és ember ellen elkövetett halálos vétek vezetett el a tragédiáig. Egy kezünk nem lesz elég a számoláshoz. Hekabé, Priamosz trójai király felesége Parisszal várandós, amikor álmot lát: lángoló fáklyát szül, amely lángba borítja Tróját. Az álmot Parisz nővére, Kasszandra fejti meg: öccse Trója vesztét fogja okozni. Hogy a jóslat ne teljesedjék be, a megszülető csecsemőt kirakják az Ida-hegyre meghalni, ám egy pásztor megtalálja, felneveli a gyermeket, aki olyan szép, erős férfivá érik, hogy az istenek felkérik, döntsön ő Erisz almájáról. Mert itt van minden bűn forrása: Erisz, a viszály, a veszekedés görög istennője aranyalmát gurít az egymással vetélkedő Aphrodité, Héra és Pallasz Athéné közé. Parisz persze Aphroditénak ítéli az almát, mert az a legszebb földi nő szerelmét kínálja cserébe. Majd elhajózik Spártába, és a vendégjogot durván megsértve megszökteti Menelaosz király feleségét, szép Helenét. Ez a trójai háború kiváltó oka, és ami következik: tíz év mérhetetlen szenvedés, szétszakított görög családok, hős férfiak halála – egy asszony miatt.
S most itt ülünk, és várjuk, hogy a győztes görög sereg a meggyalázott trójai nőkkel elhajózzon. Tanúk vagyunk. Tanúi a gyermekgyilkosság elviselhetetlen lelki fájdalmának – ezt elmesélni nem lehet. Az emlékezet törlődik, így védi meg a gyászolót a sokkoló élménytől.
Külső szemlélőként lehet, nincs is itt más, csak egy gyászoló nő a drámaiatlan drámájával, de a tanú visszatükrözheti: valóban megtörtént, és ezzel elmesélhetővé teszi a történetet.
Először a test mozdul a színpadon, ökölbe szorított kéz, potyogó könny és veríték jelzi a kimondhatatlant, levegő után kapkod a tüdő, majd egy mélyről feltörő hang utat ad a belső feszültségnek. Szuzuki rendezése emléket állít az emberiség nagy traumáinak, pontosabban: az áldozatoknak. De a darab utolsó, már a mában játszódó jelenete arra is figyelmeztet, hogy az egyetemes emberi fájdalmakat tovább éltetik a következő nemzedékek, ha nem történik meg a feldolgozás. A történelem ismétli önmagát. A közönség viszont tanúja lehet annak, ahogyan a tragédia elgyászolva, újramondva alakítható valósággá válik.
A legyőzöttek méltósága
Lassan ürül ki a nézőtér, itt is, ott is kis csoportok beszélgetnek a színház előterében, később a szabad ég alatt. Egy professzor a tanítványainak magyaráz: ti győztetek, el vagytok telve dicsőséggel, oké, de milyen érzés, ha most megkérdezem: mit lett a legyőzöttekkel? Szuzuki Tadasi sem tesz mást, csak kérdéseket tesz fel a család védelmező szerepéről, férfi és nő kapcsolatáról, házastársi hűségről, a háború logikájáról, a legyőzött méltóságáról. És teret ad a válaszainknak. Szolidáris, egymásra hangolódó közösséget teremt. A színjátszás módja (The way of acting) című gyűjteményes kötetben így jellemzi az ókori görög színház oldott hangulatát:
Mikor eljött a nyár, az emberek összegyűltek, kik kettesével, kik hármasával, beszélgettek és lakmároztak a mezőn, majd megnéztek egy előadást a szabadban, körbeállva a játék helyét. Miután a darab befejeződött, tovább beszélgettek, tovább ittak, és megvitatták azt, amit láttak.
Velünk is ez történt.
Borítókép: Jelenet Euripidész A trójai nők című drámájából (Fotó: SCOT Színház, szinhaz.org)
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
