Első igazán komoly sikere (egyben olyan filmesek ihletője, mint Quentin Tarantino vagy Spike Lee), az Aljas utcák mintegy összesűríti Scorsese legfontosabb témáit – a valahová tartozni akarás belső igényét, az amerikai (és azon belül is: az olasz-amerikai) társadalom identitásának problémáit, a kereszténységből (kiváltképp a római katolicizmusból) eredő erkölcsi kérdéseket (hit, bizalom, család szentsége, bűn és bűnhődés etc.) –, miközben úgy újította meg az amerikai műfaji film formanyelvét, mint Scorsese egyik európai példaképe, Jean-Luc Godard Kifulladásig című filmje.
A dokumentarista-szürrealista Taxisofőrben New York a legkegyetlenebb és legmocskosabb arcát mutatja, a középpontban pedig egy olyan meghasonlott, primitívségében is összetett ember áll, akinek tételmondata illusztrálja a nagyvárosi modern ember lelki magányát.
A kezdetektől fogva Martin Scorsese pályafutásának legjobb filmjei magukban hordoznak bizonyos vallomásos jelleget. Nevezhetnénk gyónásnak is, már amennyiben Scorsese legtöbb filmjében rendre felbukkan a bűn és bűnhődés, de minimum a bűntudat és az attól való lelki elszabadulás igyekezetének motívuma – de ennél is egyértelműbb, hogy maga a rendező fogalmazott úgy számos interjúban, hogy filmjeiben a maga alapvető szorongásait akarja feldolgozni. S hogy mennyire így van, azt az a tény is példázza, hogy a kisebb karakterszerepekben színészként is remek Scorsese saját filmjeiben is rendre feltűnik, a Taxisofőrben egyenesen egy olyan, felszarvazott férjet alakít, aki a Robert De Niro alakította taxisnak vallja meg, hogyan fogja megölni a feleségét és annak fekete szeretőjét.
Nem tudhatjuk, milyen pap vált volna (az ötször nősült, hitében többször megingott, de legutóbbi nyilatkozatai szerint a katolicizmus alapelveibe kapaszkodó, azokhoz súlyos magánéleti válságok árán visszataláló) Martin Scorseséből, mindenesetre legjobb filmjeivel – a személyesség teljes mozgóképes eszköztárával – Scorsese valójában prédikál.
Bár 25 nagyjátékfilmjének csak negyedét teszik ki a gengszterfilmek, mégis, ezeken keresztül szemléltetve: Scorsese nem kevesebbet állít, mint hogy a tagadhatatlanul európai gyökerű, nemzettudatában egységes, de származásában vegyes amerikai társadalmat szükségszerűen feszíti az etnikai hovatartozás, valamint hogy az amerikai kultúra elválaszthatatlan része (és formálója) a bűnözés (ennek megfelelően A tégla záróképsora a Capitolium előtt az ablakpárkányon mászkáló patkánnyal nem csupán a film legszorosabban vett motívumára, a beépülésre, hanem magára a teljes amerikai identitást megfertőző gengsztermítoszra is utal, épp úgy, ahogy a 2013-as, az 1990-es évek egyik leghírhedtebb tőzsdepiaci csalójának történetét felelevenítő A Wall Street farkasa teljes egészében az amerikai vállalkozói szellem szatírája, melynek Leonardo DiCaprio alakította bukott hőse minden erkölcsi romlottság ellenére válik milliók bálványává).
