Soha egy pillanatra sem éreztem magam amerikainak, vigyáznom is kellett erre, mert a kubai származású feleségem elamerikaiasodott, és féltem tőle, hogy ez velem is megtörténik. Nagyon mérges voltam, amikor korábban a körülöttem élő kubai és más latin-amerikai menekültek angolul beszélgettek, elkezdtem hisztérikusan kiabálni, hogy nekem ne beszéljenek aljanépek nyelvén. Szabályosan így hívtam az amerikaiakat
– mondta félig viccesen, de őszintén Ferdinandy György az utolsó interjúban, amit magyar nyelven személyesen adott.
Egy kicsit vitatkoznék vele: amikor nála jártam, azt tanultam meg az Egyesült Államokról, hogy a világon talán a legbefogadóbb nemzet, ahol vadidegenek ténylegesen érdeklődnek a másik iránt, és egy metróutazás alatt akár barátságok is szövődhetnek. Annak ellenére, hogy tudatosan nem amerikanizálódott el, tudat alatt egy kicsit mégis. Nem sok nála nyitottabb és barátságosabb embert ismertem életem során. Bár hatalmas hibának tartotta, hogy a tengerentúlra költözött és, ahogyan ő mondta, nem vált „igazi nagy magyar íróvá”, szerintem talán épp ez tette igazán naggyá. Lehet, hogy itthon belesodródott volna a politika lövészárkaiba, és micsoda szerencse, hogy ez nem történt meg, mert nem olyan volt a lelki alkata, hogy bírja a folyamatos ütéseket, és ő soha nem is akart volna odavágni a másiknak.
Évtizedeken keresztül élt Puerto Ricóban, és mondta, hogy a mai napig álmodik róla. Azt gondolom, ez a jóval kisebb léptékű világ volt a természetes közege.
Viszont hozzá kell tenni, abban az értelemben soha nem amerikanizálódott el, hogy amikor nála jártam, könnyes szemekkel nézte az augusztus 20-i ünnepséget és az éppen aktuális atlétikai Európa-bajnokságot. Eltökélt szándéka volt, hogy még 2023-ban hazalátogat, de a felesége mondta nekem, hogy ez biztos nem fog megtörténni: az egészségi állapota ellehetetlenítette a hosszú repülőutat, a hajó még szóba jöhetett volna, de arról meg Ferdinandy hallani sem akart.
A pályám során kevés interjúalannyal alakítottam ki mély barátságot, az ő esetében azonban ez történt, amikor nyolc évvel ezelőtt először találkoztunk. A beszélgetésre készülve több nyilatkozatában szembejött, hogy ő még annak a régi írógenerációnak a tagja, amely szívesen elolvassa fiatalok kéziratait, amolyan utolsó igazi mentor volt. Több sem kellett, épp akkor készültem el az első hosszabb lélegzetű regényféleséggel, amiben az első harminc évem összes szorongását beleírtam, és az interjú végén átadtam neki. És valóban elolvasta, sőt bár több mint ötven év korkülönbség volt köztük, képes volt rezonálni vele. Hosszasan kielemeztük, aztán életem egyik legmegtisztelőbb pillanata volt, amikor a Különös boldogság című könyvében a töredékek között azt írta róla, hogy írásom filmszerű, zenei aláfestéssel.
Ezt követően rendszeresen összejártunk, hosszasan beszélgettünk és boroztunk – vagyis csak én, ő akkor már nem fogyasztott alkoholt – vele és a feleségével, María Teresa Reyesszel, olykor éjszakába nyúlóan. Természetesen elsősorban az irodalomról esett szó, tanácsokat adott, és mindig beavatott az éppen készülő novelláskötete rejtelmeibe.
És egyébként soha nem hagyott fel az írással, minden nap tollat ragadott vagy az írógépét koptatta – az internet világa sosem szippantotta be –, áradt belőle a derű, az irigylésre méltó optimizmus, rengeteg könyvötlet motoszkált még a fejében. Betűkkel elképesztően jól fejezte ki magát és mesélte el a teljes életét, az érzelmi világát is őszintén megvallva, élőben kerülte a nagy kitárulkozást. Inkább olyan volt, mint egy nagypapa, akinek bármiről beszélhetsz, szeretettel és mély empátiával meghallgat. A legjobb hallgatóság, akinek a társasága is megnyugvással tölti el az embert.
