Június 4-én, a nemzeti összetartozás napján emlékezzünk arra a rendszerváltozás utáni vitára, hogy hány magyar nyelv van is valójában. Egyesek szerint több. „A határon túli magyarságnak feltétlenül igazodnia kell-e nyelvhasználatában a magyarországi standardhoz […], vagy határozottabban hagyatkozhat saját régiójának nyelvi hagyományaira és a kétnyelvűség során kialakult sajátos újdonságaira?” – tette fel a kérdést 1998-ban az egyik magyarországi nyelvész. Az érintettség okán egy szlovákiai magyar nyelvész ezzel vágott vissza: „Mintha bűn volna a köznyelvről beszélni […], mintha fölösleges volna normákat szabni az egyes területeken: beszéljen, írjon mindenki úgy, ahogy akar, illetve tud […]. A nemzeti kisebbségek nyelvhasználatának természetes velejárója az idegen hatás: hagyni kell hát. Hogy aztán néhány évtized múlva nem érti meg az egyik kisebbségi a másikat, a magyarországi a kisebbségit és viszont, az a kibiceket és a szobatudósokat nem érdekli. Ez utóbbiak számára a nyelv csak kutatásuk tárgya […], ami meg minket, kisebbségieket illet, nekünk megtartónk.”
Másik szlovákiai magyar nyelvész a magyar nyelv „egyközpontúságával” (Magyarország- vagy Budapest-központúságával) szemben – mivel több országban beszélik – bevezette „a magyar mint többközpontú nyelv” fogalmát. Meglehetősen vad példát is hoz felvidéki őseim magyar nyelvével kapcsolatban:
ha a szlovákiai magyarok nyelve önálló nyelv volna, ez volna a világ 220. legnagyobb nyelve.
Sajnálkozik azon, hogy a Trianonban széttagolt „magyar nyelv állami változatai túl fiatalok ahhoz, hogy nevük legyen”. Miért, talán külön nevet kellene adni a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi, partiumi, délvidéki, szlovéniai, felsőőrségi stb. magyar nyelvváltozatoknak?
Összhang a világnyelvekkel?
Másik tanulmányában még ennél is tovább lép, immár nemcsak a határon túli magyar nyelvváltozatok (nyelvek?) önállóságát hirdeti, hanem fölveti általában a magyar nyelv indoeuropaizálódásának a gondolatát. „Mivel a magyar nyelv részleges központjainak többségi nyelvei indoeurópai nyelvek, az illető állami változatok szókincsének ilyen irányú fejlesztését összehangoltan kell végezni, hiszen az egyes központokban, várhatóan számos területen, hasonló jellegű szóalkotások és szerkezeti megoldások iránt fog igény mutatkozni. Minél inkább sikerül a párhuzamos, de nem azonos megoldásokat elkerülni (a meglévőket is kirostálni, vagyis a kodifikációból kihagyni, illetve újakat nem alkotni), s több központban egyaránt elfogadható alakokat kodifikálni és ezeket az érintett központokban elfogadtatni, annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy az illető szavak vagy szerkezetek Magyarországon is elterjedjenek, ahol a világnyelvekkel való kompatibilitás szintén kívánatos.” Vagyis: a határon túli magyar nyelvváltozatokban felbukkanó, indoeurópai hatásokra kialakuló kétnyelvűségi formákat Magyarországon (és nyilván mindenhol a magyar nyelvben) is el kell terjeszteni, mert Magyarországon is kívánatos a világnyelvekkel való kompatibilitás.
Megmaradásunk záloga
Ezt a tervet emelte programjává a hivatalos magyar nyelvtudomány és a határon túli hivatásos nyelvészek többsége. A nyelvműveléspárti nyelvészek megkérdezték: „Mi a hozama ennek a világhorizontú körültekintéssel megalapozott szétnormalizálási nekirugaszkodásnak?” És halk szóval felhívták a figyelmet arra: „Eddig még megőrzött nyelvi egységünk, egybetartozásunk legfontosabb záloga éppen nyelvi sztenderdünk közössége.” A magyar nyelv külön-külön állami változatainak, központjainak felfogása nemzeti összetartozásunk tudatát gyöngítheti. A program negyedszázada folyik.
Olyan könyv is megjelent 1999-ben, hogy A magyar nyelv Jugoszláviában… Hét évvel később már nem volt Jugoszlávia.
Borítókép: Néptáncosok a Millenniumi Földalatti Vasút kocsijában, miután véget ért a Budapesti Tavaszi Fesztivál tavasznyitó promenádja 2015. április 11-én (Fotó: MTI/Mohai Balázs)
