A nyolcvanas évek New York-i undergroundjában színre lépett formációból ma már csak a frontember, Michael Gira maradt, aki így foglalta össze a zenéjük kezdeteit: „A punkrock-korszak közepén kezdtünk zenélni, de mi egyáltalán nem azt játszottuk. Az általunk elképzelt hangzáshoz az a bizonyos három akkord is sok volt. Egyáltalán nem törődtünk azzal, hogy a hangszereinkkel hogyan kell rendesen játszani.” Mint azt ő is elismeri, a korai éveik fülsiketítő zajrockjától napjainkig (és tizenhatodik lemezükig) sokat változtak és fejlődtek, köszönhetően részben talán Gira múzsájának és volt párjának, Jarboe-nak, ő énekel például a Children of God című dalban, ami talán a legslágeresebb számuk amellett, hogy a sajátos hangzásuktól sem tér el.
Kapunyitás után alig fél órával kezdett az egyszemélyes előzenekar, az együttes egykori gitárosa, Norman Westberg. Gyakorlatilag egyhuzamban játszott háromnegyed órát, igazából a Swans lényegét jelentő hipnotikus és a végtelenségig repetitív gitárzenét hallhattuk tőle. Részben talán amiatt, hogy egyetlen idősödő úriember játszott egy szál gitáron mindenféle vizuális vagy zenei körítés nélkül, Westberg nem igazán mozgatta meg a közönséget. Hiába gitáralapú zene a rock, egy hangszer kevés. Egy kicsit túl sok volt tehát a minimalizmusból, a közönség beszélgetését olykor tisztán lehetett hallani a zene felett.
Ilyen problémája aztán senkinek nem volt a szinte azonnal kezdő Swans fellépésével. Gira öt hangszerest hozott magával (játszottak gitáron, basszusgitáron, dobokon, billentyűkön és mellotronon), négyen széken ültek, ő maga Westberghez hasonlóan egy szál gitárral, előtte kotta. De aki azt hitte volna, hogy a Swans a sok zenei finomodás részeként már nem a világ leghangosabb együttese, vagy valami nyugdíjas hakni várható a négy évtizede zenélő, jövőre hetvenéves Girától, az nagyot tévedett. Nincs is másról értelme értekezni a több mint két és fél órás fellépés kapcsán, mint a fülsértő hangerőről, annyira ellopta a show-t a zene ezen aspektusa. Persze nem egyszerűen arról van szó, hogy maximum hangerőn játszanak, hiszen azt bárki utánuk tudná csinálni. Gira ars poeticája, hogy szeretné, hogy a zene fájjon a hallgatóságnak, hogy feloldódjunk, elveszítsük magunkat a kakofóniában.
