– Ez a könyv kísérletet tesz Csurka István személyiségének bemutatására, vagy inkább szemelvényeket villant fel az életéből több szerző szemüvegén keresztül?
Zárug Péter Farkas: Domonkos Lászlóval beszélgettünk tavaly, tíz évvel Csurka István halála után arról, hogy az ő könyvén kívül semmi nem született az író-politikussal kapcsolatban. Az eltelt idő most lehetőséget adott egy kicsit reálisabb Csurka-kép megrajzolására, méghozzá a tudomány segítségével. Domonkos László író az irodalomtudomány, Pozsgai Zsolt drámaíró a színház felől közelítették meg az életművet. Borvendég Zsuzsanna történész tisztázta a kádári titkosszolgálathoz kapcsolódó viszonyát. Vasvári Erika, a Havi Magyar Fórum egykori főszerkesztője összeállította Csurka István vaskos bibliográfiáját, ami várhatóan az év végén lát napvilágot, jelen kötetben ebből ad ízelítőt. Én nem teljes politikai arcképet rajzolok meg, hanem a „nagy robbantásához” – ahogy Csurka fogalmazott, a Néhány gondolathoz kapcsolódó elemzést írtam.
– Amit a legtöbbünk ismer, a Magyar Fórumban publikált vezércikkei, amelyek döbbenetes éleslátásról és jövőbe tekintésről tanúskodtak.
Z. P. F.: Ez rajongótáborának jellegzetes hozzáállása írói, politikusi munkájához. Volt egy időszaka, amelyben látásmódja rendkívül releváns, és az akkori gondolatai valóban ilyen képet mutatnak Csurka Istvánról. Sok Molnár Tamás-munkát olvasott. Amit leírt, azt a filozófus már leírta az Európa zárójelben című művében – amit egyébként mostanában adtak ki. Jóban voltak, hatott rá Molnár Tamás, de tény, a rendszerváltozás és a rendszerváltozáshoz kapcsolódó folyamatok és világfolyamatok meglátásában korszakos volt. Ez elvitathatatlan.
– A publicisztikák mellett írt drámát, forgatókönyvet, prózát, tárcát. Ez utóbbit tizenöt évig a Magyar Nemzetnek. Volt olyan évad, hogy öt színház egyszerre játszotta darabjait. S nevezhetjük a Vígszínház háziszerzőjének, ahol Horvai István sorra rendezte ősbemutatóit. Szépíróként szintén korszakosnak nevezhetjük?
Pozsgai Zsolt: Nem volt korszakos abban az értelemben, hogy valami olyasmit mondott, amit senki sem tudott és senki nem mert kimondani, hiszen darabjaiban már 1962-től azokat a társadalmi problémákat érintette, amire ma azt mondanánk, engedélyezték. Inkább arról van szó, hogy ő az, aki nem változott. Történt egy rendszerváltozás, és aki nem változott, az óhatatlanul vesztese lett a folyamatnak. Mire gondolok? Arra, hogy például a Vígszínházban, ahol tényleg háziszerző volt, azokkal az emberekkel dolgozott, akik a rendszerváltozás után megtagadták. Soha többet nem mehetett be a Vígbe. Vagy a könyvkiadók, akik kiadták a köteteit, a rendszerváltás után elfordultak tőle. Ugyanazok az emberek egyszer csak elkezdtek olyanokat mondani és úgy viszonyulni hozzá, hogy azt ő egyszerűen nem tudta feldolgozni.
– Már 1990-ben elfordultak tőle, az SZDSZ-es vezetők szüleinek kommunista, ÁVH-s múltját megidéző, Apák és fiúk című dolgozat után?
P. ZS.: Igazából a drámaírótól már ’88-ban, amikor megírta a Megmaradni című darabot, ami az erdélyi magyarság sorsával foglalkozott, és nem kerülhetett színpadra. Vele addig ilyesmi nem fordult elő. Még a legvadabbnak mondott Kádár-rendszer elleni darabjait is bemutatták, sőt sok százas szériát értek meg. Erre kénytelen volt szembesülni azzal, hogy vannak bizonyos politikai szempontok. Azt mondták neki: most a románokkal ne nagyon kakaskodjon. Úgy érezte, az a közeg, amiben ő létezett, az valahogy átformálódott, és már nem igényli a színházi jelenlétét. Régi barátai otthagyták, mindenki megtagadta. Ő nem változott, ugyanazt mondta mindig. Akadnak ilyenek a magyar történelemben, például Mindszenty József, aki mindig ugyanazt mondta, ezért aztán hetente másik börtönbe került. Csurka Istvánnak sem változott az értékrendje. Én tizennyolc éves korom óta ismerhettem, akkor még a drámaírók figyeltek egymásra, sőt a fiatalokra még inkább. Eljártak egymás bemutatóira. Nagyon fájt neki, amikor ez véget ért. Nagy mértékben ez lökte a politika felé vagy egy másfajta írói tevékenység felé. Ami nem baj, mert ezzel is nagyon sokat nyertünk. Ráadásul a színházak akkortájt egyre kevesebb kortárs magyar színművet játszottak. Aztán megírta az egyik utolsó drámáját, a Trianonról szóló A hatodik koporsót, amit szintén nem lehetett bemutatni Magyarországon. Pontosan kiolvasható a darabból, hogy egy kicsi változás sincs a szerző értékrendjében.
