Trianon hontalanná tette, a nácik is üldözték az angol film magyar legendáját

Külföldre származott filmeseink közül az egyik legnagyobb Emeric Pressburger, aki Miskolcon született Pressburger Imreként, majd Angliában Michael Powell rendezővel együtt, The Archers nevű cégükkel olyan klasszikusokat készítettek, mint a Fekete nárcisz, a Piros cipellők és a Hoffmann meséi. Két unokájából, Andrew és Kevin Macdonaldból is filmes lett, mindketten a Budapesti Klasszikusfilm-maraton vendégei voltak, és szeptemberben felvették a magyar állampolgárságot is, amit nagyapjuktól Trianon idején elvettek. Kevin Macdonaldnek Oscar-díja is van, de mi Emeric Pressburgerről kérdeztük.

– Közel állt a nagyapjához?

– Nem töltöttünk együtt sok időt. Gyerek- és tinédzserkoromban talán évente egyszer láttam. Tizennyolc lehettem, amikor a korából fakadóan elkezdett betegeskedni, és három évvel később meghalt. Mindezek ellenére nagy hatással volt rám. Különös ember volt. Én a skót vidéken nőttem fel, egy farmon, ő pedig messze, Angliában lakott. Számomra nagyon egzotikus élete volt. Amikor a bátyámmal meglátogattuk, hatalmas magyar fogásokat főzött nekünk. Fogalmunk sem volt, hogy mit eszünk, nagyon más volt, mint a megszokott koszt, de imádtuk. Vaskos akcentusa volt, Pilsner Urquell sörrel kínált minket, amit akkor fedezett fel, amikor Prágában tanult a húszas években, és azóta is hozatott belőle. Egyedül élt, zárkózott volt, így amikor talált társaságot, nagyon szeretett mesélni. A gyerekkoráról Magyarországon, a menekültként töltött éveiről és arról, hogyan szerette meg a filmeket. A történetei olyan varázslatosak voltak nekünk, mint a mesék.

Kevin Macdonald. Fotó: Bach Máté

– Mit mesélt Magyarországról?

– Nyolcéves lehetett, amikor Miskolcról Temesvárra költöztek, ahol az apja egy gazdag, nemesi család birtokát igazgatta. Ahogy utaztak Temesvárra, megálltak Debrecenben néhány napra meglátogatni pár rokonukat, és ekkor járt először moziban. Pontosabban ekkor látott először filmet, mivel egy nagy sátorban vetítettek. Akkora hatással volt rá a film, hogy minden egyes részletére emlékezett. Később sikerült azonosítanom a filmet, egy rövid trükkfilm volt Mélièstől: Az égig érő paszuly feldolgozása, amiben a paszuly keresztül nő egy házon. A hetvenes-nyolcvanas években felnőve lenyűgöző volt hallani őt beszélni a filmművészet hajnaláról és az ősfilm hatásáról a korabeli nézőkre.

A trükköket nagyon szerette, például elmesélte, hogy a birtokon, ahol az apja dolgozott, egy bűvész azzal szórakoztatta a gyerekeket, hogy üveget evett.

Mondott szomorúbb történeteket is. Az első világháború vége felé, az Osztrák–Magyar Monarchia megszállásakor látott olyan fegyveres csapatokat, amelyek Szenegálból érkeztek francia vezetés alatt. Náluk mindenki ekkor látott először feketéket, és nagyon féltek tőlük. Volt is egy incidens, amikor egy katona megharapta egy magyar nő mellét, aki ettől teljesen kiborult.

– Hogyan történt, hogy könyvet írt a nagyapjáról?

– Amikor meghalt, úgy gondoltam, nagy kár, hogy senki nem ismeri ezt a rendkívüli életet. Öt nyelven írt, és csodálatos filmeket készített, amiket aztán elfelejtettek, majd később olyanok fedeztek fel, mint Martin Scorsese és Francis Ford Coppola. Pár évvel a halála után egy bulin találkoztam a Faber and Faber kiadó egyik vezetőjével, aki többek közt filmes könyveket adott ki. Mondtam neki, hogy írniuk kellene a nagyapámról, én segítenék, rengeteg anyagom van az örökségéből. Kérdeztem, hogy tudnának-e valakit, aki megírná a könyvet, mire ő azt mondta, nekem kellene csinálnom. Mondtam, hogy én nem tudok írni, de azzal bátorított, hogy minden segítséget megkapok, és fizetnek is érte. Ritka nagy szerencsém volt, hogy ilyen lehetőség kínálkozott. A húszas éveim során ennek a könyvnek az írása volt a bevezetőm a filmművészetbe. Addig semmit nem tudtam a filmtörténetről, alig jártam moziba. De ehhez a könyvhöz annyi mindent megnéztem, annyit kellett tanulnom, hogy végül rendező lett belőlem.

