A pályám során kevés interjúalannyal alakítottam ki mély barátságot, Ferdinandy György esetében ez azonban így történt, amikor néhány évvel ezelőtt először találkoztunk. Hosszasan beszélgettünk és boroztunk – vagyis csak én, ő nem fogyasztott alkoholt – vele és a feleségével, María Teresa Reyes-szel, olykor éjszakába nyúlóan, természetesen elsősorban az irodalomról, akkoriban magam is próbálkoztam novellák írásával és ő mindig gondosan kielemezte azokat, tanácsokat adott. Ferdinandy kétlaki életet élt, a nyarakat Budapesten, a teleket Miamiban töltötte, aztán a járvány miatt végül az óceán túlpartján ragadt. Így jött az ötlet, hogy látogassam meg az amerikai otthonában, így nagyjából két hetet a kellemes, tóparti kapcsolattal rendelkező otthonában töltöttem a barátnőmmel 2023 augusztusában, megmutatta a várost, elkísért az Everglades Nemzeti Parkba, és persze rengeteget beszélgettünk és jókat ettünk, egy életre szóló élményt okozott. Nem hagyott fel az írással, minden nap tollat ragadott vagy az írógépét koptatta, áradt belőle a derű, az irigylésre méltó optimizmus és rengeteg könyvötlet motoszkált még a fejében. Az a típusú ember volt, akinek mindig jó érzés volt a közelében lenni és akit lehetetlenség nem szívből kedvelni.
A korábban megjelent interjúnkat alább változatlan formában közöljük.
– A második világháború alatt volt gyerek.
– Emlékszem, jóval azelőtt, hogy a front elérte volna Kárpát-Ukrajnát, a nagyapám Ungvár és Munkács környékén élő rokonai szekérrel visszajöttek Magyarországra. És mi sem illusztrálja jobban, milyen fiatal gyerek voltam még, mint hogy az maradt meg mindebből a legtisztábban, hogy két kutyát is hoztak magukkal, amelyeknek a gondozását rögtön magamra is vállaltam. Hat-hét éves lehettem ekkoriban, a nagyapám úgy döntött, csak az egyiket tartjuk meg, a másikat a szomszéd fogadja örökbe. Csininek és Csulinak hívták a két kutyát, tipikus kárpátaljai elnevezésről van szó, a Csini a csintalan szóból ered például, ő maradt velünk, egy ezüstszürke pulikeverék volt. A másik a mellettünk lévő családhoz került, nekik egyébként is szükségük volt egy kutyára, így viszont együtt maradtak, állandóan átszöktek a másikhoz.
– Mennyire foglalkoztatta a háború?
– Nem is érzékeltük jó ideig, hogy kitört, és nem is gondoltuk, hogy eljut hozzánk valaha. Nemcsak mi, gyerekek voltunk így ezzel, a nagyapám sem sejtette, hogy érinteni fog minket. Akkoriban kezdtem járni az első elemibe, ő kísért el minden reggel a Németvölgyi iskolába és néha, röviden mesélt arról, mi zajlik Kárpátalján, és hogy az ottani magyarok veszélyben vannak. És beszélt arról, hogy milyen körülmények között élnek az oroszok, és egyszer azt mondta, hogy ha megszállnának minket, akkor egészen más életünk lenne. Úgy érzem utólag, egy jóval igazságosabb világnak képzelte el a kommunizmust akkoriban. A hétköznapjaink azonban sokáig békésen teltek. Minden reggel gyalog lementünk a Sashegyről, megálltunk a felsőkrisztinavárosi templomnál, nem emlékszem, hogy imádkozott-e ott, de valószínűleg igen.
Sokat mesélt nekem vallási kérdésekről, mindig azt hangsúlyozva, hogy csacsiságot beszél az összes egyház, egyiket sem szabad komolyan venni, egyetlenegy dolgot leszámítva: azt, amit Jézus mondott a tanítványainak, és ezen belül is a legfontosabbak a szeretetről megfogalmazott gondolatai.
Miután reggelente elkísért az iskolához, a Szent János Kórház felé vette az irányt: orvosprofesszor volt, amikor megérkezett, bemosdatták, előkészítették a műtétre, ugyanis egész délelőtt koponyákat vésett. Mastoiditis-műtét, így hívták a beavatkozást, amit végzett: akkoriban gyógyszerek hiányában a belső fülgyulladást nem tudták másként kezelni, mint hogy a fül mögött felvésték a koponyát, és kitisztították a hallószerv hátulját. Miután végzett, hazasétált, fontos volt neki, hogy minden délben együtt ebédeljen a feleségével és a két konyhalánnyal. Aztán pedig aludt fél órát, majd bement a városba ismét – csak később tudtam meg, hogy Pesten volt egy magánrendelője, és ott praktizált estig. Így teltek a napok, idő kellett, hogy érzékeljük a háborút.
