Napokig ünneplik az újévet Marokkóban

Magyarországon a mákos bejgli, zserbó, töltött káposzta és virsli bűvöletében telnek az ünnepek. Marokkóban viszont a napsütés, a nyüzsgő bazár és az Atlasz vonulatai uralják a hangulatot. A szilveszteri mulatozást követően az utcák nem csendesednek el, a látványosságok az év első napjai­ban is folytatódnak, egészen a berber újévig.

1258654083 Fotó: Getty Images/Bloomberg

Amikor meghallom, hogy „kérem, csatolják be biztonsági öveiket, és készüljenek fel a leszállásra”, mindig elfog az izgalom, bárhova utazom. Kinézek a repülőgép ablakán, és tél közepén mit látok? Pálmafákat, napsütést, rengeteg kertet és az Atlaszt. Megérkeztem Marokkó egyik legnevesebb városába, Marrákesbe, a Vörös Városba vagy, ahogy a helyiek emlegetik, a Dél Gyöngyébe.

Nem a jól megszokott kígyózó, megannyi híddal keresztezett folyó látképe fogad, amelyet sugárutak és jól elkülöníthető városrészek szegélyeznek, hanem zöld parkok és színes épületek figyelmeztetnek, hogy Budapest helyett Marrákesben szálltam le. Barátnőmmel azért választottuk a Marokkót szilveszteri helyszínként, mert viszonylagos közelsége ellenére decemberben 20–25 Celsius-fokot mérnek errefelé, illetve töltekezhet D-vitamin-raktárunk is. Nagy hatással volt rám kedvenc marokkói fűszeres boltom is, a Zerouali Frankfurtban. A főpályaudvar szomszédságában lévő üzletben főleg húsokat, friss mentát, hibiszkuszteát és a házi készítésű krémes süteményeket érdemes venni. A kedves és segítőkész boltvezető, ha csak meglát, máris a legfinomabb olívabogyót vagy aszalt datolyát kínálja. Ráadásul hazai tejtermékeket is kapni, többek között a nagy betűkkel kiírt „magyar vajkrémet” és háromszöges mackósajtot (igaz a csomagolás némileg eltér). Majdnem otthon érzem magamat a vásárláskor, minek nyomán mindig váltunk pár szót a családról, Marokkó szépségéről, természeti kincseiről és érdekes kultúrájáról. A boltvezető többször megnyugtatott, hogy nagyon jó a közbiztonság, nem kell elkendőznünk magunkat, és van pár rokonuk a fővárosban, akik szívesen megmutatják a környéket. Így lehetőségünk nyílik szilveszterkor és újévkor a helyiek szemével körbenézni, ami a Zerouali tulajdonosa szerint az év legmozgalmasabb időszaka.

Marokkó látképéhez hozzátartoznak a berber árusok az Atlasz-hegységben. Fotó: Getty Images/Jorge Fernández

 

A Vörös Város nem alszik

Tény, Marrákes nem alszik. A december 31-i szilveszteri mulatozást követően az utcák nem csendesednek el, a pincérek vég nélkül dolgoznak, az étternek még az év első hetében is hastáncos látványosságokat kínálnak kígyóbűvölővel és tűznyelővel. Már december közepén minden jobb hely elkel az ismertebb hammam fürdőkbe (tradicionális pihentető- és lemosórituá­lé, amelyben forró gőzt használnak a mély és élénkítő tisztításhoz), de még a középkategóriás éttermekben sem egyszerű asztalt találni este nyolc után. A város nem tud és nem is akar pihenni, színpompás és pezsgő bőven újév után is. Ugyan január elsején a muszlimok a családi körben eltöltött higgreát ünneplik, így aznap kevesebben mennek utcára, de a turisták megtöltik a várost. Idén különösen igaz, hogy a külföldiek mulatozásán van a hangsúly, mivel a palesztin konfliktus miatt a muszlimok visszafogottabban ünnepelnek.

Az ember azt hinné, átlagos tavaszi nap van, ám január ellenére mindenki napszemüvegben, pólóban, legfeljebb pulóverben sétál. A turistákat könnyű felismerni, lassan járkálnak, nézelődnek, míg a helyiek hangosan, egymást túllicitálva beszélgetnek vagy fülig érő szájjal, magyarázva árulnak valamit. Rengeteg az európai, sokan érkeznek a környékbeli országokból és Dubajból is ebben az időszakban. Ott december vége a csúcs­szezon, a szállodák teljesen megtelnek, ezért a helyiek közül sokan inkább Marokkót választják a nyugodtabb és autentikusabb ünneplés jegyében.

