A nyolcvanas évek New York-i undergroundjában színre lépett formációból ma már csak a frontember, Michael Gira maradt, aki így foglalta össze a zenéjük kezdeteit: „A punkrock-korszak közepén kezdtünk zenélni, de mi egyáltalán nem azt játszottuk. Az általunk elképzelt hangzáshoz az a bizonyos három akkord is sok volt. Egyáltalán nem törődtünk azzal, hogy a hangszereinkkel hogyan kell rendesen játszani.” Mint azt ő is elismeri, a korai éveik fülsiketítő zajrockjától napjainkig (és tizenhatodik lemezükig) sokat változtak és fejlődtek, köszönhetően részben talán Gira múzsájának és volt párjának, Jarboe-nak, ő énekel például a Children of God című dalban, ami talán a legslágeresebb számuk amellett, hogy a sajátos hangzásuktól sem tér el.
Kapunyitás után alig fél órával kezdett az egyszemélyes előzenekar, az együttes egykori gitárosa, Norman Westberg. Gyakorlatilag egyhuzamban játszott háromnegyed órát, igazából a Swans lényegét jelentő hipnotikus és a végtelenségig repetitív gitárzenét hallhattuk tőle. Részben talán amiatt, hogy egyetlen idősödő úriember játszott egy szál gitáron mindenféle vizuális vagy zenei körítés nélkül, Westberg nem igazán mozgatta meg a közönséget. Hiába gitáralapú zene a rock, egy hangszer kevés. Egy kicsit túl sok volt tehát a minimalizmusból, a közönség beszélgetését olykor tisztán lehetett hallani a zene felett.
Ilyen problémája aztán senkinek nem volt a szinte azonnal kezdő Swans fellépésével. Gira öt hangszerest hozott magával (játszottak gitáron, basszusgitáron, dobokon, billentyűkön és mellotronon), négyen széken ültek, ő maga Westberghez hasonlóan egy szál gitárral, előtte kotta. De aki azt hitte volna, hogy a Swans a sok zenei finomodás részeként már nem a világ leghangosabb együttese, vagy valami nyugdíjas hakni várható a négy évtizede zenélő, jövőre hetvenéves Girától, az nagyot tévedett. Nincs is másról értelme értekezni a több mint két és fél órás fellépés kapcsán, mint a fülsértő hangerőről, annyira ellopta a show-t a zene ezen aspektusa. Persze nem egyszerűen arról van szó, hogy maximum hangerőn játszanak, hiszen azt bárki utánuk tudná csinálni. Gira ars poeticája, hogy szeretné, hogy a zene fájjon a hallgatóságnak, hogy feloldódjunk, elveszítsük magunkat a kakofóniában.
Ezt maradéktalanul eléri a Swans, más kérdés, hogy az élmény – mint alighanem bármilyen extrém és experimentális művészeti tapasztalás – igencsak ellentmondásos. Ezt jól példázza egyébként, hogy sokakat láttam különféle füldugókkal, sőt olyan is volt, aki ujjal nyomta a fülébe a dugót, hogy biztosra menjen. Füldugóval ugyan megúszod a fájdalmat, a fülcsengést és a halláskárosodást, de igazából lemaradsz arról a hangtartományról, amiért jöttél, és ami a Swans élő fellépéseinek a lényege és különlegessége. (Annak idején voltam olyan My Bloody Valentine koncerten, ahol ingyen osztogatták a füldugókat, itt egész jó üzlet lehetett volna pénzért adni őket.)
Ami pozitívum ebben az ellentmondásos élményben, hogy tényleg megszűnik a külvilág. A moziban vagy a színházban roppant idegesítő tud lenni, ha valaki köhécsel, cseverészik, megcsörren a telefonja, esetleg fel is veszi. Moziban ehhez hozzájön még a pattogatott kukorica ropogása, a chipses zacskó csörgése vagy a nachos tunkolása. És a koncerteken sem csak az egész előadást okostelefonnal felvevő, majd a videókat az ismerősöknek lemerülésig továbbító „zenerajongó” lehet zavaró, de azok is, akik azért fizették ki a jegyárat és részegedtek le borsos áron, hogy aztán teli torokból énekeljék a dalokat, vagy egymás fülébe ordítva osszák meg nyilvánvalóan magvas gondolataikat. A Swans hangereje minden ilyen zavaró tényezőtől megszabadított, emellett egész egyszerűen nem is lehetett másra figyelni. Még ha a közösségi média függője vagy, és nem bírod megállni, hogy elolvasd az üzeneteidet, akkor sem fogsz tudni a zenén kívül másra fókuszálni.
Ami az élmény negatívumát illeti, arról már volt szó: a hangerő ellopja a show-t, szinte ki sem derül, milyen pazar zenét játszik a Swans. Tényleg adnak valamit élőben, amit máshol és máshogy nem kapsz meg, de közben elég lenne a zene is. Úgy is összefoglalhatnám, hogy ez egy olyan koncert volt, ahol nem a zenére figyeltem, hanem a hallásomra. Egészen biztosan nem volt még előadás, ahol ennyire tudatosan figyeltem volna erre az érzékszervemre, arra, hogy mit is hallok pontosan. Egyszerre volt furcsa és kellemetlen, miközben örültem neki, hogy egyáltalán hallok, legyen szó a Swans olykor földöntúli zenéjéről vagy akár hazafelé a hétköznapi zajokról, amikre máskülönben sosem figyelünk. Összességében tipikus extrém élmény: meg kellett élni, ki kellett próbálni, de egyszer pont elég volt.
Borítókép: Michael Gira (Fotó: Havran Zoltán)