– Hogy engedhették ezzel az értékrenddel színpadra műveit a Kádár-korban?
P. ZS.: Mert olyan fajta szerepet játszott, mint például Hofi Géza, egyfajta szelepszerepet, amelyen keresztül kiengedték a társadalmi feszültségeket. Pontosan érezte az akkori vezetés, hogy ezt a szelepet működtetnie kell. Ezt nem lehet elzárni, mert felrobban a labda. De ez nem kisebbíti Csurka István érdemeit, sőt! Nagyon jó, hogy felvállalta ezt a fajta szerepet abban a rendszerben, és folyamatosan összekacsintott a közönségével. Ezért mondom: mindenképpen arany idő volt a magyar dráma számára az a korszak. Akkor, amikor még egy Hamlet-premierről is kétséges volt Pécsett, egyáltalán engedélyezi-e a pártbizottság, nemhogy egy Csurka-bemutatóról.
– Kanyarodjunk vissza a politikához. Csurka Istvánt 1957-ben Raszkolnyikov néven beszervezte a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnöksége. S hogy milyen is volt a kor: közben Havasi Zoltán fedőnéven őt figyeltették meg valakivel…
Z. P. F.: Beszervezése történetét szerintem ez a kötet hál’ Istennek végre tisztázza. Az első szerkesztőségi értekezletünkön még nem volt jelen Borvendég Zsuzsa, de abban mindannyian egyetértettünk, hogyha valamilyen történeti vagy levéltári háttérrel alátámasztott tanulmányt kell írni, akkor azt ő írja meg. Ez a tanulmány nagyon szépen feltárja, hogy a nemzetőr parancsnokság után másfél hónapig kétségek közt élt, amíg aztán januárban érte mentek. Kistarcsára vitték, ahol a bűnügyi felügyelet sokkal szigorúbb volt, mint bárhol. Nagyjából az egykori ÁVH-színvonalú gyötrés költözött át oda.
– A hely szelleme. Az 1944-es német megszállás után innen hurcoltatta Adolf Eichmann zsidó honfitársainkat Auschwitzba, aztán 1950-től 53-ig az ÁVH internálótáboraként működött.
Z. P. F.: Így van. Egyébként beszervezéséről ő maga írt először a kilencvenes években, így megakadályozva, hogy azzal zsarolják. Kistarcsán valóban gyötörték, verték, családjával fenyegették, végül aztán aláírt. Tényleg Raszkolnyikov fedőnevet kapott, azonban nem működik együtt. Életpályáját követve, amint írói munkássága összefonódott a közéletivel, a kötet tanulmányainak egymásutánisága jól kirajzolja, hogy kicsit szerencséje volt. Kiszúrták mint tehetséges fiatal írót, akit ha beszerveznek, biztos nagyon jó besúgó munkát végez majd. Ezért adtak neki lehetőséget. Ezeket kihasználta, ellenben nem jelentett semmit. Borvendég Zsuzsa a levéltári anyagokból kikutatta, hogy megátalkodott antikommunistának tartották. Persze rájöttek, hogy nem akar besúgni. Ugyan ott volt a társaságokban, azonban rendre azt mondta: nem hallott semmit. Később pedig szemére vetették, amiért ilyen-olyan összejöveteleken a Kádár elvtárshoz, a párthoz és a szocializmushoz hű írókat részegen inzultálta. Súlyosan inzultálta, a fejükre olvasta, miért működnek együtt a rendszerrel. Darabjai ekkor már hatalmas közönségsikerrel mentek az ország összes színházában. Erre szokták mondani, hogy valamit csak kellett teljesíteni III/III-asként, mert nem véletlenül mutatták be a drámáit. Ha Pozsgai Zsolt és Borvendég Zsuzsa tanulmányait egymásra csúsztatjuk, teljesen világosan kirajzolódik: valóban kapott az államtól lehetőségeket, annak reményében, hogy majd besúg, de nem súgott be. És mire ezt megállapították, és kirúgták, addigra már befutott drámaíró lett Csurka Istvánból. Később azután Zsoké fedőnéven szerepel a jelentésekben. Ez már korántsem népi nemzeti életmódjához, hanem a nagyon is nagypolgári, urbánus életmódjához kötődik, a lóversenyzéshez, a kártyázáshoz, az éjszakázáshoz. Egy magyar nábobhoz. De erről Zsolt hivatott beszélni. Nem magamat, a szerzőtársakat dicsérem, hogy szépen kirajzolnak egy életpályát, annak mozaikjait, ám a mozaikokból összeáll egy kép.