– Kemény élete volt Emericnek menekültként Angliában?

– Ő maradt volna Németországban, ahol óriási sikere volt az UFA, a legnagyobb európai filmgyár berkeiben, de a nácik miatt mennie kellett. 1935-ben úgy érkezett Angliába, hogy onnan továbbmegy Hollywoodba. Az volt a terve, hogy tanul egy évet angolul, és közben esetleg dolgozik Alexander Kordának, aki szintén magyar volt. Ez így is lett. 1937–38 környékén indult volna Hollywoodba, felvette a kapcsolatot az oda emigrált filmes barátaival, Max Ophülsszel, Billy Wilderrel, Robert Siodmakkal, Fred Zinnemannal. De aztán találkozott Michael Powell-lel, és maradt. 
 

Mint oly sok bevándorló, mindig a pénz miatt aggódott. 

Nem volt családja, aki segíthetett volna neki. A jegyzetfüzetei tele voltak címekkel és feljegyzésekkel arról, hogy kinek adott kölcsön és hogy kinek tartozik pénzzel. A magyar barátai különösen fontosak voltak, mert bár mind idegenek Angliában, mégis csak rájuk számíthatott, ha rosszra fordultak a dolgok. Talán a háború alatt lehetett neki a legnehezebb, hiszen magyar volt, aki Németországból érkezett, és mindkét ország ellenség volt. Mindennap jelentkeznie kellett a rendőrségen, ellenséges idegenként kezelték, de közben propagandafilmeket írt a kormánynak. Furcsa helyzet lehetett, de sokat elmond az emberségességéről. 
 

Churchill nagyon utálta a Blimp ezredes élete és halála című filmjét.

Vérig sértődött, mert az hitte, róla szól. Mondjuk nagyot nem tévedett. Megpróbálta betiltani, és cenzúráznia sikerült is. Emericnek ez nagyon rosszulesett, mert neki a hőse volt Churchill, úgy gondolta, hogy ő menti meg a világot a náciktól. Nekem is mondta, hogy ezért mindig köszönetet akart neki mondani, ezért 1965-ben húsz órát állt sorba a temetésén. 
 

Ami a filmet illeti, pont attól remekmű, hogy szeretetből kritizálta Angliát és a háborús tetteiket.

És részben azért is maradt időtálló, mert vannak benne pozitív német karakterek. Ez nagyon ritka volt a korabeli angol és amerikai filmekben. Emeric sokat élt Németországban, imádta a kultúrát és a művészetet, különösen a zenét és a filmeket. Voltak német barátai, így tudta a különbséget nácik és németek között. Ma már ez egyértelmű, de annak idején nem ilyen volt a közhangulat, sem a filmművészet vagy az irodalom. Nagyon leegyszerűsítve, fekete-fehéren gondolkodtak az emberek a németekről. Ebben a filmben sztereotípiák helyett igazi karakterek szerepelnek, akiknek van választásuk.

– Ön járt már Miskolcon a CineFest filmfesztiválon. Emeric visszajött valaha?