– Mi volt az a pont, amikor már tisztán érezhetővé vált a fenyegetés?
– Érkeztek a hírek, hogy folyamatosan húzódnak vissza a németek és az utasításukra a magyar csapatok is, de ennek ellenére sem tűnt veszedelmesnek a helyzet. A Sashegyen éltünk, a németek a Déli pályaudvar felől nyomultak felfelé, egy részük a Farkasréti temetőnél állomásozott, mi pedig a házunk pincéjében vártuk a fejleményeket a testvéreimmel és édesanyámmal. Ő nagyon ügyelt arra, hogy ne halljuk a rossz híreket, azt is csak jóval később tudtam meg, hogy a nagypapám meghalt; egy szovjet belövés áldozata lett. Idővel egy katonai hadtáp költözött a házunkba, ők intézték a bajtársaik ellátását, és egy nap mondták, hogy költözzünk át Pestre, mert ott biztonságosabb. Emlékszem, amikor az Erzsébet hídon átkeltünk, a sofőr morgolódott, ugyanis az aszfaltot már hatalmas lyukak tarkították, és azokat kellett kerülgetnie. Mindez azonban gyerekként játéknak tűnt számomra.
– Hol szállásolták el önöket?
– Az Irányi utcában, az egykor hatalmasnak számító kiadó, a Franklin Társulat pincéjében kötöttünk ki. Mindenhol könyvlerakatok magasodtak a plafonig, a kötetekből pedig falakat építettünk az anyámmal, hogy azokkal elválasszuk magunkat az ott meghúzódó többi családtól. Ezt is szórakozásként fogtam fel akkoriban, rengeteget nevettünk a könyvek pakolása közben. Aztán jöttek a hírek, hogy elfoglalták az oroszok Budát, nem sokkal később pedig Pestet, majd néhány felnőtt megtanított minket pár hasznos orosz mondatra. Egyre máig emlékszem: ,,daj mnye khleba”, azt jelentette, hogy adjál kenyeret. A többi nyolc-tíz éves gyerekkel felmentünk az utcára, az Irányi sarkán orosz teherautók álltak, és amikor megszólítottak minket a bakák, csak az említett mondatot ismételgettük. Jót nevettek, aztán adtak nekünk oszkist – ami egy nagyon rossz minőségű orosz kenyérféle –, de örültünk neki, mert nem volt más ennivalónk a pincében, a felnőttek pedig büszkék voltak ránk, hogy mi látjuk el őket étellel. Így belegondolva nincsenek igazán rossz emlékeim a háborúval kapcsolatban.
– Mindössze néhány hónapot tanult Magyarországon, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.
– Olyan oktatóim voltak, mint Gyergyai Albert, a legkedvesebb emlékem, a legjobb tanácsot életem során azonban Füst Milántól kaptam. Nagyon jó tanár volt, kevés óráján jártam, de minden szavára emlékszem, nagyszerű és kiváló humorú személyiség volt. Mindig dörmögve beszélt, de mindenki itta a szavait, érezték a diákok, hogy érdemes a közelében lenni, mert rendkívül nagy tudású ember. Soha nem felejtem el, egyszer úgy kezdte az előadását, hogy
kérem szépen, addig nem tartok órát, amíg füstös, fegyveres katonák ülnek a diákok között,
utóbbiak szépen menjenek haza. Mindezt kedvesen, szellemesen mondta, tetszett is a diákoknak, nekem azonban kellemetlen volt, ugyanis énrám célzott. Akkoriban kalauz voltam, az autóbuszos egyenruha pedig éppen olyan volt, mint a hadseregé. Felálltam hát és mondtam neki, hogy nem katona, hanem kalauz vagyok, és akkor megengedte, hogy maradjak.
– Említette, hogy tőle kapta a legjobb tanácsot. Mi volt az?
– Hogy otthon kell maradni, és az embernek a saját hazájában kell felépítenie a karrierjét.
– Mindezt azonban nem fogadta meg.
– Hát nem.
– Mindebben a forradalom is szerepet játszott. Az egyetemen mennyire lehetett érzékelni a közeledtét?