Az óváros kígyózó utcáin és puritán sikáto­rain hömpölyög a tömeg, nemcsak gyalogosok, de motorosok is, akik gyakorta megállnak a majdnem minden kapualjban megbújó, kézzel festett kerámiákat, bőrdíszműves termékeket vagy édességeket áruló boltok előtt. Csupán csak a cégérek igazítják útba a kis utcákon az éttermet keresőket, ám a sikátorok között végül számos, az Ezeregyéjszakát idéző étterem bukkan fel. Majdnem mindegyikben hatalmas csillagok, óriási puffok, mécsesek, narancsfák és növények fogadnak, vanília-, ámbra- és rózsaillat érződik. Az elfogyasztott fogások is a szín- és illatkavalkádot erősítik.

Marokkó a fővárost rosszul ejtő spanyoloktól kapta nevét

Vacsora után egy kis kávézóban találkozunk Hisammal és Szabahhal, a frankfurti boltos unokatestvérével és feleségével. A pulton pisztáciás, vaníliás, csokoládés finomságok fogadnak, hegyekben az aprósütemények. Érződik a francia gyarmati hatás, a legtöbb cukrászda olyan, mintha Párizsban járnék. Nehezen sikerül választani, majd a krémes csodák felett Hisamot hallgatom, aki elragadtatva mesél Marrákesről. A kulturális és gazdasági központ két részre oszlik, a nyüzsgő óváros vörös épületeiről és piacáról híres, míg az újváros főként lakó- és modern bevásárlónegyed. Szabah szerint Marokkó is Marrákestől kapta nevét, mivel a spanyol kereskedők nem tudták azt kiejteni, helyette furcsán „morokkóként” hivatkoztak rá, míg végül egy idő után az országot is így nevezték.

Ma Marokkó lakossága majdnem kétharmada arab és csaknem negyede berber vagy, ahogy a helyiek mondják, amazig. A berber megnevezést nem szeretik, mert az az európaiaktól, a barbár szóból ered. Szabah is amazignek mondja magát, jelentése „szabad férfi és nő”. Innen származik mondásuk, hogy „azt tehetnek, amit csak akarnak, mert szabadok”. A nomád népcsoport egyes források szerint több mint kétezer éve tűnt fel, főként földműveléssel foglalkozott Mauretánia területén, ami a mai Marokkót, Algériát, Tunéziát és Líbiát foglalja magába. Egy időben még egyiptomi fáraóként is uralkodtak. Nyelvük az évszázadok során sokat változott, számos arab és spanyol szót használnak. Például a „tebernah” a spanyol tavernának, tehát kocsmának felel meg. Büszkék ősi hagyományaira és gyökereire, így például más időszámítás szerint élnek, mint a nyugati világ. Kezdődátumnak azt az évet tekintik, amikor Sesonk király meghódította és elfoglalta Egyiptom trónját, így 2024 a berber kultúrában 2974. Az óév sem december 31-én ér véget, hanem január 12-én, jennejer ünnepén. Az első hónapot a januárhoz hasonlóan mondják: janajjur, amelyből a jan egyet, az ajjur pedig hónapot jelent. A szilvesztert íd szuggasznak, vagyis az év éjszakájának nevezik, esetleg az arabokhoz hasonlóan haguzának, amit annyit tesz: földművelő év. Az ünnep leginkább az amerikai vagy a kanadai hálaadáshoz hasonlít. A hatalmas vacsoraasztal mellett ők is boldog, gazdag új évet kívánnak egymásnak.

A berberek hagyományos étele újévkor a kuszkusz 

Január 12-én az Atlasz hegyei között régi tradíciók szerint mezőgazdasági ünnepet ülnek. Az év ezen időszaka esős és havas, így hálát adnak a bő vízért és imádkoznak a jó termésért. Szabah családja ekkor hét különböző zöldségből, tökből, káposztából, cukkiniból, sárga- és tarlórépából, hagymából és paradicsomból készít kuszkuszt. Úgy tartják, a kuszkusz erre az alkalomra nem lehet se túl forró, se túl fűszeres, mert az rossz időket és problémát hoz. Aki a hatalmas tálban megtalálja a datolyát, az lesz az év legszerencsésebbje. Egy időben még az éléskamra kulcsát is megkapta, mert úgy gondolták, ő a kiválasztott, aki a családja jólétére vigyáz az év során.

A kávézó után a főtéren fejezzük be a napot. Tíz után már beesteledett, de a város most kel igazán életre. A méretes standoknál tűzön grillezik a húsokat és készítik a salátákat. Minden egyes pultnál hárman-négyen csábítják a látogatókat. Szabah és Hisam azonban a tér széle felé indul, ahonnan dobokat és sípszót hallunk, amazig csoportok énekelnek a csillagos ég alatt. Egy kobrakígyó a főtér közepén még ránk kacsint, majd mindannyiunkat elnyeli a színes és zajos forgatag.

Borítókép: A marrákesi főtér (Fotó: Getty Images)