– Az említett életmódot alaposan leleplezi olyan művekben, mint a Ki lesz a bálanya?, Az idő vasfoga, a Deficit vagy a Szájhős. Egy álszent értelmiségi közeg erős kritikáját adja. S bár nem ügynöki jelentések, azért megannyi szereplőre rá lehet, lehetett ismerni.
P. ZS.: Igen, minden írónak az a dolga, hogy arról írjon, ami a valóságban fáj neki, még akkor is, ha abból vígjáték, komédia vagy szatíra születik. Csurka István darabjaiból pontosan látszik, hogy a lóversenyzés számára menekülés volt. Nem nagypolgári létforma, hanem a valóság problémáitól való menekülés. Nagyon szépen kivonta magát a játékszenvedélyével, mint ahogy egyébként más szerzők szintén. Sarkadi ebbe belehalt. Annyira komolyan vette, hogy belepusztult. De Csurka azt mondta nekem: ez az egész játék, ami fontos, az a gyerekeink, a családunk. Ez az egész színház, aki ebbe belehal, az hülye. Azt mondta: aki ezt komolyan veszi, azt nem is érdemes megmenteni, haljon csak bele. Mi nagyon sokat idézzük Wass Albertnek azt a bizonyos „a kő marad” strófáját az Üzenet haza című verséből. Csurka István ugyan meghalt tíz évvel ezelőtt, de megmaradt az irodalmi hagyatéka. Az a kő ott maradt, ami nem mindenkinél marad ott. Elsöpri az idő, elgurul, de a Csurka-életmű, az biztos, hogy megmaradt. És ha nincs a tíz évnyi szünet a halála után a hagyatéki perek miatt, akkor most évi három-négy premierje volna. Ez a kő, ez itt nagyon is megmaradt, tudniillik minden kornak megvan a maga Csurka-darabja, amit újra és újra felfedeznek. Mint minden klasszikus szerző esetében. Mostanában például a Szájhős című, második színművét ajánlgatom a színházaknak. Ez csodálatos tükre lehetne a mostani ellenzéknek, ki hol áll és mit vállal föl.
– Ha már ellenzék, a magukat liberálisnak nevezők mindent megtettek, hogy kitakarítsák a Parlamentből, a politikából. Úgy fest, az Apák és fiúk célba talált. Végül mesterkedésük sikerrel járt. Vajon Csurka politikai hagyatéka is olyan maradandó kő, akár a drámaíróé?
Z. P. F.: Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok minden, amit ő akkor mondott, az valamilyen módon tovább él, és beépül a társadalomba. Politikai öröksége terhelt néhány olyan jellegű dologgal, ami joggal nem vállalható, azonban a korpusz nagy része vállalható. A politika nem írói teljesítmény. A politika – labdarúgó hasonlattal – olyan, mint a labda. Akinél éppen ott van, az rúgja, az játszik. A többi játékos ugyan szalad a pályán, mégis arra koncentrálunk, akinél a labda van. Bár a politika a pillanat uralása, én mégis úgy vélem, Csurka István politikai öröksége jelentős. Ki beszélt először a bankok megadóztatásáról? Ki a főállású anyaságról? Ki mondta, hogy be kell vezetni a multiadót? Ilyen a politika, ha megkérdezzük, a fentieket ma ki képviseli, akkor azt a választ kapjuk: más képviseli. Vagyis a politika illóolaj, az irodalom pedig kő, ami marad. Én politikai szempontból találkoztam Csurka Istvánnal, kilenc évig voltam mellette. Ha megnézzük Mikszáth Kálmán életpályáját, ő író volt és politikus. Huszonhárom évig volt országgyűlési képviselő. Ki tud mondani ma bármit Mikszáth politikai munkásságából? Ha minden jól megy és tényleg lesznek Csurka-bemutatók, akkor a kő marad, föl lesz dobva, láthatóvá válik, akkor tizenöt-húsz év múlva Csurka Istvánról mint a XX. század egyik legnagyobb drámaírójáról fogunk beszélgetni, és valamiféle érdekességként jelenik meg, hogy egyébként milyen keményeket mondott annak idején.
P. ZS.: Ez attól függ, hogy az aktuális politikai gengszterek föl akarják-e használni ezt a múltat, nehogy bemutassák a darabjait, mint például Wass Albert vagy mások esetében. Ez azért aljas tevékenység, mert pontosan azt vizsgálja, ami nem időtálló. Mi nem tudjuk megítélni egy bizonyos korban, ki miért úgy viselkedett adott politikai rendszerben, ahogy, s azt a média hogyan tálalja, mi abból a valóság. A műveket kellene nézni.
Borítókép: Pozsgai Zsolt és Zárug Péter Farkas (Fotó: Havran Zoltán)