– A diákok akkoriban folyamatosan mozgolódtak, gyűléseket tartottak, határozatokat hoztak. Amikor felvettek az intézménybe, a francia–magyar szakra heten jártunk, rajtam kívül mindenki más párttitkárok gyereke volt. Közülük az egyik, Víg Bandi jó barátom lett, haláláig tartottuk a kapcsolatot. A csoporttársaimmal mentünk el Rajk László temetésére, ekkor már egyre hangosabban zúgolódtak a diákok, azt gondolták, most, hogy sor kerülhet erre a szertartásra, minden meg fog változni körülöttünk. Így kezdődött el számomra a forradalom.
– A párttitkárok gyerekei a forradalom oldalán álltak ekkor?
– Igen, és nagyon naiv elképzeléseik voltak, azt gondolták, az egyetemi gyűlések hatására békés megoldást találnak. Nem így alakult, végül Víg Bandival közösen hagytuk el az országot és mentünk Franciaországba.
– Nem vett részt a fegyveres harcokban. Miért döntött mégis az emigrálás mellett?
– Azért, mert bezárt az ELTE, és én folytatni akartam a tanulmányaimat. Akkorra már nagyjából elgagyogtam franciául, ezért úgy döntöttem, ha itt nincs rá lehetőségem, odakint folytatom az egyetemet. Gyalog és teherautókon utazva eljutottunk az osztrák határig, úgy terveztem, csak néhány évet töltök majd külföldön, lediplomázok és jövök is vissza, azt egy pillanatig nem sejtettem, hogy harminc évig nem látom viszont a hazámat.
Először Ausztriában egy menekülttáborban kötöttem ki, csupa olyan emberrel találkoztam ott, akik soha nem akartak visszatérni Magyarországra.
Ott laktunk Bécs mellett egy darabig, majd amikor meghirdettek egy francia ösztöndíjprogramot, Víg Andrással elhatároztuk, hogy továbbmegyünk. Átkeltünk vonattal a Rajnán egy fahídon, és amikor megállt a szerelvény Strasbourgban, én voltam az egyetlen, aki nem ment tovább Párizsba. Emlékszem, szinte kétségbeestem, mert nem akartam ennél távolabb kerülni a hazámtól, és minek is tenném, amikor ebben a városban is folytathatom a tanulmányaimat. Így alig, hogy átléptük a francia határt, leszálltam, aztán jó néhány évet Strasbourgban töltöttem.
– Az irodalomról sok interjúban beszél, a társművészetek azonban ritkábban kerülnek szóba. Melyek a legmeghatározóbb filmes élményei?
– Konkrét címeket nem tudok felidézni, Franciaországban töltött éveimben azonban az akkori barátnőmmel rengeteget jártunk moziba, szinte minden filmet megnéztünk, és az azokban elhangzó sanzonokat a mai napig el tudom énekelni.
– Musicalekről vagy romantikus filmekről van szó?
– Igen, mindig azokat szerettem, amelyeket átjárt a francia könnyűzene. Azokat könnyebben is be tudtam fogadni az akkoriban még csak fejlődő nyelvtudásommal. Három-négy mozi állt egymás mellett a városban, folyamatosan jártuk azokat és meghatottak, a szívemhez szóltak ezek a filmek.
– Van olyan műfaj akár a filmben, akár az irodalomban, amelyek távol állnak öntől? Például miként viszonyul a horrorokhoz vagy a bűnügyi történetekhez?
– Azokat például sosem szerettem.
– Megvetéssel érez irántuk vagy csak egyszerűen nem érdeklik?
– Inkább csak az utóbbi. A strasbourgi éveimben nem is voltak igazán divatosak a detektívtörténetek, ellenben a nagy francia, aktuálisan felkapott kortárs írók regényeit fillérekért lehetett megvenni, így elsősorban azok izgattak.
– Megfordult valaha a fejében, hogy valami divatos témában írjon csak a hírnév és a pénz kedvéért?
– Nem, soha. Egyszer játékból elkezdtem írni egy detektívtörténetet, de végül nem készült el. Mindig rövid, önéletrajzi jellegű novellákban, töredékekben gondolkoztam, Magyarországról és a menekülésem történetről, ezeket franciául írtam, ami külön kihívást jelentett, a barátnőm viszont elérte, hogy megjelenjenek a strasbourgi sajtóban, majd átvették belga újságok is.
– Milyen érzés volt, amikor az első ilyen írását publikálták?
