Nyolc férfi – hatan közülük fekete öltönyben – ül egy Los Angeles-i kávézó-reggeliző asztalánál és étkezés közben kedélyesen beszélgetnek, látszólag mindennapos, semmitmondóan egyszerű témákról, mint például arról, hogy miről szól pontosan Madonna Like a Virgin című, 1984-es slágere. Aztán a jóformán tét nélküli beszélgetés valóságos vitává fajul, amikor Mr. Pink nem hajlandó beszállni a pincérnőnek szánt borravaló összegébe, mert nem hisz a hála és együttérzés efféle (véleménye szerint társadalmi nyomásból született) kinyilvánításában.
Így kezdődik a Kutyaszorítóban, egy vérfürdőbe fajuló gyémántrablás és az elkövetők – hét bűnöző és egy, közéjük beépült rendőr – története.
A hollywoodi léptékkel nevetségesen alacsony költségvetésből (1,2 millió dollár), de annál nagyobb írói, rendezői, operatőri (Andrzej Sekula) és vágói (Sally Menke) kreativitással készült Kutyaszorítóban jóformán magába sűríti az amerikai, európai és ázsiai gengszterfilmek (és utóbbiak esetében beleértve a szamurájfilmeket is) sajátosságait – olyannyira, hogy Tarantino formabontó formanyelvi újításai (legyen szó "az először a válasz, aztán a kérdés" idő- és nézőpontokat cserélgető non-lineáris elbeszélés-technikáról, az erőszakot popkulturális eszmecserékkel feloldó, vagy épp fordítva az agressziót a popkultúrából levezető ábrázolásmódról vagy a hagyományos kulcsjelenetek kihagyásával az akció bemutatása helyett a szereplők közötti feszültségekre koncentráló dramaturgiáról) valójában egytől egyig másoktól és máshonnan ellesett fogások, csak épp Tarantino mind íróként, mind rendezőként mesterien ötvözi a már meglévő elemeket és teremt saját, jól felismerhető univerzumot.
