Mi alapján választják ki a nekik tetszőt és nem tetszőt, hogyan hoznak erről döntést, és milyen nyelven beszélgetnek, vitatkoznak barátaikkal ízlésítéleteikről? A hétköznapi esztétika szintjén, amikor csempét, bútort, szobanövényt és autót vásárolunk, egyfelől anyagi lehetőségeinket mérlegeljük, másfelől beérjük annak latolgatásával, hogy a kiszemelt darab tükrözi-e a személyiségünket, jól megy-e a meglévő tárgyakhoz vagy illeszkedik-e a környezetébe. Ám amikor becsukjuk a könyvet, megtapsoljuk az előadást vagy a villany felkapcsolása után kifehéredik a vetítővászon, a „miért szép” vagy a „miért nem szép” kérdése megkerülhetetlen – feltéve, hogy valódi műalkotással volt dolgunk, aminek csalhatatlan jeleként föllelkesülünk, meghatódunk, felzaklatódunk.
Ítéletet pedig akkor hozhatunk, ha előbb felfogjuk a művet: nem a cselekményét, a színeit és a formáit vagy a dallamvezetését, hanem ami ezek mögött rejtőzködik vagy ezek előteréből kitüremkedik.
Mondjuk úgy az egyszerűség kedvéért, hogy megértjük, miért készülhetett, miért vált ki belőlünk érzelmeket, hogyan hasít belénk, emel föl bennünket, mivel gyarapodunk általa. Vagyis elkezdünk gondolkodni róla: kérdéseket teszünk föl, ami csöppet sem könnyű, hiszen meg kell hozzá tanulnunk, hogy mire figyeljünk, hová tegyük, mihez kössük, és így tovább, kihagyom most a nyelvtanilag kívánatos vonzatokat. Mihelyst a művészettel kapcsolatba kerülünk, rá vagyunk utalva arra, amit művészetfilozófiának hívunk, ha a róla szóló gondolkodás fogalmait kutatjuk, és művészetkritikának, ha konkrét műalkotásokat elemzünk.
Ezt a ráutaltságot történetileg több tényező is rossz hírbe keverte.
Hármat emelek ki közülük. Egyrészt hosszú ideig a műbírálatnak a politikai ideológia alá rendelését sínylette meg a kultúra. A hatalmi szempont, mely a vélelmezett államérdek szerint értékeli a művészi teljesítményt, nemcsak kiiktatandó, de ki is iktatható, jóllehet a világnézeti elfogultság aligha, hiszen a kritika: emberi művelet, amiről Horváth János irodalomtörténész úgy vélekedett, hogy „az ízlés leple alatt világnézetek harca folyik”. A legjobb, ha valódi szellemi ember ítél, akinek nincsen hatalma, legfeljebb tekintélye. Másrészt a kurátorok és a szerkesztők önkényét szokás felhánytorgatni, mondván, hogy üzleti vagy egyéb, művészeten kívüli megfontolásokat érvényesítenek. Csakhogy a kurátor és a szerkesztő biztosítja a láthatóságot is; közreműködésük nélkül nem csillapodna az információs zaj. Harmadrészt a filozofikus nyelvtől idegenkedik gyakran a közönség, amely hajlamos az efféle okfejtéseket okvetetlenkedésnek feltüntetni, öncélúsággal vádolni. Csakhogy az új művészi látásmód azonosításához új nyelv dukál, és elmélet híján nem lennénk képesek az újat összekötni a régivel.
De vajon igazat adhatunk-e az amerikai Dantónak, aki szerint a teóriák teszik lehetővé a művészetet?
Tőle ered a szállóige, hogy „Lascaux festőinek eszükbe sem juthatott, hogy azokra a falakra művészetet alkotnak. Hacsak nem voltak neolit esztétáik.” A lényeg nem is az, hogy voltak-e neolit esztéták, avagy nem. Lascaux festői egész biztosan hordozták egyik fő emberi sajátosságunkat, a világegyetem működésének művészi megélését, ami korról korra sokféleképpen jut kifejezésre. Miként a művészetről is sokféleképpen szólhatunk: a tudományos értekezés és a szépírói esszé nem csupán megférnek egymás mellett, hanem kiegészítik, pótolják egymás ismeretelméleti hiányosságait. Ennélfogva hiszek abban, hogy a filozófus tudása éppoly nélkülözhetetlen, ha a művek közelébe akarunk férkőzni, mint a szépíróé, sőt maga a művészeti írás is lehet alkotótevékenység. Ez a hit ugyan hegyeket mozgat meg, ám egyre kevesebb helyet vív ki magának a nyilvánosságban; olyat, mint a Magyar Művészet folyóirat, amely már tíz éve vall, tanúskodik róla, és hívja olvasóit, hogy vele együtt sajátítsák el a kérdezés mesterségét.
