Martin Scorsese nyolcvanévesen jobb, mint valaha, és ebben ő kivételes, hiszen a művészek – maradjunk akkor most a rendezőknél – általában öregségükre sokat veszítenek a kreativitásukból és az ambícióikból, mivel már bebizonyították, hogy mire képesek, legfeljebb meg kell élniük valamiből. Scorsese legtöbb filmje jó, de azért van pár, amit nem kellett volna megrendeznie, ilyen például A tégla, amiért ugyan megkapta az Oscart (ha már korábban annyiszor elfelejtették), de a film hongkongi eredetije (Szigorúan piszkos ügyek) sokkal jobb, és talán sosem kellett volna elkészülnie ennek az erőltetett kultúrközi remake-nek. De mondhatnám a Netflixen elérhető Az ártatlanság korát is, ami borzalmasan öregedett – egy mai Scorsese-filmben már nem hangalámondásos narráció rágja a néző szájába, hogy éppen mit érez vagy mire gondol a főhős.
Bár a Casinónál kevés filmet láttam többször, a kedvenc Scorsese-opusom is egy késői alkotása, amit már hetvenesként rendezett, ez a 2016-os Némaság. Ugyan sok kritikus az éves toplistája élére sorolta annak idején, de mégis alulértékeltnek tartom, szerintem minden idők egyik legjobbja. Scorsese szerelemprojektje volt, papíron nincs is köze Amerikához, meg is bukott a mozikban. Egy japán regényen alapul, két XVII. századi jezsuita papról szól, akik Portugáliából Japánba utaznak, hogy felkutassák mentorukat, aki a legutóbbi hírek szerint megtagadta a hitét, látva, hogy a japánok tűzzel-vassal irtják a misszionáriusokat, azaz nem igazán fogékonyak a kereszténységre. Nehéz nem észrevenni, hogy ma is ilyesmi kultúrharc, ideológiai háború zajlik a világunkban, Scorsese univerzális filmet rendezett a világunk és világnézeteink univerzalitásának kérdéséről.
Következő filmje, Az ír hasonlóan ambiciózus projekt volt a maga három és fél órájával és az amerikai történelem nagy rejtélyéről, Jimmy Hoffa meggyilkolásáról szólva, de a Netflix produkcióját tönkrevágta az amatőr deepfake-eknél is rosszabb digitális fiatalítása Robert De Nirónak. Scorsese a korábbi gengszterfilmjei után minden addiginál mélyebbre ásott a bűnben, hiszen bérgyilkos főhőse hidegvérrel megölte azt a Jimmy Hoffát, akivel barátok voltak. Legújabb filmjétől, a Megfojtott virágoktól reméltem, hogy olyan lesz, mint a Némaság (hiszen itt is európaiak gyarmatosítanak egyfajta ősvilágot), ehelyett inkább Az ír jobban sikerült párdarabja. A Némaságot talán nem is lehetett volna felülmúlni filozofikusságban, viszont Scorsese talált Jimmy Hoffa hóhéránál elvetemültebb alakokat is.
Az igaz történeten, illetve David Grann tényregényén alapuló film az 1920-as években elkövetett oszázs gyilkosságokról szól. A törzs mesésen meggazdagodott azok után, hogy olajat találtak a földjükön, de a szerencsével együtt megérkeztek a könnyű pénzben reménykedő kalandorok is, akik megdöntenék ezt a hirtelen jött felső néposztályt. Hősünk Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio), az első világháborús veterán, aki nagybátyjához csapódik Fairfax városában: William Hale, azaz a Király (Robert De Niro) az indiánok nagy barátjának adja ki magát, valójában egész bűnszövetkezetet épített fel az oszázsok kifosztására. Ebbe húzza bele a nem túl eszes unokaöccsét is, aki feleségül vesz egy indián nőt, Mollie-t (Lily Gladstone), gyerekeik születnek, csak épp közben Ernest tevékenyen segít megölni felesége családtagjait és rokonait, majd végül szerelmét is mérgezni kezdi. A Király és pribékjeinek mohósága és pofátlansága viszont odavonzza a szárnyait bontogató FBI nyomozóit.
Bár a film sokat elmond Amerika véres történelméről és az emberi létről (a túlélésért és a javakért folytatott harccal együtt), de mégis inkább egy szerelmi történet az ember gyarlóságáról. Ernest Scorsese fél évszázados karrierjének talán legesszenciálisabb antihőse (azaz bűnös főhőse), pedig erős versenyben kell helytállnia. Egyfelől szereti a feleségét és a gyerekeit, másfelől nincs ereje nemet mondani nagybátyjának, túlságosan szereti a pénzt és a könnyű életet, és talán valami furcsa módon rasszista is. Ő és nagybátyja meggyőzik magukat, hogy a betegeskedő indián törzs ideje lejárt, és olyanokat illet a mesés vagyon, akik megdolgoznak érte. Jóság és gonosz viaskodik hősünk lelkében, melyek már-már egy-egy karakterben is testet öltenek Mollie és a Király személyében. Scorsese elmesélhette volna ezt a történetet – maradva az alapul vett könyvnél – a nyomozást vezető detektív szemszögéből is, de ő inkább a gyilkosok közül is a legellentmondásosabb nézőpontjából mutatja be az eseményeket.
Különösen a remake-ekkel, folytatásokkal és képregényfilmekkel teli mozikínálatban egyértelműen az év egyik filmes eseménye Scorsese három és fél órás alkotása. Nyolcvanévesen nincs már sok ideje történeteket mesélni, így nála fókuszáltabb rendezőt jelenleg elképzelni sem lehet. És míg Tarantino hatvanévesen visszavonulni készül, Scorsese már készíti a következő filmjét ismét Leonardo DiCaprióval egy XVIII. századi kincsvadászatról és hajótörésről.
