Harminc éve mutatták be Quentin Tarantino első filmjét

Harminc évvel ezelőtt mutatták be Quentin Tarantino első rendezését, a vérben és popkulturális utalásokban gazdag Kutyaszorítóbant – írja az Origo.

Cannes, 2014. május 24. Quentin Tarantino amerikai rendezõ az Egy maréknyi dollárért (A Fistful of Dollars) címû film vetítésén a 67. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon 2014. május 24-én. A filmes seregszemle zárófilmje Sergio Leone 1964-ben forgatott Egy maréknyi dollárért címû filmjének digitalizált változata. Vetítésével az olasz western, az úgynevezett spagettiwestern ötven évvel ezelõtti indulására emlékeznek. (MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo) Fotó: GUILLAUME HORCAJUELO

Tarantino filmje esetében tetten érhető például a Kifulladásig, (az abból is táplálkozó) Aljas utcák (Martin Scorsese), a Gyilkosság (Stanley Kubrick), Az áruló és A szamuráj (mindkettő rendezője: Jean-Pierre Melville) vagy A dicső tizenegy (Lewis Milestone) hatása. És ott van még példának okáért a Mr. Blue-t alakító Edward Bunker, aki valóban részt vett (más bűncselekmények mellett) fegyveres rablásban, megjárta a börtönt, aztán író lett, az ő regényéből készült a Próbaidő (Ulu Grosbard), ami egy frissen szabadult bűnözőről szól, aki igyekszik kicselezni a felügyelőtisztjét, épp mint Mr. Blonde (Michael Madsen), a Kutyaszorítóban szadistája.

Tarantino filmjeiben általában, de a Kutyaszorítóban esetében kiváltképp a dialógus a cselekmény valódi motorja és a szereplők jellemábrázolásának legfontosabb eszköze.

Szó sincs arról, hogy Tarantino elhanyagolná a látványt, csak épp arról, hogy a látvány illusztrálja a párbeszédeket, és nem fordítva (ezzel egyébként nagy teret engedve a színészeknek is).

Szigorúan a látvány dramaturgiája szempontjából: a Kutyaszorítóban direkt módon ábrázolt eseményei a dialógusokból következnek – mindent a szöveg visz előre. Olyannyira, hogy Tarantino külön fel is hívja a figyelmet a szóban elmesélt történet elsőbbségére, amikor a beépített rendőr hosszú napokon keresztül gyakorolja a szövegét, hogy minden részletre kiterjedően, hitelesen és humorosan tudja elmesélni a rablóknak, hogyan bukott le majdnem egy táskányi droggal egy pályaudvari mosdóban, ahol épp kutyás rendőrök beszélgettek. Látni Freddy Newandyke nyomozót, ahogy magol; látni ahogy előadja a történetét az őt olykor odavágó kérdésekkel megszakító három bűnözőnek; látni, ahogy megelevenedik a kitalált történetet. 

A bűnözők gyanúját eloszlató sztori fejezete a Kutyaszorítóban dramaturgiájának tökéletes illusztrálása. A kép épül a szöveg köré, és nem fordítva – de később, a látványosabb Tarantino-filmek esetében is igaz, hogy az akció mit sem ér a szöveg nélkül, mert mindig egy beszélgetés (narráció, dalszöveg etc.) készíti elő a következő jelenetet, és mindig a kimondott szó lendíti előre a cselekményt.

A Kutyaszorítóban (és általában a Tarantino-filmek) eredetisége abban áll, ahogy mesél. Nem csupán konkrét szavakkal, hanem a szóbeli történetmesélés csapongását követő, ugyanakkor nagyon is rendszerezett dramaturgiajátékkal, folyamatos idő- és nézőpont váltásokkal, látszólag lényegtelen kitérőkkel tartva a végcél felé – miközben reméli, hogy a néző felismeri, számára legalább annyira fontos, hogy miről szól a Like a Virgin, mint az, hogy mi történik, ha végre megérkezik a raktárba a gyémántrablást kitervelő Joe Cabot.

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.

Borítókép: Quentin Tarantino (Fotó: MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo)