– A második világháború alatt volt gyerek.
– Emlékszem, jóval azelőtt, hogy a front elérte volna Kárpát-Ukrajnát, a nagyapám Ungvár és Munkács környékén élő rokonai szekérrel visszajöttek Magyarországra. És mi sem illusztrálja jobban, milyen fiatal gyerek voltam még, minthogy az maradt meg mindebből a legtisztábban, hogy két kutyát is hoztak magukkal, amelyeknek a gondozását rögtön magamra is vállaltam. Hat-hét éves lehettem ekkoriban, a nagyapám úgy döntött, csak az egyiket tartjuk meg, a másikat a szomszéd fogadja örökbe. Csininek és Csulinak hívták a két kutyát, tipikus kárpátaljai elnevezésről van szó, a Csini a csintalan szóból ered például, ő maradt velünk, egy ezüstszürke pulikeverék volt. A másik a mellettünk lévő családhoz került, nekik egyébként is szükségük volt egy kutyára, így viszont együtt maradtak, állandóan átszöktek a másikhoz.
– Mennyire foglalkoztatta a háború?
– Nem is érzékeltük jó ideig, hogy kitört, és nem is gondoltuk, hogy eljut hozzánk valaha. Nemcsak mi, gyerekek voltunk így ezzel, a nagyapám sem sejtette, hogy érinteni fog minket. Akkoriban kezdtem járni az első elemibe, ő kísért el minden reggel a Németvölgyi iskolába és néha, röviden mesélt arról, mi zajlik Kárpátalján, és hogy az ottani magyarok veszélyben vannak. És beszélt arról, hogy milyen körülmények között élnek az oroszok, és egyszer azt mondta, hogy ha megszállnának minket, akkor egészen más életünk lenne. Úgy érzem utólag, egy jóval igazságosabb világnak képzelte el a kommunizmust akkoriban. A hétköznapjaink azonban sokáig békésen teltek. Minden reggel gyalog lementünk a Sashegyről, megálltunk a felsőkrisztinavárosi templomnál, nem emlékszem, hogy imádkozott-e ott, de valószínűleg igen.
Sokat mesélt nekem vallási kérdésekről, mindig azt hangsúlyozva, hogy csacsiságot beszél az összes egyház, egyiket sem szabad komolyan venni, egyetlenegy dolgot leszámítva: azt, amit Jézus mondott a tanítványainak, és ezen belül is a legfontosabbak a szeretetről megfogalmazott gondolatai.
Miután reggelente elkísért az iskolához, a Szent János Kórház felé vette az irányt: orvosprofesszor volt, amikor megérkezett, bemosdatták, előkészítették a műtétre, ugyanis egész délelőtt koponyákat vésett. Mastoiditis-műtét, így hívták a beavatkozást, amit végzett: akkoriban gyógyszerek hiányában a belső fülgyulladást nem tudták másként kezelni, mint hogy a fül mögött felvésték a koponyát, és kitisztították a hallószerv hátulját. Miután végzett, hazasétált, fontos volt neki, hogy minden délben együtt ebédeljen a feleségével és a két konyhalánnyal. Aztán pedig aludt fél órát, majd bement a városba ismét – csak később tudtam meg, hogy Pesten volt egy magánrendelője, és ott praktizált estig. Így teltek a napok, idő kellett, hogy érzékeljük a háborút.