– Nem tudok róla, hogy 1933 után visszajött volna. Akkor mutatták be A vén gazember című, az UFA által gyártott bolondos, zenés vígjátékát. Akkor járt itt utoljára, aztán Hitler miatt Párizsba ment, ahol azért sem volt könnyű dolga, mert Trianon miatt hontalan volt, nem volt rendes útlevele. Lehet, hogy 1933 és 1935 között járt egyszer Magyarországon, erre látok esélyt. Az anyja és a féltestvére itt éltek a családjukkal. Néhány levél megvan tőlük, leveleztek a harmincas években és a második világháború alatt. 1935-ben érkezett Angliába, utána a hatvanas években akart visszajönni Magyarországra, amikor visszavonult a filmezéstől. Regényírással kezdett foglalkozni, és Ausztriába költözött. Azt mondta nekem, azért, mert itt volt a lehető legközelebb Magyarországhoz. Pár évet élt ott, voltak jó barátai, de aztán elkezdett neki hiányozni Anglia, és visszajött. Trianonnal elvették a hazáját, elvesztette az állampolgárságát. Amit elvesznek tőled, arra vágyni fogsz, főleg, ahogy öregszel. Ha nem lett volna itt a szocializmus, semmi kétségem afelől, hogy hazaköltözött volna. Maradtak még itt rokonai is, bár a szűkebb családja, az anyja és a féltestvére nem élték túl a holokausztot.

– Powell és Pressburger voltak talán a filmtörténet legjobb duója. Mitől működött közöttük a kémia?

– Nagyon különböző személyiségek voltak, de mindennél jobban tisztelték egymás tehetségét, lenyűgözően nyitottak voltak a másik ötleteire. Elképesztő, hogy Michael Powell rendezőként ilyen szinten képes volt megosztani a kreatív kontrollt és minden ezzel járó elismerést a forgatókönyvírójával. Egyformán mindent beleadtak a munkájukba, ezért is voltak sikeresek. Húsz évig dolgoztak együtt, ami sokat elmond arról, mennyire szerették egymást. Húsz év házasság is nehéz, de ők nagyon közeli kreatív partnerek voltak, és mindent megosztottak, a filmeket, a pénzt, a sikereket és a bukásokat.

– Barátok maradtak a szétválás után is?

– Biztos sokan azt gondolják, hogy összevesztek és megutálták egymást, de nem így történt. Volt pár nehéz évük, amíg végül rá nem jöttek, hogy már nem működik a közös munka, a filmjeik többé nem voltak jók, nem hoztak pénzt. Emeric úgy döntött, átnyergel regényírásra. Egy-két évvel a szétválásuk után viszont újra barátok voltak, és Michael több forgatókönyvét is megmutatta Emericnek, aki titokban dolgozott is rajtuk, olykor Richard Imrie álnéven.  

– Dolgozhatott Powell ma már leghíresebb alkotásán, a nagy botrányt kavart Kamerales című filmen?

– Nem hiszem. Nem tudok erről, és meglepne, ha neki tetszett volna az a projekt. Szigorú erkölcsei voltak, az pedig egy sokkoló film volt a maga idejében, amiben Michael a saját családját szerepeltette. Szerintem jobban sikerült volna, ha Emeric dolgozott volna rajta. Annak a filmnek a forgatókönyve nem az igazi. Az ötlet jó, de a kidolgozás kevésbé. De Michael mindent megmutatott neki, úgyhogy lehet, hogy pár javaslata volt hozzá.

Káel Csaba, Kevin Macdonald és Ráduly György. Forrás: NFI

– 1957-ben váltak szét, majd tizenöt évvel később egy filmre összeálltak, újra a saját nevükön.

– Egy 16 milliméterre forgatott kis gyerekfilm volt, amit szinte ingyen csináltak a Children’s Film Foundation nevű nonprofit alapítványnak. Megvan nekem a szerződés, 75 fontot kaptak érte, ami szinte semmi, és a filmnek is nagyon kicsi volt a büdzséje. Ennyire akartak közös filmet készíteni. Nem remekmű, de nagyon innovatív. Mintha egy diákfilmet készítettek volna a pályájuk legvégén. Van ebben valami gyönyörű, hogy az utolsó film, amit mindketten készítettek, a filmezés és a közös munkájuk szeretetéről szól.

Kevin Macdonald 

Oscar-díjas rendező, az elismerést Egy nap szeptemberben című dokumentumfilmjéért kapta. Olyan sikeres és hollywoodi sztárokat felvonultató mozifilmeket rendezett még, mint Az utolsó skót király (Forest Whitakernek Oscart hozott), A dolgok állása (Russell Crowe és Ben Affleck főszereplésével) és a Fekete-tenger (Jude Law nevével fémjelezve). 

Borítókép: Emeric Pressburger (Forrás: NFI)