Ezt maradéktalanul eléri a Swans, más kérdés, hogy az élmény – mint alighanem bármilyen extrém és experimentális művészeti tapasztalás – igencsak ellentmondásos. Ezt jól példázza egyébként, hogy sokakat láttam különféle füldugókkal, sőt olyan is volt, aki ujjal nyomta a fülébe a dugót, hogy biztosra menjen. Füldugóval ugyan megúszod a fájdalmat, a fülcsengést és a halláskárosodást, de igazából lemaradsz arról a hangtartományról, amiért jöttél, és ami a Swans élő fellépéseinek a lényege és különlegessége. (Annak idején voltam olyan My Bloody Valentine koncerten, ahol ingyen osztogatták a füldugókat, itt egész jó üzlet lehetett volna pénzért adni őket.)
Ami pozitívum ebben az ellentmondásos élményben, hogy tényleg megszűnik a külvilág. A moziban vagy a színházban roppant idegesítő tud lenni, ha valaki köhécsel, cseverészik, megcsörren a telefonja, esetleg fel is veszi. Moziban ehhez hozzájön még a pattogatott kukorica ropogása, a chipses zacskó csörgése vagy a nachos tunkolása. És a koncerteken sem csak az egész előadást okostelefonnal felvevő, majd a videókat az ismerősöknek lemerülésig továbbító „zenerajongó” lehet zavaró, de azok is, akik azért fizették ki a jegyárat és részegedtek le borsos áron, hogy aztán teli torokból énekeljék a dalokat, vagy egymás fülébe ordítva osszák meg nyilvánvalóan magvas gondolataikat. A Swans hangereje minden ilyen zavaró tényezőtől megszabadított, emellett egész egyszerűen nem is lehetett másra figyelni. Még ha a közösségi média függője vagy, és nem bírod megállni, hogy elolvasd az üzeneteidet, akkor sem fogsz tudni a zenén kívül másra fókuszálni.
Ami az élmény negatívumát illeti, arról már volt szó: a hangerő ellopja a show-t, szinte ki sem derül, milyen pazar zenét játszik a Swans. Tényleg adnak valamit élőben, amit máshol és máshogy nem kapsz meg, de közben elég lenne a zene is. Úgy is összefoglalhatnám, hogy ez egy olyan koncert volt, ahol nem a zenére figyeltem, hanem a hallásomra. Egészen biztosan nem volt még előadás, ahol ennyire tudatosan figyeltem volna erre az érzékszervemre, arra, hogy mit is hallok pontosan. Egyszerre volt furcsa és kellemetlen, miközben örültem neki, hogy egyáltalán hallok, legyen szó a Swans olykor földöntúli zenéjéről vagy akár hazafelé a hétköznapi zajokról, amikre máskülönben sosem figyelünk. Összességében tipikus extrém élmény: meg kellett élni, ki kellett próbálni, de egyszer pont elég volt.
Borítókép: Michael Gira (Fotó: Havran Zoltán)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!