Szent István a keresztény és európai, de szuverén ország vízióját testesíti meg

A magyar uralkodócsaládról, az Árpád-dinasztiáról – vagy középkori elnevezés szerint a Turul-nemzetségről – mind első, latin nyelvű irodalmi szövegeink, mind a néphagyományunk úgy tartja, hogy szent királyok nemzetsége volt. Szent István király és az első trónörökös, a fiatalon elhunyt Szent Imre herceg mellett Szent Lászlót, a lovagkirályt is a szent királyok közé sorolta a népi emlékezet, akiknek kultusza liturgikus és politikai jellegű volt.

Budapest Andrássy út. Jelmezes felvonulás augusztus 20-án Fotó: Teknős Miklós

A szöveget ugyan az államszervező uralkodóhoz köti a hagyomány, lehetséges szerzőjeként azonban a kutatás a csanádi egyházmegyét megalapító, hitéért 1046-ban vértanúságot szenvedő Szent Gellért püspököt éppúgy számon tartja, mint a Szent Koronát II. Szilveszter pápától elhozó Szent Asztrik kalocsai, majd esztergomi érseket, vagy éppen Thancmar bencés szerzetest, hildesheimi kanonokot. Az Intelmek legkésőbb az 1020-as években, de mindenképpen Szent Imre 1031-es halála előtt készült.

A tizenegyedik századi királytükör tíz fejezeten keresztül tárgyalja a jó uralkodó iránt támasztott követelményeket. Fontos, az evangéliumi szeretetre épülően a kegyesség, a türelem, az irgalmasság, az alázatosság, a mértékletesség, a szelídség, a becsületesség, a lelkiekben való erősség és a szemérmesség.

Szent István elsődleges célja a keresztény magyar állam létrehozása és védelme volt. Éppen ezért külpolitikájában kockázatkerülés és békére való törekvés jellemezte. Ennek jegyében a három európai nagyhatalommal (a pápaság, a német és a bizánci császárság) és a környező népekkel (csehek, lengyelek, kijeviek, velenceiek) is igyekezett jó kapcsolatot ápolni.

Államalapítónk történelmi szerepéről írta 1977-ben Bálint Sándor néprajztudós, művészettörténész, hogy „István ott áll két világ határán. A pogány istenkirályság és az Ószövetségtől ihletett, Isten kedvező kegyelméből való uralkodói méltóság az ő hatalmas, mitikussá vált alakjában ötvöződik össze. Pogány nemzetségének totemisztikus eredethagyománya, választottsága az Árpád-ház szentségi tekintélyében él tovább.”

Államszervező tevékenysége aktuálpolitikát is hordozhat

Szent István államszervező tevékenységének történettudományi és akutálpolitikai felértékelése, politikai és egyházi kultusza a két világháború között kapott nagy lendületet. A trianoni békediktátummal területének kétharmadától megfosztott országban a kormányzat Szent István Kárpát-medencei történelmi államának újraegyesítésében reménykedett. (Ma már tudjuk: hiába.) 1891 óta a hivatalos nemzeti ünnep augusztus huszadika, 1938-ban (halálának kilencszázadik évfordulóján) pedig fényes külsőségek között emlékezett a magyar állam és a magyar kereszténység István királyra. Az ünnep fontos momentuma, több tízezer embert megmozgató vallási eseménye és látványossága volt a Szent Jobb-körmenet, amelynek során az első király ereklyéjét az esztergomi érsek vezetésével vitték ünnepi menetben a budai Várban.

Kálmány Lajos katolikus pap, csanádpalotai plébános, néprajzkutató a tizenkilencedik század végén két, Szent Istvánhoz kötődő népi történetet jegyzett fel a szegedi nagytájon. 

Ezeknek történeti alapjuk nincs, ráadásul szellemiségükben teljesen ellentétesek a katolikus egyház Szent István-képével és a kereszténység erkölcsi tanításaival, mégis mutatják, hogy első királyunk alakja foglalkoztatta a népet, igaz, helytelenül értelmezték személyét.

 Az egyik, Szőregről származó monda István gyermekkori királyi elhivatottságára mutat rá. „Mikor Szent István gyermek volt, a tenger partján kavicsokból várat épített. A király éppen arra ment szolgáival együtt, de nem köszöntek neki. István megharagudott, hogy neki már vára van, mégsem köszönnek neki. A király kérdezte tőle, hogy mit mondott? Felelte: én is csak király vagyok a magam várában.” A másik, Deszken rögzített történet a Szent Jobb-ereklye keletkezésére ad durva magyarázatot. „István király Babilonba utazott az édesanyjával, aki úgy találta, hogy a tornyot még maga Isten sem döntheti össze. Szent István ezen annyira megbosszankodott, hogy édesanyját pofonvágta. Utána megrettent: maga vágatta le a kezét. Ez van meg még most is.”

Hogyan értékelhetjük Szent Istvánt és életművét napjainkban? Kétségtelen, hogy a magyarság történetének egyik legfontosabb szereplője, aki hosszú uralkodása alatt geopolitikai, közigazgatási és gazdasági értelemben véve is egységes államot teremtett, egyházszervező tevékenységével pedig egyértelműen a nyugati keresztény kultúrához kapcsolta a magyarságot. A magyar államiság a történeti emlékezetben, néphagyományban, sőt hosszú évszázadokon keresztül közjogi életben is a szentség tartalmával társult. Ennek jegyében tekintette a magyarság szentnek nemcsak az uralkodó személyét, de felségjelvényét, a Szent Koronát, és nem utolsó sorban a magyar állam intézményeit, sőt területét is. Szép és jelképértékű kifejezése az előbbieknek, hogy az első magyar uralkodót, Szent Istvánt és az utolsó magyar apostoli királyt, Boldog IV. Károlyt is tiszteli a katolikus egyház.

Borítókép: Augusztus 20-i ünnepség 2021-ben (Fotó: Teknős Miklós)