Harminc éve mutatták be Quentin Tarantino első filmjét

Harminc évvel ezelőtt mutatták be Quentin Tarantino első rendezését, a vérben és popkulturális utalásokban gazdag Kutyaszorítóbant – írja az Origo.

Forrás: Origo2022. 10. 10. 9:15
Tarantino, Quentin
Cannes, 2014. május 24. Quentin Tarantino amerikai rendezõ az Egy maréknyi dollárért (A Fistful of Dollars) címû film vetítésén a 67. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon 2014. május 24-én. A filmes seregszemle zárófilmje Sergio Leone 1964-ben forgatott Egy maréknyi dollárért címû filmjének digitalizált változata. Vetítésével az olasz western, az úgynevezett spagettiwestern ötven évvel ezelõtti indulására emlékeznek. (MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo) Fotó: GUILLAUME HORCAJUELO
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nyolc férfi – hatan közülük fekete öltönyben – ül egy Los Angeles-i kávézó-reggeliző asztalánál és étkezés közben kedélyesen beszélgetnek, látszólag mindennapos, semmitmondóan egyszerű témákról, mint például arról, hogy miről szól pontosan Madonna Like a Virgin című, 1984-es slágere. Aztán a jóformán tét nélküli beszélgetés valóságos vitává fajul, amikor Mr. Pink nem hajlandó beszállni a pincérnőnek szánt borravaló összegébe, mert nem hisz a hála és együttérzés efféle (véleménye szerint társadalmi nyomásból született) kinyilvánításában.

Így kezdődik a Kutyaszorítóban, egy vérfürdőbe fajuló gyémántrablás és az elkövetők – hét bűnöző és egy, közéjük beépült rendőr – története.

A hollywoodi léptékkel nevetségesen alacsony költségvetésből (1,2 millió dollár), de annál nagyobb írói, rendezői, operatőri (Andrzej Sekula) és vágói (Sally Menke) kreativitással készült Kutyaszorítóban jóformán magába sűríti az amerikai, európai és ázsiai gengszterfilmek (és utóbbiak esetében beleértve a szamurájfilmeket is) sajátosságait – olyannyira, hogy Tarantino formabontó formanyelvi újításai (legyen szó "az először a válasz, aztán a kérdés" idő- és nézőpontokat cserélgető non-lineáris elbeszélés-technikáról, az erőszakot popkulturális eszmecserékkel feloldó, vagy épp fordítva az agressziót a popkultúrából levezető ábrázolásmódról vagy a hagyományos kulcsjelenetek kihagyásával az akció bemutatása helyett a szereplők közötti feszültségekre koncentráló dramaturgiáról) valójában egytől egyig másoktól és máshonnan ellesett fogások, csak épp Tarantino mind íróként, mind rendezőként mesterien ötvözi a már meglévő elemeket és teremt saját, jól felismerhető univerzumot.

Tarantino filmje esetében tetten érhető például a Kifulladásig, (az abból is táplálkozó) Aljas utcák (Martin Scorsese), a Gyilkosság (Stanley Kubrick), Az áruló és A szamuráj (mindkettő rendezője: Jean-Pierre Melville) vagy A dicső tizenegy (Lewis Milestone) hatása. És ott van még példának okáért a Mr. Blue-t alakító Edward Bunker, aki valóban részt vett (más bűncselekmények mellett) fegyveres rablásban, megjárta a börtönt, aztán író lett, az ő regényéből készült a Próbaidő (Ulu Grosbard), ami egy frissen szabadult bűnözőről szól, aki igyekszik kicselezni a felügyelőtisztjét, épp mint Mr. Blonde (Michael Madsen), a Kutyaszorítóban szadistája.

 

Tarantino filmjeiben általában, de a Kutyaszorítóban esetében kiváltképp a dialógus a cselekmény valódi motorja és a szereplők jellemábrázolásának legfontosabb eszköze.

 

Szó sincs arról, hogy Tarantino elhanyagolná a látványt, csak épp arról, hogy a látvány illusztrálja a párbeszédeket, és nem fordítva (ezzel egyébként nagy teret engedve a színészeknek is).

Szigorúan a látvány dramaturgiája szempontjából: a Kutyaszorítóban direkt módon ábrázolt eseményei a dialógusokból következnek – mindent a szöveg visz előre. Olyannyira, hogy Tarantino külön fel is hívja a figyelmet a szóban elmesélt történet elsőbbségére, amikor a beépített rendőr hosszú napokon keresztül gyakorolja a szövegét, hogy minden részletre kiterjedően, hitelesen és humorosan tudja elmesélni a rablóknak, hogyan bukott le majdnem egy táskányi droggal egy pályaudvari mosdóban, ahol épp kutyás rendőrök beszélgettek. Látni Freddy Newandyke nyomozót, ahogy magol; látni ahogy előadja a történetét az őt olykor odavágó kérdésekkel megszakító három bűnözőnek; látni, ahogy megelevenedik a kitalált történetet. 

A bűnözők gyanúját eloszlató sztori fejezete a Kutyaszorítóban dramaturgiájának tökéletes illusztrálása. A kép épül a szöveg köré, és nem fordítva – de később, a látványosabb Tarantino-filmek esetében is igaz, hogy az akció mit sem ér a szöveg nélkül, mert mindig egy beszélgetés (narráció, dalszöveg etc.) készíti elő a következő jelenetet, és mindig a kimondott szó lendíti előre a cselekményt.

A Kutyaszorítóban (és általában a Tarantino-filmek) eredetisége abban áll, ahogy mesél. Nem csupán konkrét szavakkal, hanem a szóbeli történetmesélés csapongását követő, ugyanakkor nagyon is rendszerezett dramaturgiajátékkal, folyamatos idő- és nézőpont váltásokkal, látszólag lényegtelen kitérőkkel tartva a végcél felé – miközben reméli, hogy a néző felismeri, számára legalább annyira fontos, hogy miről szól a Like a Virgin, mint az, hogy mi történik, ha végre megérkezik a raktárba a gyémántrablást kitervelő Joe Cabot.

 

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.

Borítókép: Quentin Tarantino (Fotó: MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.