– Hihetetlen, átélhetetlen, óriási dolognak éreztem, a barátnőm is nagyon büszke volt rám, vitt magával a saját francia társaságába, és eldicsekedett mindenhol velem.
– Milyen témák érdekelték legjobban a francia olvasókat?
– A forradalomról szólóak, mert nyugaton óriási dolog volt, hogy volt, aki fel mert lázadni az – ahogyan akkoriban ott nevezték – a jugeobolsevizmus ellen. Franciaországban is erős volt a kommunista párt, fel is használták az írásaim néhány olyan részletét, amiről úgy vélték, szimpátiát éreztethetnek irántuk, de én sosem kedveltem őket.
– Hogyan látja utólag az írói fejlődését?
– Először ugye magyarul kellett megtanulnom írni, majd franciául, de azt nem tudom eldönteni, hogy végül francia íróvá váltam-e. Kialakult a saját stílusom, a saját munkamódszerem. Jól kellett írnom, amikor később Párizsban kötöttem ki és ott publikáltam, csak a legjobbnak ítélt írásaimat adtam le. Sok novellám született abban az időszakban, amelyekre a mai napig büszke vagyok. A feleségem szokta mondani, hogy annak idején jókat írtam, most viszont már nem, de ez nem igaz. Manapság is rendszeresen lefordítom az írásaimat francia nyelvre, van is ott egy állandó kiadóm. És bár egyre ritkábban, de spanyolul is írok.
– Melyik nyelven ír a legjobban?
– Magyarul, aztán pedig franciául.
– Melyik könyvére a legbüszkébb?
– Az apám történetét elmesélő A bolondok királyára. Szerencsére a kiadómnak is ez a véleménye, több alkalommal is megjelent, számos fordításban.
– Ön szerint mivel foglalkozott volna, ha nem nem lett volna tehetsége az íráshoz?
– Valószínűleg egyetemi tanár lettem volna. A strasbourgi egyetem után hazaköltöztem volna, és az Eötvös Lorándon oktattam volna, számos pedagógussal jó viszonyt alakítottam ki az ott töltött időszak alatt, így gyanítom, hogy felkínáltak volna egy állást. Egyébként is jobban tettem volna, ha így döntök.
– Miért gondolja így?
Az elfranciásodásom nagyon festőinek tűnhet, akárcsak a későbbi elspanyolosodásom, de mégis az lett volna a legjobb, ha a Strasbourg egyetemen szerzett diplomámat berakom szépen a kofferembe, és hazajövök. Akkor magyar író válhatott volna belőlem. Sajnálom, hogy nem így történt.
– Mikor tudatosult ez önben?
– Soha. Illetve most, ahogyan beszélünk róla.
– Jelenleg Miamiban él. Mit jelent a város önnek?
Nagyon nem tetszik, az egész Amerikát egy nagy félreértésnek tartom; azt is, hogy itt telepedtem le, Miami pedig egy külön félreértés az Egyesült Államokon belül is. Ez az ország nem olyan csodálatos, mint amilyennek otthonról tűnhet, nem egy paradicsom, amelybe bekerül az ember, amikor ideköltözik.
Sokak életében a legnagyobb siker az, hogy sikerült itt letelepedniük, ugyanis igencsak nehéz adminisztrációs procedúrán kell hozzá keresztülmenni. De amikor ideérkeztem, rögtön éreztem, ez a világ nem nekem való. Nem tetszett a politika, nem szerettem az elnököket, a választási hercehurcákat. Soha egy pillanatra sem éreztem magam amerikainak, vigyáznom is kellett erre, mert a kubai származású feleségem elamerikaiasodott, és féltem tőle, hogy ez velem is megtörténik. Nagyon mérges voltam, amikor korábban a körülöttem élő kubai és más latin-amerikai menekültek angolul beszélgettek, elkezdtem hisztérikusan kiabálni, hogy nekem ne beszéljenek aljanépek nyelvén. Szabályosan így hívtam az amerikaikat. Beszéljenek normális nyelven, amilyen a spanyol, mondtam nekik. A latin-amerikaikról tudni kell, hogy el vannak telve ettől az országtól, mert könnyedén találnak munkát, egészen jó fizetést kapnak, szóval úgy érzik, hogy ,,megcsinálták az életüket”, hiszen lényegében a nyomorból érkeztek ide. És bár idővel lelohad a lelkesedésük, tudják jól, ha hazaköltöznének, ismét a szegénység várná őket.
